Bár a Coca-Cola plakátjairól városszerte lekerültek az azonos nemű párok, a Szigeten azért még túlélt néhány példány belőlük, teljes mellszélességgel hirdetve a Love Revolutiont, sőt, a tavalyi programok után az idén már a nagyszínpadon is helyet kapott a „szeretet forradalma”. A klímaváltozástól a családon belüli erőszakig sok téma került, még ha csak néhány percre is a fesztivál középpontjába, szombaton este például az emberi jogoké. Ehhez egy Drew Dollaz nevű amerikai táncost hívtak segítségül, aki mindössze negyed óráig uralta a fesztivál központi helyszínét, mégis nagyobb hatást tett e sorok írójára, mint néhány más fellépő, akik órákat töltöttek a közönség szórakoztatásával. Drew Dollaz brooklyni táncos, az ún. flexing stílus egyik nagy úttörője, ami laikus megközelítéssel nem jelent mást, mint hogy kígyómozgással közlekedik a színpadon, duplán kitekert vállaival simán lemegy hídba és eszeveszett hajlékonyságával egy másodperc alatt kivívja a közönség ámulatát. Hát még, ha azt is tudja róla az ember, hogy a srác amúgy autodidakta táncos, a balett tisztaságát lazán keveri az utcai tánc piszkosságával, hogy saját koreográfiáival járja a világot, elsősorban azért, hogy fellépjen a gyerek- és tinédzserkori kiközösítés (bullying) ellen, és fiatal táncosokat mentorál egy jobb élet reményében. Performance-át egy rövid videóüzenet egészítette ki, ahol mindezt ki is mondja, a mindig minden helyzetben szeressük egymást kliséjével zárva a mondanivalóját. Mozdulatai közé azonban semmi klisé, semmi sallang nem keveredett, csak valami nagyon szenvedélyes, nagyon fájdalmas és hatásos üzenet, ami betöltötte az először túlzónak ható teret, ami a rendelkezésére állt. Az üzenet erős volt, erősebb, mint a kimondott szavak vagy a performance-t követő zászlólengetés, ami azt hivatott megmutatni, hogy mindannyian összetartozunk.
Sziget, Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 10.
