ZSIBONGÓ melléklet

„Ebben a globalizált világban mindenki migráns”

Matei Vișniec drámaíró, újságíró
szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2018/12. (03. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk címmel a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadásában látható az idei MITEM-en a kortárs színház egyik legnagyobb szerzőjének darabja. Emberi sorsok fonódnak össze groteszk módon a menekültekkel teli hajótól az elnöki irodáig, a bevándorlásellenes hivataltól a szervkereskedőkig.

Magyar Narancs: Önt idézve: a közöny megtörése miatt nyúlt a 21. század humanitárius tragédiájához, mert a színházat tartja a leghatásosabb érzékenyítő eszköznek.

Matei Vișniec: A médiából áradó információk által tehetetlennek érezzük magunkat a világdráma előtt, ami a szemünk előtt zajlik. Újságíróként lebénít annak a tudata, hogy bár tájékozott vagyok a világ dolgairól, semmit nem tehetek a bajok gyógyítása érdekében. Íróként viszont lehetőségem van arra, hogy megtaláljam azt a közlési formát, ami valós történetek elmesélése által érzelmi lenyomatokat hagy az emberekben, felkelti az erkölcsi felelősségtudatot, vitákat generálhat.

MN: Hogyan látott neki a menekültváltság „feltérképezésének”, társadalmi kontextusba helyezésének?

MV: Néhány éve olvastam Jean-Paul Marie neves francia újságíró Részeg hajók című riportkönyvét a menekültválságról. A szerző elutazott Szudánba, Maliba, Szíriába, végigkísérte a menekültek útját, találkozott embercsempészekkel, családjuktól elszakított gyerekekkel, akiket eladtak rabszolgának vagy besoroztak harci alakulatokba, letartóztatott emberekkel, akiket busás váltságdíj ellenében engedtek szabadon, az Afrikában újjáéledő rabszolga-kereskedelemmel. A horror gyökeréig hatolva részletesen dokumentálta a látottakat. Én magam is rengeteg dokumentációt elolvastam, a Radio France International munkatársaként hozzáfértem információkhoz a Földközi-tengerbe veszett hajók utasairól, akik a túlélés reményében mindenüket pénzzé tették, gyakran a szerveiket is eladták, hogy elérjék az „ígéret földjét”, Európát. Törökországban, Tunéziában, Marokkóban, Görögországban, Olaszországban személyesen is találkoztam ennek a világdrámának a szereplőivel, humanitárius szervezetek aktivistáival, politikai döntéshozókkal. Minden, amit a darabban leírok, valóságos, csak nagyon kevés jelenet a saját „szüleményem”.

MN: Más szerzők nem nyúlnak ehhez a témához?

MV: Nagyon kevés érdekes és jelentős színpadi vagy egyéb művészi feldolgozás lát napvilágot ebben a témában. Tudatában vagyok annak, hogy a hozzájárulásom csekély a menekültválság megértéséhez, de úgy gondolom, mindenkinek a maga területén, a maga eszközeivel van elszámolnivalója, hogy mit lép, hogyan cselekszik ez ügyben. Franciaországban, Portugáliában, Tunéziában, Görögországban és Romániában is megtalálta a Migránsoook a maga közönségét a hozzám hasonlóan gondolkodó rendezők, színészek tolmácsolásában.

MN: A Ionesco és Beckett vonalát követő groteszk látásmódnak, ami az ön színházi nyelve is, mennyire szabott határt a téma súlyossága?

MV: Kétségkívül a Migránsoook a legszabálytalanabb színpadi munkám, amelyben a menekülttragédia emberi és földrajzi globalitását akartam lefedni. Huszonöt fix jelenetet írtam, hozzá további alternatív jeleneteket, megadva a rendezőnek a szabadságot, hogy mint egy étlapról válogathasson belőlük. A helyzetek groteszkségét leginkább a zavaró figurákban érzékeltettem. Ilyen az embercsempész, aki hősnek érzi magát, elhiszi, hogy jót tesz azzal, ha sok száz eurót kér az utazásért egy kopott bárkán, amely bármikor elsüllyedhet. Az emberi viselkedés, lelkület komplexitását, egyben ellentmondásait igyekeztem visszaadni a már-már kínos nevetésre késztető jeleneteknél. A nevetésen keresztül jobban meg lehet érteni az emberi működés abszurditásait.

MN: Mondana egy példát?

MV: Ilyen a politikailag korrekt gondolkodás, beszéd, ami szerintem a civilizált Nyugat egyik legfőbb veszélyforrása. Számos példát látunk arra, hogy országok vezetői, miniszterelnökök, államfők, de akár alacsonyabb rangban lévő döntéshozók is a politikai korrektség csapdájába esnek. A PC megnyilvánulás, gondolkodásmód, beszéd a valóság elfedésének a trükkje. Ha valaki nem akarja látni a valóságot, klisék, közhelyek, megfoghatatlan szófelhők mögé burkolózik, hogy felmentse magát a cselekvés, a döntéshozatal súlya alól. És ezt a valóságtól elrugaszkodott, már-már szürreális, abszurd emberi megnyilvánulást csak a fekete humor, az irónia eszközeivel lehet cinkos összekacsintássá oldani a színpadi szöveg és a nézők között.

MN: Elismerő szavakkal beszélt a székelyudvarhelyi előadásról, mondván, hogy az eddigi színpadi feldolgozások közül ők értették meg leginkább a darab üzenetét.

