magyarnarancs.hu: Pillanatnyi kimozdulásnak tűnt a sokévi szakmai csendből, amikor néhány hete felkérték a Kozák Andrásról elnevezett stúdiószínpad leleplezésére a székesfehérvári Vörösmarty Színházban.
Drahota Andrea: Nehezen mondtam igent. A színészek szeretik, ha foglalkoznak velük, ha írnak róluk, ha megjelennek a tévében. Én pont az ellenkezője vagyok. Mindig idegesített, fárasztott az ilyesmi. Régen rengeteg filmet csináltunk, ezért megismertek az utcán. Maga a tény, hogy bármelyik pillanatban megállíthatnak, nagyon irritált. Volt olyan időszak a Tháliában, amikor harminchárom főszerepet játszottam egy hónapban, szombaton és vasárnap néha két előadásom is volt. Olyan hihetetlen gyakorlatra tettem szert a villámgyors átöltözésben, lesminkelésben, hogy amikor jöttem kifelé, még tele volt az előcsarnok emberekkel. Furcsamód keresztülmehettem teljes nyugalommal, senki nem ismert meg.
magyarnarancs.hu: A Budapesti Kamaraszínházban lépett fel utoljára, 2008-ban. Önként vállalta a visszavonulást, vagy a szakma távolodott el öntől?
DA: Utólag jöttem rá, hogy az utolsó közös éveinkben igazából a férjem kedvéért maradtam. A halála után még négy évig játszottam. Nem akartam meghosszabbítani a szerződésemet Székesfehérváron. Még sokáig telefonálgatott az igazgató, hogy gondoljam meg magam. Ahogy egyszer jöttem az autóval hazafelé, megkérdeztem magamtól: miért jó nekem éjjel tizenegykor hazaindulni, kilencven kilométert levezetni? Hirtelen ráébredtem, hogy nem érdemes folytatni. Már ötvenéves koromban kedvem lett volna abbahagyni. Akkor Rátonyi Robi beszélt rá, hogy ne csináljak ilyen hülyeséget. Tulajdonképpen az egész életünk rabszolgasors volt, egyik darabból be, a másikba ki. Röpke másodpercnek tűnt, ha nem dolgoztunk. Mindenki azt hitte, ez csak egy allűr a részemről, és ha megtörténne, hogy egyszer csak nem hívnak vagy felmondanak, igazán akkor érezném meg a hiányát. Úgy éreztem, elvégeztem már mindazt, amit kell, ami miatt színész lettem teljes lelkesedéssel.
magyarnarancs.hu: Kozák Andrással párhuzamosan futott a pályájuk. Egy évfolyamra jártak a főiskolán, egy színházhoz szerződtek, ugyanazokkal a filmrendezőkkel forgattak. Követte a férjét, vagy véletlenül alakult így?
| ||
DA: Nagyon ritkán adódik, hogy egy színész házaspár fej fej mellett tudjon haladni. Nekünk valahogy így alakult az életünk. Nem Andris miatt kaptam azt a rengeteg film- és színpadi szerepet. Én pedig úgy befolyásoltam az ő pályáját, hogy néha azt tanácsoltam neki, ne vállaljon el annyi felkérést. Igaz, tőle kérdezték meg, hogy ráérek-e mondjuk verset mondani a tévében. Magamtól nem vállaltam volna. Mindig volt bennem egyfajta visszahúzódás. Gyakorlatilag össze voltunk varrva. A főiskola másodévében kerültünk össze, még nem fejeztük be az első közös filmünket, a Sodrásbant, amikor 1964-ben összeházasodtunk. Attól kezdve mindenhová együtt mentünk, már nem is hívtak bennünket külön, mert tudták, hogy nem vállaljuk.
magyarnarancs.hu: Huszonhét évig a Thália Színház vezető színészei voltak. Mit jelentett önnek ez a hosszú hűség?
DA: Bukásnak számított, ha csak nyolcvanszor-kilencvenszer játszottunk egy előadást. Általában négyszáz-ötszázas szériák voltak. A csendes amerikai például négyszáznegyvenszer ment, és csak azért kellett levenni, mert a díszlet szétázott. Díszletraktár hiányában az udvaron tárolták. Az új díszlet pedig nem fért bele a színház költségvetésébe. A közönséget akkoriban nem a pásztor hajtotta vagy az eső kergette be a színházba. A Thália a jól menő színházak közé tartozott.
magyarnarancs.hu: Óhatatlanul is valaki emberének sorolják be a színészeket is, főleg egy hosszú alkotói kapcsolat esetében.
DA: Kazimir embere voltam (Kazimir Károly 1972–91 között a Thália igazgató-főrendezője – a szerk.) és vagyok a mai napig. Hűséges növendéke, gyémántszemű prüntyőkéje, ahogy nevezett. Szeretett engem, én is szerettem őt. Találkoztam más nagyon jó rendezőkkel is, de embere soha többé nem voltam senkinek.
magyarnarancs.hu: A filmeseknél sem alakult ki hasonló kapcsolata – mondjuk Jancsóval?
DA: Jancsóval most is nagyon jóban vagyunk. A mai napig mesternek hív, mint ahogy én is mesternek hívom őt. Ennek az a titka, hogy nagyon fiatalok voltunk, szaladgálhattunk a hegyen, nem szúrta a talpunkat a tüske. De nem jelenti azt, hogy egy kapcsolat egy egész életre szól. Az utak találkoznak, közösen mennek egy darabig, aztán elválnak. Esztergályos Cecília a legjobb barátnőm. Tavaly találkoztunk utoljára, többször telefonálunk egymásnak. Zsurzs Kati szintén nagyon jó barátnőm, de amióta elváltak az útjaink, talán ha egyszer találkoztunk. A barátságokért borzasztó nagy áldozatokat kell hozni.
magyarnarancs.hu: Mivel tölti a napjait?
DA: Iszonyú sok a dolgom. Három unokám van, a legkisebbet időnként őrzöm. Egyedül tartom rendben a kertet. A betonozáson, a nagy fák kivágásán kívül mindent én csinálok. Emellett ékszereket készítek, kézimunkázom. Játéknak fogom fel ezeket a dolgokat.
