Magyar Narancs: Szólista vagy, kamarazenész saját kvartettel, és karmester. Ez külön-külön is elég lenne egy életre. Okoz ez a sokágúság valamilyen feszültséget, vagy ez inkább egy termékeny sokféleség?
Keller András: Én muzsikus vagyok. Egy aktív muzsikusnak így is, úgy is a zene tölti ki az életét. Nem gondolkodom azon, hogy mi vagyok, hanem megpróbálom ellátni a feladataimat. Persze a különböző életszakaszokban esetleg más lehet a fókuszban. Nálam hat év óta a dirigálás áll a középpontban, mert húszévnyi külföldi muzsikálás után 2007-ben elvállaltam a Concerto Budapest vezetését. Az utóbbi két évben megint kicsit többet kvartetteztem. Még több évtizedes tapasztalattal és sok száz művel a repertoáron is komoly munka a műveket újra előhívni, és új érvényességet adni nekik. De jó egyensúlyt tartani a hegedűjáték és a dirigálás között - ez vágyálom.
MN: Lehet azt mondani, hogy feláldoztál valamit azért, hogy a Concertót vezesd?
KA: Mindenképp. De hát senki nem kérte, hogy ezt tegyem, én döntöttem így. Húsz éven keresztül csak külföldön muzsikáltam, hotelszobákban laktam. Arról nem beszélve, hogy mindig négyesben utazni és élni nem csak kellemes élmény - megutáltam ezt az életet. A muzsikusok számára óhatatlanul felmerülő "itthon vagy külföldön?" kérdésében sajátos módon döntöttünk: végig itthon éltünk, miközben az egész világon játszottunk. Itthon nem is nagyon vettek tudomást a sikereinkről, és a szokásos irigységtől és legendáktól sem menekülhettünk meg. A kvartettlét nagyon különleges, szörnyű és egyben csodálatos emberi kapcsolatrendszer. Attól nem is lehet szabadulni, különben valami végzetesen eltörik bennünk - úgyhogy fel sem merült, hogy teljesen abbahagyjam a kvartettezést. Személyi változás is volt a kvartettben, s minden ilyennel új energiák, új gondolatok érkeznek egy együttesbe. Most megint nagyon jó érzés kvartettezni. Amikor a Concerto Budapest vezetője lettem, visszaszorítottam az úgynevezett nagyszabású koncertezést - nevezhetjük akár világkarriernek is, mert az. Ugyanoda, ugyanúgy visszatérni biztosan nem lehet. De ma már úgysem azért játszom, hogy azzal karriert építsek - elég, ha mondani akarok valamit a művel. Szerettem volna Magyarországon valami szépet-jót teremteni, és a döntés meghozatalakor nem tudtam felmérni, mi lesz belőle. Erős személyes motiváció volt, hogy a régóta bennem levő kifejeznivalók kijöhessenek. Olyan világba kerültem, amely új csodákat hozott elém. Fiatalon, koncertmesterként - többek közt nyolc évig a Fesztiválzenekarnál - eljátszhattam a zeneirodalom nagy remekeit, de a vezénylés nélkül nem teljesedhetett volna ki a bennem levő zenei világkép.
MN: A Keller kvartett vezetőjeként a többiekért is felelős voltál, vagy.
KA: Igen, és mi világszerte azon nagyon kevés kvartett egyike voltunk, amelyek meg tudtak élni kizárólag a koncertekből. Ennek ezzel vége lett.
MN: Bármilyen híres is egy együttes, mi történik, ha elkezdi lemondani a felkérések felét?
KA: Egyfajta körforgásból persze kikerül, ráadásul a világ nagyon megváltozott, a karrierek ma másképp épülnek, a művészi színvonal is nagyon felhígult. De azért nem kell reklámoznunk magunkat, megtalálnak. Még mindig minden évben fellépünk a legfontosabb koncerttermekben, az elmúlt másfél évben négy kontinensen turnéztunk, sokat járunk Amerikába, minden évben fellépek egyszer-kétszer a londoni Wigmore Hallban, voltunk a King's Place-ben, Berlinben, Párizsban, Amszterdamban, Stuttgartban, a zürichi Tonhalléban. De már nem utazgatunk egyik kisvárosból a másikba. Az életemet egyértelműen a zenekari naptáram határozza meg. Mióta belevágtam a Concertóba, ez a feladat annyira ellepett, hogy lemezeket sem készítettem, de mostanában végre arra is jut idő. Épp a napokban jelent meg az ECM-nél az új lemezünk Ligeti kvartettjeivel. És hamarosan követi újabb.
MN: Lehet-e ebből a sokféle zenélésből valami értelmes egységet formálni? Mit ad egyik terület a másiknak?
