Így hát Petőfi egyelőre marad az irodalomtankönyvekben, az utcanévtáblákon meg a szobortalapzaton, várva a jobb időket, amikor újra izgalmasnak, aktuálisnak vagy épp egyenesen életbevágónak érezzük majd a műveit. Csakhogy a költő alakja és életdrámája még a késő utókornak ebben a hálátlanabb, apályosabb periódusában is érdemi potenciált képvisel, amit alighanem a legkézenfekvőbb színpadon, méghozzá zenés színpadon kamatoztatni.
Erre a felismerésre juthatott a kilencvenes években még színésznőként megismert, majd az ezredfordulót követően meseíróként, a Lufi-történetek szerzőjeként komoly rajongótáborra szert tevő Balázs Ágnes is, aki most „zenés bátorságpróba” műfaji megjelölés alatt tőrőlmetszett ifjúsági musicallé formálta Petőfi Sándor életének utolsó három esztendejét. A kísérlet korántsem előzmények nélkül való, hiszen már a nyolcvanas évek végén színre került A költő visszatér című rockopera, s nyilvánvalóan még fontosabb előkép gyanánt szolgálhatott Balázs számára Kardos Ferenc filmje, a Petőfi ’73. A szentendrei városháza udvarán (ős)bemutatott új darab ugyanis ugyanazt a sablont, a „játsszuk el egymásnak az ismert történetet” mintáját követi, akárcsak a hajdani film (meg persze számtalan más témájú prózai darab és musical). S éppúgy a költő életét újrajátszó és újraértelmező szereplők átütő fiatalságával igyekszik megteremteni a kiindulás hitelét, és fönntartani a folytatás lendületét, akárcsak 1973-ban Kardosék.
A darab és egyúttal a Gáspár András által rendezett előadás kerete a már említett bátorságpróba, vagyis tárgyi valójában egy street workout pálya. A Petőfi-játék itt erőelemekben és akrobatikus ügyességben bővelkedő jelenetsorok révén mond el sok ismert és jó néhány kevésbé ismert sztorit és tényt a költő életéről: néha kínosan túlhajtva a jól értesültséget vagy épp az életre-halálra fiatalos lazaságot (pl. szalonok=mint ma fent lenni az Instán), ám egészében nem kellemetlen, sőt olykor kimondottan hatásos előadást teremtve.
Igaz, maga a darab és annak ugyancsak Balázs Ágnes által szerzett zenéje leginkább valamiféle jól használható első vázlatnak tetszett. A musical műfajának jelenetezési és egyéb konvencióit mindenesetre ismeri az alkotó, aki általában véve is tiszteletre méltó magabiztossággal mozog az ilyen-olyan közhelyek terepén. Félreértés ne essék: mindez létfontosságú és üdvös erény, hiszen a musical világában nem kell – és nem is szabad – egyszerre csupa sosemvolt újdonsággal előállni. Ám az azért mégis feszélyező, ha egy zenés darab felkelti a hallgatóban azt az érzést, mi több, meggyőződést, hogy tetszőlegesen kiválasztott fél tucat magyar musicalből maga is össze tudná állítani a hallott énekszámokat. Első találkozásra ráadásul ennél is komolyabb problémának bizonyult, hogy Petőfi Sándor és Balázs Ágnes verssorainak stílustörése valóságos balesetsorozattá tette az előadást. „Adj erőt, / álmodj szebb jövőt…” – szólt például az egyik főszám sarkalatos üzenete, s ezt még akkor is lapos, vagy inkább homorú kijelentésnek ítélhetnénk, ha a darab címszereplője nem egy nagy költő lenne.
Csakhogy minden esettség (így nem mellesleg a kiegyenlítetlen vokális összteljesítmény) dacára, a szabadtéri bemutatót diadalra vitte a „maroknyi lelkes fiatal” ismert képlete. A színpadot felszántó, korlátgyakorlatok sorát teljesítő szereplőgárda ugyanis intenzív és jószerint tapintható élménnyé tette az ifjúságot, s ez a tény egy estére majdnem minden kifogást feledtetett. Gáspár András, a koreográfus Farkas Amáta és nyilván a street workout-edző Koczka Gábor hasznos együttműködésével a háttérben, a tucatnyi ifjú előadó megteremtette a keretjáték illúzióját, s annyi energiát égetett el a szemünk előtt, hogy annak révén nemcsak a saját súlyos erőedzés koronája, az imponáló zászlógyakorlat, de az átélt, vagyis az átélhető összjáték is megvalósulhatott.
Ahogy az edzés, úgy ezúttal a színészi munka terén is többet mutathattak a tehetségükből a fiúk. Így elsősorban a Petőfit alakító Hunyadi Máté: az ő heves és atletikus ifjúságába már most is jól érvényesülő, érett férfikeserűség vegyül – és mégis képes mindeközben hitelesen idealistának tűnni. Ritka és sokat ígérő együttállás. Ellenpólusát, a Petőfi-üggyel megbízott-megvert titkosrendőrt megformáló Pásztor Ádám hamar megszerzett színpadi rutinnal játssza ki a maga ziccereit, néha már egy-egy sötét pillantással is magára vonva a figyelmet a csoportos tornagyakorlatok sűrűjében.
Szentendrei Teátrum, augusztus 9.
