„Ebben mindannyian benne vagyunk”

Láng Annamária színész

Színház

A progresszív magyar színház fontos színésze ma főleg külföldön játszik. Fájlalja, hogy így van, de nem elégedetlen. Határozott ízlése és véleménye van a magyar színházról, de sajnálkozás helyett inkább teszi a dolgát, és örül, hogy „szabad levegőn van”.

Magyar Narancs: A Krétakör átalakulása után voltál szabadúszó, meg egy kis ideig a Vígszínház tagja, de aztán inkább a szabadságot választottad. Hogy érzed magad jelen helyzetedben?

false

 

Fotó: Németh Dániel

Láng Annamária: Az egykori Krétakörről nem sok értelme van már beszélni, annyira régen volt, és azóta teljesen megváltozott az életem. Nemrég két produkcióban (a Lúzerben és A harag napjában – C. D.) dolgoztam megint Schilling Árpáddal, de nem csak ugyanazokkal az emberekkel, akikkel egykor, így nem lehet egy társulathoz kötni a munkát, inkább egyfajta szellemiséghez, munkamódszerhez, koncentrált együttléthez. Mundruczó Kornél Proton Színházában dolgozom az egykori krétakörösökkel, de az megint csak más helyzet. Hogy hogy érzem magam? Jól. Azért is volt jó a vígszínházas tapasztalás, mert így tudom, mi az, ami nem fekszik nekem, és határozottabban tudom azt képviselni, ami viszont igen. Az örökös elveszettségérzés, a szüntelen vertigó nagyon inspiráló, segíti az éberséget, ellenben nem jár puha, kipárnázott öltözővel, és nem kapok rendszeresen visszaigazolást sem, hogy „nagyon fontos, amit csinálsz”, „nagyon jó vagy”, „maradj velünk”, „szeretünk”. Miután nincs mögöttem semmilyen infrastruktúra, nem nagyon érzem, hogy épp hogyan ítélik meg a munkámat. De csinálom, hajt valami belső kényszer, ez tesz boldoggá.

MN: Mi hiányzott a Vígszínházból?

LA: Biztos, hogy progresszívebb színházi közegben „nőttem fel”, és ha ebből visszalépést tapasztalok, az fullasztó, attól elszürkülök. Van egyfajta esztétikai igényem is, és ha ezt nem találom, akkor feszült leszek.

MN: Korábban azt hangsúlyoztad, hogy nem szeretnél olyat elvállalni, amit nem tekintesz „ügy­nek”. Mit jelent ez?

LA: Csak úgy tudok a munkákhoz hozzáfogni, ha azok foglalkoztatnak: ez lehet a Dollár Papa Gyermekei előadása a párkapcsolatokról, lehet A harag napja, amit a Sándor Mária-ügy generált, vagy az új anyag, amin Mundruczóval dolgozunk, ami egy egyedülálló anyáról szól – ez nagyon kicsi, két alakra fókuszáló jelenetsor az előadáson belül, de társadalmi problémákat is felvet. A szerepnek személyesen is érdekelnie kell, azon túl, hogy mit mond az előadás, mert mégiscsak a karakter hoz izgalomba. Mindenképpen reagálnunk kell arra, amiben vagyunk, a Vígszínházban erre nem nagyon volt mód, ezért is jöttem el. Rengeteg időt úgy töltöttem el, hogy bárki más is lehetett volna a helyemben, mert semmi személyeset nem tudtam elmesélni, sokszor vettem észre magamon, hogy általánosan játszom, nem az egyedit fogalmazom meg. Így nem volt értelme, nem volt ügy.

MN: A kultúrpolitika egyre szűkebb teret szab a progresszív látásmódnak. Mit érzékelsz ebből?

