Édes szakmám, tegnap Kemény István versét hallgattam, "Édes hazám, szerettelek", így kezdődik, hát erről jutott eszembe ez a levél, mármint a forma. De eszembe juthatott volna Závada Pálról is, ő is így, levélben korholja az ő "édes hazáját", mert ő is szereti. Édes szakmám, ramaty állapotban vagy, és ezt immár magad előtt sem tagadhatod, noha próbálkozol erősen, Pécsett és másutt, "békeszigettel" meg "árokbetemetéssel". Ahelyett, hogy színházat csinálnál - mielőtt végleg elfelejted, hogyan is kell.
Mert bementél például a POSZT egyik első előadására, mellettem ültél a zsöllyében, és a tizedik percben néztél rám erősen és kérdőn: hogy kerül ez ide, az állítólagos legjobbak fesztiváljára? Lapos dialógusok, képeskönyv-illusztráció, itt-ott színfalhasogató színjátszás, közhelyes megoldások; tudod, a fejgép; tudod, a színész kinéz a közönségre, jelentőségteljesen elhallgat, mert ad nekünk időt, hogy megértsük azt a semmit, amit előtte mondott. "Hogy kerül ez ide?", kérdezted aztán a Király utca egyik kellemes teraszán egy másik előadásról, "nem rossz, de hát nem mond semmit" - és én nem is válaszolok neked.
De arra már válaszolok, amikor fölemlegeted, hogy a közönség vastapsolt a végén, és néhányan a kamerába is belemondták, milyen szép estéjük volt, vagyis megvan a visszaigazolás; erre már muszáj visszakérdeznem, hogy mikor voltál utoljára olyan előadáson ebben az országban, ahol nem jött össze legalább egy vézna vastaps; ha máshogy nem, hát a világítással-sötéttel rásegítve. És muszáj megkérdeznem azt is, hogy ugye, mi - te meg én - igazán halljuk a különbséget taps és taps között, mert láttunk már olyat is, amikor tapsolni sem tudott-akart a megrendült, hatás alatt álló közönség. És - kacsintunk össze cinkosan, hisz összetartozunk - tudjuk azt is, hogy a tévés szappanopera tetszésindexe még mindig mutatósabb, és hát a tehetségkeresők is alaposan ránk vernének egy versenyben.
Ránk, színháziakra. Pedig mi igyekszünk; megteszünk mindent, hogy tessünk: énekelsz-táncolsz, bódulsz vissza a romantikába, de inkább a melodrámába. Nem kísérletezel valamelyik félalternatív rendezővel, dehogy; hívod a tutit, az unalmasat, a megbízhatót - és aztán te, a tuti, megbízható rendező csodálkozva nézel rám a színház előtt a téren: "Tényleg meg akarod nézni? Nem ide csináltam." Vagy - csatlakozol asztalunkhoz a reggelinél a szállodában - "nem az én előadásomat kellett volna idehozni, hanem azt a másikat", mondod. És - teszed hozzá te, egy másik előadás főszereplője - "fogalmam sincs, hogy kerültem a pécsi színpadra". Nekem sincs, bólogatok. "De a szakmain majd elmondod a véleményed?"
Nem, nem mondom el, mert 1. a kutya sem kérdezi. Elmondom neked itt, egy kávé mellett; neked pedig, egy másik színház igazgatójának, elmondom este, kissé kiakadva, a romkocsma kertjében. Ott jól beszélgetünk, páran hallgatnak bennünket, és noha ki-ki tudja, hogy alighanem máshová szavaztunk két éve, itt mennyire egyetértünk. Abban, hogy ez milyen rosszul van, ez a mi szakmánk. 2. Elmondod, hogy téged, a szakmai beszélgetés fölkért hozzászólóját szépen megkért az egyik szervező, hogy ne a véleményedre koncentrálj, kivált, ha nem tetszett az előadás; ne mondj csúnyákat, mert itt most éppen az árkokat temetjük befelé. És aztán te, egy másik fölkért hozzászóló is elmondod ugyanezt. Aztán elbeszélgettek dramatizálásról, díszletről, csak arról nem, hogy rossz vagy jó volt az, amit láttunk. 3. Elmondod, hogy micsoda ostobaság, hogy a színházak kérik fel maguknak a véleménymondókat - de hát nekem mondod el, itt, a bor mellett, este. Pedig te vagy az egyik, aki a végekről a csúcsra katapultált - te tudnál változtatni ezen.
