Örömteli táncmatematika, amelynek kapcsán újra bizonyossá vált, hogy a klasszikus kortárs táncmű kifejezés nem oximoron. Persze bőven vannak már ennek a műfajnak is emblematikus koreográfiái, nagyszabású alkotói. Időben messzebbre megy vissza a tárgyalt darab története, mégpedig 1964-ig, amikor John Coltrane, az amerikai dzsessz-szaxofonos- és zeneszerzőikon elkészítette azonos című, a modern dzsesszt is újraformáló albumát, amelyet alapul vett a koreográfia.
A találkozás a zeneművel a táncszínpadon reveláció volt. Bár a négy táncosnak is köszönhető, hogy a négytételes alkotásból olyan nyers erővel tör felszínre a szakrális erő, hogy elkerülhetetlen a fejest ugrás. A drog- és alkoholmizérián magát átküzdő Coltrane saját bevallása szerint is őszinte vágyát fejezte ki ebben a spirituális műben a teljesebb élet, a tisztább művészet s talán az istenhez való közelebb jutás iránt. Az improvizáció és rigorózus struktúra, valamint a hangok zabolátlansága és a forma szigorúsága közötti feszültség felhívás lehetett De Keersmaeker számára, hiszen mozdulatrendszere pont erre a fenséges geometriára épül. Salva Sanchisszal együtt, aki az eredeti verzióban még táncolt, közösen vállalták, hogy egybeforrasztják a zenei kompozíciót és a mozgásimprovizációkat. A struktúrát és a kompozíciót nyilván De Keersmaeker vázolta fel, Sanchis pedig a mozgás- és improvizációs technikát gyúrta bele.
A négy férfi feketében a kvartett négy hangszerét illusztrálja. Az előadást Coltrane szaxofonjának úgymond megtestesítője vezeti fel egy néma szólóban. Ez zavaróan hosszú lehet a felkészületlen nézőnek, pedig Thomas Vantuycom, azaz Mr. Szaxofon szerepe az alapozás, a felkészítés a befogadásra. Felsorakoztatja a későbbi gesztusokat, kicsomagolja a titkos Rosas ZIP-et, tálalja az előadás mozdulatrendszerét. Még nem tudjuk, de az emelkedő és süllyedő, feszes és hirtelen ernyedő végtagok, a gerinc hajlékonysága és szilárdsága a húrok viselkedését képezi le. A belőlük áradó ellenállhatatlan erőt hivatott megmutatni, de a fúvós hangszer öblös sikítását és az utána következő szusszanó csöndeket is, vagy a billentyűk koppanását késleltetve követő pendülést. Meghökkentő, ugyanakkor okos, pontos felütés, amely rendet és kapcsolatot teremt a zavaros valóság és az emelkedett zene között, mielőtt a színpadot ellepik a testek és elárasztja a dzsessz. Megadja a darab koordináta-rendszerét, csak aztán lép be a többi hangszerember a behatárolhatatlan, egyszerű, szinte homályos térbe, és játszik például albumbemutatót. Sőt, a zeneszerzés folyamatába, Coltrane agyába enged betekintést a koreográfia, egészen a Psalmus című negyedik tételig, ami az alkotó (ki tudja, melyik alkotó: a zeneszerző, a koreográfus vagy az előadó?) találkozását szimbolizálja a felsőbb erőkkel. Persze addig sem töltjük hiába az időt mi, halandó nézők, mert követni kell az előadást. Pontosabban a Mr. Szaxofonhoz társuló Elvin Jones dobjátéka által inspirált José Paulo dos Santos, a Jimmy Garrison bőgőjét feltámasztó Jason Respilieux és McCoy Tyner zongorahangjainak szerepét magára öltő Bilal El Had táncrendjét. A mozdulataik harmóniába rendeződéseit, a hirtelen szétforgácsolódásokat, a különböző tónusú, hol kirobbanó, hol rigorózus, hol humoros szólókat. Megfigyelni és élvezni a lobogó szaxofonhangtól irányított hullámzó karok látványát vagy talán pont a leszúrt mozdulatok által előcsalt zongorafutamot. Végtére is eggyé lesz a zene és a mozdulat. A tánc igazi varázslata az illúzió, hogy előbb volt, mint a zene, de legalábbis ugyanabban a pillanatban született. Simán hallanánk Coltrane agymenését már akkor is, ha a lezárás ugyancsak egy néma etűd volna. De nincs didaktika, a történet így fenséges és kerek. A halhatatlan dzsesszkirály pedig azt üzeni a tánc médiuma által nekünk, halandóknak, hogy az életünkön változtatni kell, ha az már nem élet, szenvedések árán is, mert a világot változtatjuk meg vele.
Coltrane bűvös négyzetének táncos kikerekítése május 24-én, 25-én és 26-án a Trafóban is látható lesz.
