Magyar Narancs: A Krétakör átalakulása után voltál szabadúszó, meg egy kis ideig a Vígszínház tagja, de aztán inkább a szabadságot választottad. Hogy érzed magad jelen helyzetedben?
| ||
Láng Annamária: Az egykori Krétakörről nem sok értelme van már beszélni, annyira régen volt, és azóta teljesen megváltozott az életem. Nemrég két produkcióban (a Lúzerben és A harag napjában – C. D.) dolgoztam megint Schilling Árpáddal, de nem csak ugyanazokkal az emberekkel, akikkel egykor, így nem lehet egy társulathoz kötni a munkát, inkább egyfajta szellemiséghez, munkamódszerhez, koncentrált együttléthez. Mundruczó Kornél Proton Színházában dolgozom az egykori krétakörösökkel, de az megint csak más helyzet. Hogy hogy érzem magam? Jól. Azért is volt jó a vígszínházas tapasztalás, mert így tudom, mi az, ami nem fekszik nekem, és határozottabban tudom azt képviselni, ami viszont igen. Az örökös elveszettségérzés, a szüntelen vertigó nagyon inspiráló, segíti az éberséget, ellenben nem jár puha, kipárnázott öltözővel, és nem kapok rendszeresen visszaigazolást sem, hogy „nagyon fontos, amit csinálsz”, „nagyon jó vagy”, „maradj velünk”, „szeretünk”. Miután nincs mögöttem semmilyen infrastruktúra, nem nagyon érzem, hogy épp hogyan ítélik meg a munkámat. De csinálom, hajt valami belső kényszer, ez tesz boldoggá.
MN: Mi hiányzott a Vígszínházból?
LA: Biztos, hogy progresszívebb színházi közegben „nőttem fel”, és ha ebből visszalépést tapasztalok, az fullasztó, attól elszürkülök. Van egyfajta esztétikai igényem is, és ha ezt nem találom, akkor feszült leszek.
MN: Korábban azt hangsúlyoztad, hogy nem szeretnél olyat elvállalni, amit nem tekintesz „ügynek”. Mit jelent ez?
LA: Csak úgy tudok a munkákhoz hozzáfogni, ha azok foglalkoztatnak: ez lehet a Dollár Papa Gyermekei előadása a párkapcsolatokról, lehet A harag napja, amit a Sándor Mária-ügy generált, vagy az új anyag, amin Mundruczóval dolgozunk, ami egy egyedülálló anyáról szól – ez nagyon kicsi, két alakra fókuszáló jelenetsor az előadáson belül, de társadalmi problémákat is felvet. A szerepnek személyesen is érdekelnie kell, azon túl, hogy mit mond az előadás, mert mégiscsak a karakter hoz izgalomba. Mindenképpen reagálnunk kell arra, amiben vagyunk, a Vígszínházban erre nem nagyon volt mód, ezért is jöttem el. Rengeteg időt úgy töltöttem el, hogy bárki más is lehetett volna a helyemben, mert semmi személyeset nem tudtam elmesélni, sokszor vettem észre magamon, hogy általánosan játszom, nem az egyedit fogalmazom meg. Így nem volt értelme, nem volt ügy.
MN: A kultúrpolitika egyre szűkebb teret szab a progresszív látásmódnak. Mit érzékelsz ebből?
LA: Most egy észt színésszel kezdtünk el dolgozni egy korábbi müncheni munkánk után, amihez csatlakozott az akkori finn rendezőnk, Kristian Smeds is. Azt gondoltuk, hogy csinálunk egy észt–finn–magyar koprodukciót, aminek az a címe, hogy Just filming…, az alcíme pedig belső használatra az, hogy „Lehet-e egyáltalán nemzetközi színházat csinálni?”. Azt hittem, hogy majd lesz finn, észt és magyar támogató is. Másfél éve folyik az előadás előkészítése, és közben kiderült, hogy ez esélytelen. Míg sorra nyertük az észt pályázatokat, a finn nemzeti színház pedig beszállt főproducerként, addig magyar oldalról szinte semmit sem tudok felmutatni, még egy nyamvadt próbatermet sem. Hónapok óta keresek egy olyan termet, ahol próbálhatnánk, meg ahol ott hagyhatnánk egy projektort és esetleg a jelmezeket. De úgy tűnik, nincs ilyen szabad hely ma Budapesten, nem létezik ez a terem. Már arra is gondoltunk, hogy építünk valamit, de az is nehézségekbe ütközik. És akkor még a többiről nem is beszéltem…
MN: Mit tudsz csinálni?
LA: Már nevetek az egészen. Nem gondolom, hogy nekem vagy nekünk járna egy csodálatos próbaterem, mikor az ország ilyen állapotban van. Nagyon furcsán venné ki magát, ha most bemennék egy csodálatosan felszerelt, meleg, öltözővel ellátott próbaterembe, miközben egy magyar kórház meg úgy néz ki, ahogy. Ez abszurdum lenne, szóval elfogadom a helyzetet, és próbálom ebből kihozni azt, amit lehet. Ha kell, akkor majd egy lakásban próbálunk, és mikor újra Helsinkiben leszünk, ahol a bemutató is lesz, akkor majd dolgozunk normális körülmények között. Azok az alkotótársak meg, akik ide jönnek, majd ebből a helyzetből inspirálódnak, nagyon meglepő lesz a számukra. De ez is egy igazság, és tök jó, hogy ez megtörténik velük, és ilyesmibe is belelátnak. Nagyon sok rosszat gondolnak egyébként arról, ami itt folyik, de nagyon örülök, hogy ezek az emberek eltöltenek itt némi időt, és látják majd, hogy ez azért szép is.
