Mikrofon elé lép a kártyafejű nagyúr, a politikai szónok ideáltípusa. Fején kártyákból rakott maszk, kezeivel a szája előtt matat, mint egy rágcsáló. Kedves Barátaim! – kezd bele mondandójába, és a következő mondata már hörgés és fröcsögés. Az előadás elején járunk, ez az alap, ahonnan indulunk, így látja egy csapat fiatal a magyar közéletet: rémisztő alakok szájából fröcsög a gyűlölet.
Jó érzékkel kiválasztott társadalmi problémák és szimbolikus erejű közéleti momentumok jelennek meg az epizódokból összeálló revüben, amely végig a fiatalok sajátos, kívülálló, idegenkedő tekintetével nézi a jelenségeket. És azt látja, azt láttatja, hogy ebben az országban reménytelenül szar élni. Mégpedig legfőképp azért szar, mert mindenki nagyon, nagyon hülye. Ezt a hülyeséget azonban az előadás részvéttel szemléli: a saját gyerekét rücskös buzinak nevező anyát, a világot őrjöngve gyűlölő terhes nőt, a minden unokának unottan lekvárt osztogató nagyszülőket inkább sajnáljuk, mint utáljuk.
Fotó: Rostás Bianka
A Jövőképtelen kétségbeesett, de nem dühös előadás. Jellemző példa az ábrándos csillag monológja, aki letekint Budapestre, látja az utcán alvó embereket, akik édesdeden összebújnak, és annyira szeretik az anyaföld közelségét, hogy haza sem akarnak menni; és látja az utcákon a lovak mellett futkározó, a körúton örömtüzeket gyújtó sokaságot – és nagyon elkomorodik, amikor tovább kell indulnia a szomorú Bécs, a melankolikus Koppenhága felé. Ezen a ponton is felcsattan a röhögés, naná, hiszen azt állítani, hogy valaki nehéz szívvel megy el ebből az országból, elég abszurd poén.
A Vörösmarty Gimnázium végzősei nemcsak bátran és okosan beszélnek a jelenről, de közben a színházról is gondolkoznak, nagy kedvvel kísérleteznek (tehát legalább két fronton verik a magyar színházak legalább 90 százalékát). A saját készítésű maszkok elemelik a figurákat, és a sokszor nagyon konkrétan beazonosítható eseményeket (például az alaptörvény ünnepét az Operában) egyből általános – és igen nyomasztó – kontextusba helyezik. Ötletesen és ügyesen báboznak, jól énekelnek, és olyan koreográfiai remeklésekre is képesek, mint a kánkánzenére felsorakozott fodros szoknyás lányok ritmikus és ismételt seggre esése – tánc helyett – a tehetetlenség nagy erejű képeként. Néhány mesterkélt kiszólás vélhetően középiskolai közegben működik, itt nem; szerintem nagy hiba volt Hamlet-idézettel kezdeni (a politikus monológja helyett!); és néhány szereplő dikciója inkább a modorra, mint a szövegértelmezésre épült. Voltak még hibák, persze, de az alázat, és főleg a személyesség és a hitelesség mindent visz. Nagyon erős, amikor a vége felé beépítik az előadásba annak fogadtatását: hogy a bemutató után a tanárok elmondták, ők félnek, féltik a gyerekeket és az iskolát, hogy vajon bezárják-e azonnal a renitens előadásnak otthont adó gimnáziumot. Persze nem zárták be – de ilyen országban nem lehet élni.
A vége az én ízlésemnek messze túl patetikus, valahogy mégis katartikus tudott lenni. A szereplők gurulós bőröndöket húzva, civil ruhában lépnek a színpadra, és az Elmegyek, elmegyek kezdetű népdalt éneklik – angolul. Aztán a Szózatot, különböző európai nyelveken. (Voltaképp érthetetlen, hogy ezek a fiatalok miért szeretik még mindig ennyire a hazájukat.)
A38, június 25.
Rendezte: Perényi Balázs, Somogyi Tamás