KA: Mondok valami nagyon egyszerűt. Egy hangszeres - jelen esetben a vonós - évtizedeken keresztül nemcsak egyetlen szólamban játszik, hanem abban is gondolkodik. Mivel pedig karmesterként hatalmas partitúrákat kell átlátnom, sok-sok szólamban kell gondolkodnom, ez nyilvánvalóan visszahat a kvartettjátékomra vagy a szonátázásra. A dallamokat már automatikusan meghangszerelten hallom, érzékelem, hogyan adódnak össze a színek. Ugyanakkor a hangszeres tudásom nagyon jól tud működni a zenekarvezetésben. Jóformán nem is kell semmit mondanom, ahogy a kezemet fölemelem, abból tudják, hogy melyik ponton mit kell csinálni. Egyébként pedig a karmesterség - ugyanúgy, mint a szólójáték - az átadás művészete. Jól meg gyorsan meg hangosan bárki tud játszani, de úgy, hogy arra másnap is emlékezzenek, ahhoz más kell.
MN: Vajon karmesterként ösztönösen is vonósközpontú vagy?
KA: Én a hegedűt nem is szeretem... annyira.
MN: ???
KA: Hegedűt tanultam, de az igazából csak a bennem rejlő kifejezés eszközeként érdekel. Mindig is volt bennem valami, ami eltaszított tőle, sosem volt bennem vágy, hogy mindenáron hegedüljek. Vonzódtam a zongorához, de azt meg nem tanultam. Egy igazi hangszer van: az emberi hang. Minden hangszer annak valamiféle lefordítása, leképezése. A hangszerjátékban pedig az énekből indulunk ki, és akkor biztos, hogy rátalálunk a helyes tempókra, frazeálásra, mert az ember ösztönei nagyon jól működnek, jobban, mint bármilyen agyalás. Én mindig az egyszerűségben látom az erőt - de az egyszerűséghez el kell jutni, hatalmas háttértudás és tehetség kell, amiből az egyszerűséget létre lehet hozni. Beethoven semplice (egyszerűen) utasításának létrehozásához csak a legnagyobbak tudnak közel kerülni.
MN: Azt mondtad, a két "kedvenced" Beethoven és Bartók.
KA: És erősen össze is kötődnek bennem.
MN: Mennyiben?
KA: Ezt túl hosszú lenne kifejteni. Most csak annyi, hogy mégiscsak évtizedeken keresztül foglalkoztam vonósnégyesekkel, és ebben ez a két zeneszerző alkotott a legnagyobbat. Ezek a darabok a művészet esszenciái. Azt pedig sok zeneszerző megerősíti, hogy talán vonósnégyest a legnehezebb írni. Beethoven sokszor a legprimitívebb anyagból tudott hihetetlen csodákat formálni. De a zenéről beszélni nehéz, talán nem is kell.
MN: Érdekes, hogy Bachot nem említetted rögtön.
KA: Pedig A fúga művészete több száz előadás után is egy megfejthetetlen csoda számomra. És mi voltunk az elsők, akik Bachot és Kurtágot összekapcsoltuk a programjainkban.
MN: Karmesterként mi a legfontosabb neked? Egy hangzás létrehozása, egy struktúra megmutatása, valami zenén túli mondanivaló eljuttatása?
KA: Meg kell valósítanom a zeneszerző elképzeléseit, azon átszűrve, amit én gondolok. Ez ilyen egyszerű. Meg kell tanítanom a zenekaromnak, hogy megéljék az érzelmeket, hogy megértsék a belső összefüggéseket. A hangokat eljátszani becsületbeli kérdés, de egy művet sok muzsikussal közösen interpretálni csodálatos kaland. Nekem ez a feladatom, én ebből ki se látok. Betartani egy metronómszámot semmit nem jelent, ha a zene nem szól jól. A zenére egyébként rengeteg teória, divat és sajnos sok baromság rakódik. Az az egy szerencse, hogy legalább politikusan nem lehet zenélni. Egy zenekarban individuumok ülnek, akik egyvalamit akarnak, de soha nem fognak teljesen egyformán játszani - és a láthatatlan, alig észlelhető kis különbségek adják meg a zenekar igazi összhangzását. A sok kis behatárolhatat-lan nüansz és véletlen tesz egy interpretációt csodálatossá.
MN: Mennyit foglalkozol személyesen a zenekarral, és mennyit hagysz más karmesterekre?
KA: Jobb, ha egy zenekart alapvetően egy karmester formál, egyszerre többen nehéz nevelni egy társaságot. Eleinte az átlagosnál többet próbáltam, mert a standard repertoárban sok volt a felületesség. Közben ráadásul folyamatosan fiatalodott is a zenekar.
MN: Muzsikusként a legjelentősebb befolyást Végh Sándor és Kurtág gyakorolta rád. Ki mit adott, mit viszel tovább, mit építettél be?