MV: Valóban, nagyon eredeti ötletnek tartom, hogy a rendező megfordította a kapcsolatot a színpad és a nézőtér között. A játék a nézőtéren zajlik, a közönség szinte kényszerítve érzi magát, hogy belehelyezkedjen a menekültek helyzetébe. Mi itt, Európában ugyanis nézői vagyunk annak, aminek az arab országokból, Afrikából érkező menekültek a tényleges elszenvedői. Egyszerre nagyon megható, ironikus, reflektív előadás született olyan színészek közreműködésével, akik az emberségükkel, az empátiájukkal rendkívül sokat tesznek hozzá a menekültválság dilemmájának megértéséhez. Örülök, hogy a budapesti közönség is láthatja ezt a felemelő előadást, amely megerősít abban a hitemben, hogy a színház a politika, a gondolkodásból fakadó viták fóruma, talán az utolsó hely, ahol még van remény a világ megmentésére.

MN: Mi a véleménye az európai országok menekültpolitikájáról, azon belül is a magyar kormányéról, amely Soros Györgyöt teszi meg mumusnak, a választások közeledtével pedig ENSZ-ellenes plakátkampánnyal riogatja az állampolgárokat a „migránsok” ellen?

MV: Bizonyos tekintetben egész Európa hibás abban, hogy menekültek millióit abban az illúzióban ringatta, hogy az öreg kontinens maga a földi paradicsom. Nem vagyok sem politikus, sem a menekültválság szakértője, de meglátásom szerint nagyon sok múlik a gazdag EU-országokon. A háborúk megállítása, a biztonság, a fejlődés „exportálása” az elmaradott arab és az afrikai térségekbe talán megoldást hozhat húsz-harminc éven belül. A menekültkérdésben Európa markánsan kettészakadt ún. befogadó országokra és a brüsszeli kvótát elutasító országokra, mint Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia. Engem személy szerint mélységes fájdalommal tölt el, hogy ennyire megosztotta Európát ez a „népvándorlás”. Aki megőrizte a józanságát, az láthatja, hogy a menekültek nem akarnak letelepedni a kelet-európai országokban, hanem Németországban, Ausztriában, a skandináv országokban szeretnének megállapodni. De azt is láthatjuk, hogy a szélsőjobb pártok és mozgalmak előretörésével a befogadó országok veszítettek az emberségükből, a vendégszeretetükből, az alapvető európai értékrendből. Európa identitását a nyitottság, a befogadás jellemezte, ami manapság igencsak megkérdőjeleződik. Macron francia elnök például kijelentette, hogy nem lehet mindenkit befogadni, Afrika vagy a muzulmán térség demográfiai hulláma komoly próbatétel elé állítja Európát. Erre a globális problémára jelenleg nincs kidolgozott kezelési vagy megoldási terv. Kissé utópisztikusnak tűnhet, amit mondok, de véleményem szerint ahhoz, hogy Európa megőrizze az identitását, másfelől a szülőföldjükről száműzött milliók otthonra leljenek, leginkább arra lenne szükség, hogy az emberiség a Föld minden pontján felébredjen, és az erőszak helyett a minden egyes ember szabadsághoz való joga érvényesüljön. A fegyverletétel, a béke felé vezető út pedig a fejekben kezdődik.

MN: Tartja magát ahhoz a kijelentéséhez, hogy valahol mindannyian migránsok vagyunk?

MV: Valóban, ebben a globalizált világban mindenki migráns. A valódi kérdés az, hogy vagyunk-e annyira bölcsek, hogy megértsük, mit jelent ez az új identitásunk. Hogy el tudunk-e képzelni egy olyan új társadalmi modellt, amelyben az élet mindenki számára élhetővé válik. És megtaláljuk-e annak a módját, hogy a világbéke és az emberi jogok egyetemes államát hozzuk létre ahelyett, hogy a világ háborús övezetekre és a háborúkból profitáló békés övezetekre legyen szétválasztva. Igen, mindannyian migránsok vagyunk, de nem lehet egyenlőséget húzni a békében „hajózó” európai állampolgárok és a tenger vizébe veszett, elsüllyedt menekültek között. Egy olyan világban élünk, ahol a Föld 30–40 százaléka lakhatatlan. Szíriában, Afganisztánban, Malin, Szudánban nincsenek emberhez méltó életkörülmények. Fantasztikus gesztusnak tartom, hogy Merkel megnyitotta Németországot 1,2 millió menekült előtt. De az nem megoldás hosszú távon, ha egész Afrika Európába települ át. A politikusok felelőssége, hogy békét, fejlődést és biztonságot nyújtsanak a Föld háborús gócpontjain.

MN: A saját identitását hogyan határozná meg a romániai forradalom elől Párizsba emigrált íróként, újságíróként?

MV: Az identitás relatív fogalom. Nem kapjuk örökbe a születésünkkel. Simone de Beauvoirral értek egyet: „Senki nem születik nőnek vagy férfinak, hanem azzá válik.” Egyszerre vagyok román, francia, európai és világpolgár. Bukovinai, örmény felmenőkkel éltem Bukarestben, évtizedek óta Párizs az otthonom. A nyitottsághoz, a világ befogadásához fontos végigmenni azon a tanulási folyamaton, amit az ember az utazások, a találkozások, az olvas-mány­élmények során sajátít el. A legnehezebb, egyben a legszebb emberi feladat megtalálni önmagunkat. Végső soron minden ember a saját legbensőbb énjének a felfedezője.

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2018/12. (03. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...