MN: Hogyan kapcsolódsz az olyan előadásokhoz, mint A harag napja, amely húsbavágó társadalmi kérdésekről szól?
LA: Már megvolt a sztori, és úgy kezdtük a próbafolyamatot, hogy a karakterekkel meg a jelenetekkel kellett feltölteni, amikbe beépítettük az ilyen-olyan helyzetekben felszedett élményeinket. Az élet nagy részében nem színésznő vagyok, hanem egy ember, aki intézi a dolgait, közben nehézségekbe ütközik, és esetenként találkozik a nyomorral, a szegénységgel. És tök jó, hogy a mindennapi feszültségeket ki lehet adni, játszani vagy beszélni magunkból. A harag napja rendkívül fájdalmas története nem csak a főszereplőről szól. Az alaphelyzet az empátia hiánya, amit folyamatosan tapasztalunk. Nem kell ahhoz kirúgott ápolónőnek lennünk, hogy ezeket a helyzeteket megéljük, ebben mindannyian benne vagyunk. Láthatunk a színházban egy emberi sorsot, egy katartikus történetet, és más nem is kell. Engem nézőként ez fogna meg, nem a tükör, hogy lám, ilyen a társadalmunk. Én óvatosan panaszkodom a saját helyzetemmel, életemmel kapcsolatban, mert vannak jóval nagyobb kihívást jelentő helyek a Földön, és végtelen lehetőségeink vannak itt azokhoz képest. Az én életem pedig nagyon könnyű, ha úgy vesszük. Ha kicsit távolabbról nézzük ezt az egészet, ezt is látni kell.
MN: A Dollár Papa Gyermekei előadásában (a TÁGRA ZÁRT SZEMEK próbája) egészen más színházi eszközökkel jelenítik meg a valóságot: elmosódik a szerep és a színész énje közötti határ. Ez az újszemélyességként definiált jelenség neked elég ismerős lehet.
LA: Azt tapasztaltam Ördög Tamással és Kiss-Végh Emőkével, hogy azt keresik, amit én is régóta, a nagyon személyes megszólalást, a teljes megnyílást, mindezt pedig finom humorral csinálják. Elég hasonló az ízlésünk, nagyon jó találkozás volt. Lehet, hogy ez a higgadt munka egy új generáció új nyelve. Nem kell egymást kínozni, hanem nyugodtan is lehet dolgozni – ez a hangnem nekem egészen új volt.
| ||
MN: Ezek szerint hozzá vagy szokva a színházi kínzáshoz?
LA: Annyira soha nem voltam megkínozva, megalázva pedig, azt hiszem, még soha, ami, ugye, egyébként megszokott dolog. De persze, hozzá vagyok szokva egyfajta kirakott idegrendszerű helyzethez, amikor az ember nem úgy uralkodik magán; és ezt elég nehezen viselem.
MN: Volt egy időszak, mikor ingáztál a német nyelvű és a budapesti színházi világ között. Nemrég Schilling Árpád rendezésében, a Lúzerben egy „kivándorolt” karaktert alakítottál. Része ez még az életednek?
LA: Igen, ez azóta is ugyanúgy van. És tulajdonképpen fájlalom, hogy volt két nagyon izgalmas, tényleg remek munkám – a Münchner Kammerspielében egy Bűn és bűnhődés-átirat és a zürichi Schauspielhausban a Hotel Lucky Hole –, de ezekről itthon nem nagyon lehet tudni, sajnos nem jutottak el vendégjátékra. Így kábé olyan, mintha ezek az előadások nem is lettek volna, mert nincsenek itthon számon tartva. Ez nyilván hiúsági kérdés is, mert nagyon nagy kihívások voltak. Az bánt, hogy az előadásaim zömét külföldön játszom, még ha magyar rendező is rendezi őket: a Proton Színház többnyire külföldön játszik, Schilling Árpád előadásai is folyton utaznak, az új észt–finn projektből valószínűleg 15 előadás lesz Finnországban, és talán kettő itthon. Ezek az arányok, pedig nagyon szeretnék itthon játszani, vagy legalább többet. De egyelőre marad az utazgatás.
MN: Ehhez képest milyennek látod a mai magyar színházat, amelyben számodra kevés hely akad?
LA: Azt le kell szögezni, hogy nem tudok mostanában sok előadást nézni, mert kicsik a gyerekeim, az is lelkiismeret-furdalással jár, ha én magam játszom. De mégis van egy képem, egy érzetem: várnám a kísérleteket, a kockáztatást az alkotók részéről, de tudom, hogy a közeg teremti ezt a fajta óvatosságot. Rengeteg előadás van, virágzik a magyar színház, de mint az összes művészeti ágnak, ennek is a szabadság az alapja, és ha ezt kivonjuk belőle, akkor épp az értelem, a lényeg vész el: hogy előítélet nélkül képesek vagyunk egy-egy jelenséget vizsgálni, és a tapasztalatok, gondolatok szubsztanciáját szabadon és bátran felmutatni.