LA: Most egy észt színésszel kezdtünk el dolgozni egy korábbi müncheni munkánk után, amihez csatlakozott az akkori finn rendezőnk, Kristian Smeds is. Azt gondoltuk, hogy csinálunk egy észt–finn–magyar koprodukciót, aminek az a címe, hogy Just filming…, az alcíme pedig belső használatra az, hogy „Lehet-e egyáltalán nemzetközi színházat csinálni?”. Azt hittem, hogy majd lesz finn, észt és magyar támogató is. Másfél éve folyik az előadás előkészítése, és közben kiderült, hogy ez esélytelen. Míg sorra nyertük az észt pályázatokat, a finn nemzeti színház pedig beszállt főproducerként, addig magyar oldalról szinte semmit sem tudok felmutatni, még egy nyamvadt próbatermet sem. Hónapok óta keresek egy olyan termet, ahol próbálhatnánk, meg ahol ott hagyhatnánk egy projektort és esetleg a jelmezeket. De úgy tűnik, nincs ilyen szabad hely ma Budapesten, nem létezik ez a terem. Már arra is gondoltunk, hogy építünk valamit, de az is nehézségekbe ütközik. És akkor még a többiről nem is beszéltem…

MN: Mit tudsz csinálni?

LA: Már nevetek az egészen. Nem gondolom, hogy nekem vagy nekünk járna egy csodálatos próbaterem, mikor az ország ilyen állapotban van. Nagyon furcsán venné ki magát, ha most bemennék egy csodálatosan felszerelt, meleg, öltözővel ellátott próbaterembe, miközben egy magyar kórház meg úgy néz ki, ahogy. Ez abszurdum lenne, szóval elfogadom a helyzetet, és próbálom ebből kihozni azt, amit lehet. Ha kell, akkor majd egy lakásban próbálunk, és mikor újra Helsinkiben leszünk, ahol a bemutató is lesz, akkor majd dolgozunk normális körülmények között. Azok az alkotótársak meg, akik ide jönnek, majd ebből a helyzetből inspirálódnak, nagyon meglepő lesz a számukra. De ez is egy igazság, és tök jó, hogy ez megtörténik velük, és ilyesmibe is belelátnak. Nagyon sok rosszat gondolnak egyébként arról, ami itt folyik, de nagyon örülök, hogy ezek az emberek eltöltenek itt némi időt, és látják majd, hogy ez azért szép is.

MN: Hogyan kapcsolódsz az olyan előadásokhoz, mint A harag napja, amely húsbavágó társadalmi kérdésekről szól?

LA: Már megvolt a sztori, és úgy kezdtük a próbafolyamatot, hogy a karakterekkel meg a jelenetekkel kellett feltölteni, amikbe beépítettük az ilyen-olyan helyzetekben felszedett élményeinket. Az élet nagy részében nem színésznő vagyok, hanem egy ember, aki intézi a dolgait, közben nehézségekbe ütközik, és esetenként találkozik a nyomorral, a szegénységgel. És tök jó, hogy a mindennapi feszültségeket ki lehet adni, játszani vagy beszélni magunkból. A harag napja rendkívül fájdalmas története nem csak a főszereplőről szól. Az alaphelyzet az empátia hiánya, amit folyamatosan tapasztalunk. Nem kell ahhoz kirúgott ápolónőnek lennünk, hogy ezeket a helyzeteket megéljük, ebben mindannyian benne vagyunk. Láthatunk a színházban egy emberi sorsot, egy katartikus történetet, és más nem is kell. Engem nézőként ez fogna meg, nem a tükör, hogy lám, ilyen a társadalmunk. Én óvatosan panaszkodom a saját helyzetemmel, éle­tem­mel kapcsolatban, mert vannak jóval nagyobb kihívást jelentő helyek a Földön, és végtelen lehetőségeink vannak itt azokhoz képest. Az én életem pedig nagyon könnyű, ha úgy vesszük. Ha kicsit távolabbról nézzük ezt az egészet, ezt is látni kell.

