Hogy a miskolci járókelők - a tavalyi Tosca után - idén a Traviatába botolhattak mondjuk a Szinva teraszon járván (rendező: Anger Ferenc), az például esetlenebb pillanataiban is működőképes és hozzá szellemes városi játéknak bizonyult. S ha a kőszínházi ősbemutatók között találtatott is egy voltaképpen megíratlan és előadásában is hevenyészett operettecske, azért az korántsem csekélység, hogy Miskolc pár nap leforgása alatt előbb egy Orbán György-opera (Bűvölet), majd pedig két Vajda János-egyfelvonásos első megszólalásának adott otthont. Ez utóbbi ősbemutatón e sorok írója is ott lehetett.
Vajda János tud operát írni - boldogabb időkben ilyen dicsérettel indítani egy kritikai beszámolót okvetlenül a becsületsértés és a nyilvános lekicsinylés elegyének számított volna, ám operaszegény korunkban ennek a ritka erénynek a hangsúlyozása elmulaszthatatlan elöljáró kötelesség. E részben istenáldotta tehetség, részben mesterségbeli tudás nélkül ugyanis vajmi reménytelennek tetszett volna egy kortárs bemutató Miskolcon, míg így előbb zajos, majd azután még zajosabb sikert aratott a két egyfelvonásos. Változatok egy témára - lehetne az összefoglaló címe a Federico Garcia Lorca művei nyomán komponált operáknak, amelyek egyként a házassági kalamitások, közelebbről az idősebb férfi-fiatal menyecske témakörét jelenetezik. A Don Perimplín az első opera, amelyben e téma tragikus kimenetellel és szomorú-poétikus felhangokkal kerül elénk, míg a Don Cristobal a vásári bábjátékok, vagy ha tetszik, a szatírjátékok módjára karikírozza az alaphelyzetet - ugyancsak nem költőiségtől mentesen. Mindez hatásos, ütős hangszerelésű, sok idézetet (mondjuk például Anton Brucknert) be-bejátszó zenével, Várady Szabolcs librettója révén olykor egészen kicsattanó, hol blőd, hol malac humorral, s a Debreceni Csokonai Színház jeles előadásában került elénk. Az ikerdarabok közül a csúfondáros második bizonyult elementárisabbnak, részben a Keszég László rendezése által elszabadított féktelen és üdvös ripacsjátékok eredményeként, amelyek középpontjában a hatalmas hordóhasba bújtatott címszereplő, a páratlan mozgáskultúrájú Tóth János állt és dülöngélt. Körötte erőteljes alakítások sorát láttuk mozogni a groteszk színpadképben, akár Rácz István fanyar és elegáns Színházigazgatójára, akár Gulyás Dénes Költőjére vagy épp Bátori Éva anyakarikatúrájára gondolunk. Hasonlóan helyénvaló szerepformálások persze az első egyfelvonásosban is találtattak: Haja Zsolt mint önsorsrontó tragikomikus alak és Rendes Ágnes mint férjét a férjével csaló feleség egyaránt remekelt a Don Perlimplín színpadán. A nem egy mozzanatában a Karnyónét folytató-továbbgondoló két Vajda-egyfelvonásos Török Géza gondos vezénylete alatt vívta ki a közönség - kortárs operákat oly ritkán kitüntető - lelkes tetszését.
Két estével később ugyanitt a korábbi regionális vendégjárások halvány visszfénye gyanánt az Alekszej Ribnyikov nevét viselő orosz vándortársulat az érdemes szovjet-orosz komponista 1981-es rockoperáját, a Juno és Avoszt játszotta. A békés egymás mellett élés huszadik századi jelentőségét historikus jelmezben megéneklő egykori kurzusdarab szolid szakértelemmel kivitelezett, s nyilvánvalóan utaztatásra kitalált előadásban érkezett Miskolcra: néhány máig erőteljes slágerszámmal, kötelekre egyszerűsített díszletekkel, valamint legalább két erőteljes énekhangot elővezetve. A másfél órára összesűrített Juno és Avosz 19. századi expedíciós és szerelmi története még e gyorsított, siessünk-siessünk jellegű előadásmódban is jobban érvényesült, mint a hajdan korszakos költő gyanánt tisztelt Andrej Voznyeszenszkij dalszövegei, amelyekben a számmisztikának, a szimbolikus üzengetésnek és az "ódon szifilisz" meglepő fordulatának egyaránt jutott szerep. A moszkvai Helikon Színház emlékezetes miskolci produkciói után kétségkívül kissé elkedvetlenítően hathatott ez az amúgy korrekt hakni, ám a nyilvánvalóan alakulófélben lévő fesztivál csak kacérkodik e részben zsáneridegen, részben szegényszagú iránnyal.
Miskolci Nemzeti Színház, június 18., 20.