KA: Kurtág arra tanít, hogy a hang, amit játszom, az az én életem, az történik meg velem, teljes valómmal kell részt vennem abban, amit csinálok. A feszültség két hang között az élet és halál. Engem 14 éves koromtól kezdve tanított Kurtág, és majdnem minden óra után bőgtem. De hát nem muszáj muzsikusnak menni... A nagy művészekben, mint Kurtágban, nagy az elkötelezettség. Végh Sándor Ausztriában élt, erdélyi emigráns volt, akkoriban nem is volt olyan egyszerű eljutni hozzá. Általa értettem meg, hogy a zene nem elvont dolog, hanem természetes része az életünknek. Sokat jelentett, amikor felmutatta nekem a választás szabadságát - megmutatott egy játékmódot, és hozzáfűzte: "De gondold meg! Csak akkor játszd így, ha tetszik." Vagyis a sors felelősséget ruház a művészre: neki kell életet adnia a hangoknak. És még hozzáfűzött egy apró megjegyzést: "Ezt nekem a mesterem, Hubay mondta, aki meg Joachimtól kapta, aki meg Brahmstól tudja..." S noha egy húszéves gyereket nem érdekel a tradíció, ekkor érintett meg, hogy egy élő hagyomány része vagyok én is. Másik fontos dolog: a gesztus. Ahogy például egy választás a következő négy évre meghatározza egy országban az élet menetét, úgy amikor beintem a zenekart, az meghatározza, hogyan fog hangzani a mű. A zene is mozgásokból áll, mint az élet, sokrétegű és sokirányú, mint a természet. A komponista leképezi ezt a körülötte levő világot, illetve azt, amit ő ebből lát vagy hall. Attól lesz érdekes, hogy a zenemű, a komponista találkozik az előadóművésszel. Egy zenekarban a sok individuumnak a műről alkotott véleménye adja majd ki a művet - tehát nem csak az, hogy teljesítsék a szerző vagy a karmester "parancsát".
MN: Ezt a szenvedélyedet át lehet-e adni egy zenekarnak, amely a tagok számára munkahely, és mindenki csak egyetlen szólamot játszik?
KA: Ez fáradságos munka és drága társasjáték. Ugyanakkor ennek a kis közösségnek a működése az abszolút ideális társadalmi modell volna - a demokratikus jogok a hierarchikus szükségszerűségekkel nagyon különös és nagyon jó harmóniában vannak. A karmesterséghez nem elég egy vízió, azt tovább is kell adni, szűkös időkorláton belül, mert ahhoz, hogy egy koncerthez 15-20 próbát tartsak, mint Celibidache vagy Carlos Kleiber tehette, nagyon sok pénz kellene. Ugyanakkor egy próbán esetleg egy negyedórán keresztül pár hanggal bíbelődünk, de ha mindenki megtanulja hallgatni, érteni és érezni a másikat, akkor jobban, könnyebben játszanak, és ezt ők is megtapasztalják. A zenekar alaphangulata meghatározó. Voltak nehéz évei a Concertónak, és a karmesteri feladaton túl az is a feladatom volt, hogy hitet adjak, kitartásra ösztönözzek. Mindig azt hirdetem, hogy nagyobb adományt, mint hogy muzsikusok vagyunk, nem lehet kapni - sokkal több életünk van, mint bárki másnak. Éppen ezért, mert annyival jobb nekünk, sokat kell adni azoknak, akik ebben nem részesülhettek.
MN: Hol helyezkedik el a Concerto Budapest a magyar zenekari palettán stílus, repertoár, lehetőségek tekintetében?
KA: Az univerzális koncertrepertoárt játsszuk, operát legfeljebb kirándulás szintjén, de majd jó lenne azt is. A zenészek nagyon nyitott hozzáállásának köszönhetően a zenekar kiválóan játszik kortárs zenét, és ezt mindenképp fejleszteni akarjuk.
MN: Érdekes, innovatív programjaitok vannak. A bérletek ösz-szeállítása tudatos elképzeléseket tükröz. Feltűnő az orosz zene jelenléte. Ennek mi az oka - személyes ízlés, hiánypótlás, egyéb?
KA: Ez teljesen szubjektív okból alakult így. A 90-es években egy multinacionális lemezcég felkért, hogy vegyük lemezre Csajkovszkij összes vonósnégyesét. Csajkovszkijnak akkoriban nem volt jó híre nálunk - mint Sosztakovicsnak sem, bár egész más okokból -, túl romantikusnak, édeskésnek kellett tartani. A lemez kapcsán hihetetlen kincsek tárultak fel előttem. Teljesen magával ragadott az orosz zene, később személyesen is kapcsolatba kerültem Schnittkével, Gubajdulinával, Kanchelivel, és előadóművészekkel, Gutmannal, Kremerrel, Ljubimovval, Koroljovval, és fiatalokkal, Repinnel, Vinnyickajával, Buniatishvilivel. A Concerto Budapest orosz programjai azonnal nagy sikerrel zajlottak, és folytatjuk is, persze valamelyest változtatva.