MN: A Dollár Papa Gyermekei előadásában (a TÁGRA ZÁRT SZEMEK próbája) egészen más színházi eszközökkel jelenítik meg a valóságot: elmosódik a szerep és a színész énje közötti határ. Ez az újszemélyességként definiált jelenség neked elég ismerős lehet.

LA: Azt tapasztaltam Ördög Tamással és Kiss-Végh Emőkével, hogy azt keresik, amit én is rég­óta, a nagyon személyes megszólalást, a teljes megnyílást, mindezt pedig finom humorral csinálják. Elég hasonló az ízlésünk, nagyon jó találkozás volt. Lehet, hogy ez a higgadt munka egy új generáció új nyelve. Nem kell egymást kínozni, hanem nyugodtan is lehet dolgozni – ez a hangnem nekem egészen új volt.

Láng Annamária, Rába Roland, Ördög Tamás a TÁGRA ZÁRT SZEMEK próbájában

Láng Annamária, Rába Roland, Urbanovits Krisztina, Ördög Tamás a TÁGRA ZÁRT SZEMEK próbájában

 

MN: Ezek szerint hozzá vagy szokva a színházi kínzáshoz?

LA: Annyira soha nem voltam megkínozva, megalázva pedig, azt hiszem, még soha, ami, ugye, egyébként megszokott dolog. De persze, hozzá vagyok szokva egyfajta kirakott idegrendszerű helyzethez, amikor az ember nem úgy uralkodik magán; és ezt elég nehezen viselem.

MN: Volt egy időszak, mikor ingáztál a német nyelvű és a budapesti színházi világ között. Nemrég Schilling Árpád rendezésében, a Lúzerben egy „kivándorolt” karaktert alakítottál. Része ez még az életednek?

LA: Igen, ez azóta is ugyan­úgy van. És tulajdonképpen fájlalom, hogy volt két nagyon izgalmas, tényleg remek munkám – a Münchner Kammerspielében egy Bűn és bűnhődés-átirat és a zürichi Schauspielhausban a Hotel Lucky Hole –, de ezekről itthon nem nagyon lehet tudni, sajnos nem jutottak el vendégjátékra. Így kábé olyan, mintha ezek az előadások nem is lettek volna, mert nincsenek itthon számon tartva. Ez nyilván hiúsági kérdés is, mert nagyon nagy kihívások voltak. Az bánt, hogy az előadásaim zömét külföldön játszom, még ha magyar rendező is rendezi őket: a Proton Színház többnyire külföldön játszik, Schilling Árpád előadásai is folyton utaznak, az új észt–finn projektből valószínűleg 15 előadás lesz Finnországban, és talán kettő itthon. Ezek az arányok, pedig nagyon szeretnék itthon játszani, vagy legalább többet. De egyelőre marad az utazgatás.

MN: Ehhez képest milyennek látod a mai magyar színházat, amelyben számodra kevés hely akad?

LA: Azt le kell szögezni, hogy nem tudok mostanában sok előadást nézni, mert kicsik a gyerekeim, az is lelkiismeret-furdalással jár, ha én magam játszom. De mégis van egy képem, egy érzetem: várnám a kísérleteket, a kockáztatást az alkotók részéről, de tudom, hogy a közeg teremti ezt a fajta óvatosságot. Rengeteg előadás van, virágzik a magyar színház, de mint az összes művészeti ágnak, ennek is a szabadság az alapja, és ha ezt kivonjuk belőle, akkor épp az értelem, a lényeg vész el: hogy előítélet nélkül képesek vagyunk egy-egy jelenséget vizsgálni, és a tapasztalatok, gondolatok szubsztanciáját szabadon és bátran felmutatni.

Neked ajánljuk

Elszáll az Orion

„A témáról eddig még nem született átfogó kiállítás, amely ennyire komplex módon mutatná be a két háború közötti, metropolisszá nőtt Budapest világát” – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria beharangozójában, ami alapján az intézmény nyári tárlata éppúgy lehet két­élű nosztalgiával átszőtt szemfényvesztés, mint az urbanizáció kelléktárának tételes feldolgozása történelmi tanulságokkal.

