Sokféle útja van annak, ha színházi eszközökkel próbálunk megismerni egy várost és annak lakosait. A legismertebb dokumentum-színházi társulat, a német Rimini Protokoll például egész sorozatot szentelt a témának. Ez a "100 százalék", amelyben mindig kiválasztanak száz civilt az adott településen, majd velük készítenek előadást, őket ismerhetjük meg jobban a színházon keresztül: kik ezek az emberek, mit árul el a városról egy társadalmi keresztmetszet, és vajon hogyan vihető színre az "átlagos" lakos?
A mi címszereplőnk persze nem száz civil, hanem egyetlen ferencvárosi Akárki, akivel személyesen egyszer sem találkozunk, de minden ide köti. Itt született, gyerekkorában a Tűzoltó utcai gyerekklinikán gyógyult, eljárt a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó Ferencvárosi Tanodába, élettársa pedig tagja az egyik helyi önsegítő csoportnak, de a Jaschik Álmos Művészeti Szakközépiskola diákjai is jól ismerték. Ezek a valódi emberek most mind a kitalált Ferihez kapcsolódnak a maguk módján. Mégsem Feri a lényeg, hanem ők. Az említett valós helyszínek és a hozzájuk kötődő, létező emberek, akik és amelyek közül néhányan szerepelnek is az ötrészes sorozat egyik-másik részében. Mások levelet írnak Ferinek, vagy képregényt rajzolnak az életéből.
A projektben tehát az az izgalmas, hogy bevonja a helyi lakosságot, a civileket: a daganatos beteg gyerekeket, a helyi szakközép diákjait, és még egy valódi Városi Ferenccel is találkozunk, akinek tényleg ez a neve. Rengeteg az alkotó: a rendező felkérte a napi valóságot régóta gyakorlott kézzel színháziasító Garai Judit és Hárs Anna dramaturgokat, majd ők hárman exponenciálisan növekedő számú újabb alkotókat hívtak: sokan írtak, ötleteltek, esetleg szerepeltek is a jelenetekben. Ebből is következik, hogy rengeteg a mellékszál. Sőt, az egész olyan, mint egy puzzle: nincsenek fix alkotói, de állandó műfaja sem. A részek színvonala is erősen hullámzó. A szándék viszont végig érdekes: közösséget teremteni, mégpedig a színház eszközeivel.
Van, amikor nem történik több, csak a megadott témáról beszélgetünk a véletlenszerűen összeverődött közönség tagjaival. Az (eddig) utolsó részben viszont együtt vigadunk egy tűzoltózenekar muzsikájára. De akad "rendes", mármint kívülről nézendő színház is; egyértelműen kiemelkedik a dokumentum-színházi jelenet, ahol többek között Pogány Judit, Spolarics Andrea, Szabó Vera beszéli el - erős színészi jelenléttel, de az érintettek saját szavaival - a daganatos gyerekek szüleinek történeteit gyerekhalálról, gyógyulásról. Remek a slampárbaj: Horváth Kristóf (Színész Bob) és Kemény Zsófi szellemes és lírai vitája "menjek vagy maradjak" témában.
A legelső rész "így készült" típusú nyitányából megtudtuk, hogyan fúrta meg egy zsémbes lakó a ferencvárosi gangos házba képzelt jelenetet. A végül hagyományos térben látható szkeccs tanulsága abszolút túlnő Ferencvároson, és meghitten, ismerősen, karakteresen magyar. A hazai helyspecifikus színház lehetőségeiről az is sokat mond, hogy ha kiderül: gyakran helyspecifikus okokból nem kivitelezhető.
Trafó, október 19-20.