MN: Tekintsük át röviden a Concerto Budapest történetét, hogy jobban értsük a mai helyzetet.
KA: A volt Postás, majd Matáv, majd Telekom zenekar az első privatizációs hullámmal került magánszponzorációba - vagyis teljes egészében egy nagyvállalat, a Matáv finanszírozta. Minden más zenekar alapvetően közpénzből él, költségvetési, minisztériumi vagy önkormányzati adóforintokból. Magyarországon a magánmecenatúra - sok, itt nem részletezendő és részben érthető okból - nem fejlődött még ki. Meg kell teremteni egy olyan rendszert, ahol az állami szociális kiadások és a társadalomfejlesztő funkciók, mint az oktatás, a kultúra, harmonikusan működnek. A társadalomépítő tevékenységek nálunk háttérbe szorultak. Csak egy példát mondok: fel kellene eleveníteni, korszerűsítve, a Kodály-módszert, mert nem az egyetemen dőlnek el a dolgok, hanem sokkal előbb. A különféle országokban más-más a támogatói rendszer, de az egyértelmű, hogy a mecénások valamilyen módon anyagilag érdekeltté is vannak téve a mecenatúrában. A Telekom 2011-ben, mint előre bejelentette, kivonult mint fenntartó, hiszen kezdettől fogva mondta, hogy ez nem mehet így sokáig, az államnak hozzá kell tennie a magáét, a vállalat számára megfelelő feltételeket - például adókedvezményt - biztosítva. A Matáv/Telekom húsz év alatt közel ötmilliárd forintot fektetett a magyar kultúrába, ennek nagy részét kapta a zenekar - ezt nem lehet elvitatni, és ezért csak köszönet jár. Ugyanakkor az előadó-művészeti törvény a Matáv mecenatúráját el sem ismerte fenntartói tevékenységnek, ami abszurditás. Miközben az állam nem is támogatott minket, vagy elenyésző összeggel, hozzáfűzve, hogy "ez nem is járt volna"... A Telekom után, más fenntartó híján, az általam alapított Concerto Hungária lett átmenetileg a fenntartó. Ehhez kaptunk a kormányzattól egy segélycsomagot.
MN: Ennek az átmeneti helyzetnek lesz most remélhetőleg vége, amikor 2013. június elsejétől kezdve hivatalosan a Zeneakadémia rezidens zenekara vagytok (vagy lesztek), fenntartótok az állami Concerto Akadémia, ügyvezetője dr. Bányai Miklós. Mit jelent ez pontosan?
KA: A gondolat eredetileg Szőcs Gézától származik, amit Batta András rektor úrral együtt gondoltunk tovább. Szerintem egyedülálló gondolat, hogy egy kiváló minőségű, hivatásos zenekar képviselje a Zeneakadémia presztízsét külföldön - a név marad Concerto Budapest, hiszen ez már brand. A legtehetségesebb fiatalokat segíti is elindítani a pályájukon - természetesen mi választjuk ki, hogy kik játszhatnak velünk. Tehát nem iskolai gyakorlózenekar leszünk - nem szabad azzá válnunk, hiszen a lefokozás nekünk se volna jó, és a Zeneakadémia sem érné el a célját. Alacsony nívón ez senkinek sem éri meg. Évente maximum nyolc-tíz koncertet tarthatunk prominens akadémiai eseményeken, operavizsgán stb. Jelenleg az van papíron, hogy a zenekar önálló egységként működik. Ami ebben a projektben le van írva, és szerintem egyedülálló, csak akkor működik, ha megfelelő finanszírozás is járul hozzá.
MN: Mennyire volna szükség, hogy a jelenlegi tervben megfogalmazottak ideálisan megvalósuljanak?
KA: Nagyjából egymilliárdra. Az a tartalom, amit leírtunk a rezidensi tervben, úgy jöhet csak létre, ha méltó mértékű forrás járul hozzá; a puszta léthez is kb. 600 millióra van szükség, de nemzetközi szintet nem lehet egymilliárd alatt létrehozni. Ez egy tőke, amivel ha jól gazdálkodunk, jelentősen meg lehet növeszteni. Fontos, hogy itt nem a Concertóról és Keller Andrásról van szó, hanem arról, hogy a Zeneakadémiával kapcsolatos nagy ívű kulturális terv meg tudjon valósulni. Ha engem bíznak meg továbbra is a Concerto Budapest vezetésével, talán annak köszönhetően, hogy mivé tudott fejlődni a zenekar az elmúlt hat évben, akkor biztosítani kell hozzá a feltételeket. A megszolgált bizalmat most forrásokkal kell alátámasztani. Ezenkívül békére volna szükségünk.