Zuhanástörténetek

„A Felfelé zuhanásban Kadarkai Endre a magyar popkulturális ikonok történeteit járja körül, akiknek életútja valamilyen tragikus fordulat kapcsán mélyzuhanást vett” – halljuk a nemrégiben indult riportsorozat bevezetőjében. Ígéretes felütés, de rejt magában rizikót. Rögtön a kérdés: mit is jelent egyáltalán az, hogy valaki „magyar popkulturális ikon”?

Élet, nagyság

Rengeteg kraft, nyitottság és bátorság van a szakmában, még a bérletrendszerben működő vidéki kő bábszínházakban is. Ám az erős mezőnyben is kiemelkedő volt a Free­szfe két előadása a Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozóján, a nyolcéves kortól ajánlott A halhatatlanságra vágyó királyfi és a leginkább felnőtteknek, esetleg középiskolásoknak szánt Mundstock úr.

Az akasztott ember égő háza

Magyarországon a katolikus papság minden évben, Szent Miklós napján felszenteli a pálinkát. Magyarországon a miniszterelnök úgy akar újabb szavazókat felcsípni, hogy pálinkázós fotókat publikál magáról. A pálinka hungarikum, a hungarikum meg valamiféle pecsét, mely azt hivatott garantálni, hogy az illető produktum a földi javak legkiválóbbika, amelyet csak nekünk teremtett nagy jókedviben a szent atyaúristen.

Lendületből

Vasárnap több mint 50 településen pótolták a veszélyhelyzet miatt elmaradt időközi önkormányzati választásokat. Összesen 74 különböző választást tartottak, számos helyen ugyanis párhuzamosan lehetett voksolni polgármesterjelöltekre és egyéni képviselőjelöltekre. A választások többsége pártpolitikai szempontból érdektelen volt, mert csak független jelöltek indultak. Ahol viszont versenybe szálltak a pártok, ott elég egyértelmű kép rajzolódott ki az ellenzék folytatódó vesszőfutásáról és a Fidesz egyre nyomasztóbb fölényéről.

Jogfosztás után

Az amerikai legfelsőbb bíróság döntésével egyik napról a másikra illegálissá vált az abortusz jó néhány tagállamban, rövidesen pedig akár az államok felében lehet tiltott vagy erősen korlátozott ez a jog. Sokan attól félnek, hogy ez csak a kezdet: az eddig a tagállami jogköröket hangsúlyozó abortuszellenesek immár országos tiltást szeretnének, miközben más jogok is veszélybe kerülhetnek.

Együtt egymás ellen

Egy időben tartják 2024-ben az önkormányzati és az európai parlamenti választásokat, ami tovább bonyolítja az ellenzék helyzetét. Vannak olyan polgármesterek, akik szerint minthogy eddig is nehezített pályán mozogtak, ezt a helyzetet is kezelni lehet majd.

És tényleg a fejükre omlik

Üzletszerűen, bűnszervezetben elkövetett költségvetési csalás és pénzmosás bűntettével, hamis magánokirat felhasználásának vétségével gyanúsítják a Magyar Pünkösdi Egyházhoz tartozó Közösségi Misszió előzetes letartóztatásban lévő ügyvezetőit. Az egyházvezetés 2019 óta mindenről tud, de nem foglalkozott a feltárt visszásságokkal. Most is hallgatnak.

„Még nem látott várost”

Ha egyszerre tartják az EP- és az önkormányzati választásokat, az ellenzéknek nyár végére ennek megfelelő választási stratégiát kell kidolgoznia. Csárdi Antal LMP-s képviselővel beszélgettünk még a fővárosi terek államosításáról, a költségvetésről, az extraprofitadóról és Hadházy Ákosról is.