Szépek vagyunk és okosak, a hangulat jó
Fotó: MTI
És te, akit a régi barátság jogán kérdőre vonlak, vajon miért mentek ennyire alá, miért kerülitek a szakmai diskurzust, miért mellőzitek a kritikusokat, elmondod, hogy félsz. Félsz attól, hogy ha valamit nem jól csinálsz - értsem: nem tetszik majd nekik, odafönt (kiknek és hol van az az odafönt - ezt is megkérdem, és válaszolsz), akkor jövőre már ez a munkád sem lesz meg, márpedig "életben kell maradnod", és tényleg. És szégyelled magad, én meg sajnállak, hiszen ismerlek és szeretlek.
Édes szakmám, fogalmad sincsen, hogyan kell fesztivált csinálni. Honnan is lenne, amikor azt hiszed, hogy tudod, ezért nem kérdezed meg azokat, akik tudják. Onnan tudják, hogy például járnak fesztiválokra. Te nem jársz - így aztán nemcsak azt nem tudod, hogyan kell fesztivált csinálni, hanem azt sem, milyen az a valami, amit ma színháznak neveznek Európában. Hát nem ilyen, mint ez a pécsi felhozatal, annyit mondhatok. És ezt a másod- és harmadéves kaposvári színészhallgatók is tudják, akik Strehlert, Mnouchkine-t, Marthalert, Pina Bauscht, Bob Wilsont, Korsunovast, Ostermeiert, Warlikowskit, Serbant, Purcaretét és másokat néznek - láttál-e egyet is közülük valaha? És ha igen, nem szégyelled magad? De nem láttál, mert még a saját kollégáid munkáit sem nézed, csak ha válogatnod kell a következő POSZT-ra, vagy eldöntened, melyik színház milyen státuszt, vagyis mennyi pénzt kap. De nem tudod, miről beszélsz.
Apropó, szégyen. Édes szakmám, ügyesen kinyomtad magadból a független, csóró csapatokat. Adtál kegyesen három napot nekik Pécsett, az amúgy csodás Zsolnayban, amelyet egyelőre nemigen sikerült becsatornázni a találkozó keringésébe - de azért a sajtótájékoztatón már kivetted az ő anyagukat a tiédből, jelezvén, idegen test ezek. Elmorzsoltál néhány könnycseppet a két budapesti színház bezárása fölött - szólni nem szóltál, hisz nem a tiédet zárták be -, de nekik, a függetleneknek még egy álságos könnycsepp sem jut. Pedig hülye is vagy, édes szakmám, mert ezeket a Zsótér-, Bodó-, Pintér-, Balázs-, Zrinyi Gál-, Vajdai-féléket ismerik arrafelé is, ahol rólad azt sem tudják, ki vagy.
Becsaptad magad - bedőltél a politikának; ahelyett, hogy a politika dőlt volna be neked. Ott kuncsorogsz; felsőtested kissé megdől a polgármester-államtitkár-helyettes-elnök előtt, arcodon kényszeredett mosoly - és reménykedsz. Kicsike pénzben, csöppnyi kivételezésben. És ellenszolgáltatsz: kussolsz, nem mondasz rosszat rájuk, pedig istenem, miket mondtál egyikről-másikról a jeges limonádé fölött... Lenézed - és ő is lenéz téged, hisz a lakája vagy, függsz tőle; pedig te csináltál "királyt" belőle, tudod, úgy van ez, mint a színpadon. Attól valaki, hogy te úgy viselkedsz vele. Ha nem ezt tennéd, az lenne, aki: a szolgád, a közszolgád. És még arra sem szólsz, amikor úgy csinál, mintha értene a színházhoz, pedig nem ért, nem is ez a dolga, de mivel te ezt is eljátszod neki, hát eljátssza ő is. És mondod nekem, hogy persze, hogy a Nemzeti nagyon jó színház, és persze hogy nem kéne kinyírni; de mondod azt is - mert ha ők úgy, akkor mi meg így, ugye -, hogy tán valami kompromisszum kéne. Édes szakmám, eszedbe sem jut már, hogy miért is kéne... És mondod, nehogy már valaki olyan álljon az élére, akinek a fejében agy helyett maroknyi döglött molylepke csücsül - ez a kép nagyon megtetszett nekem, vizuális alkat vagyok. De mikor azt felelem - és megint rágyújtunk egy cigire -, hogy a színházért, a mi édes szakmánkért álljunk már össze és a sarkunkra, és mondjuk azt nekik, hogy ez a mi dolgunk, a politikáé meg az, hogy fizessen, és nézzen benneteket, akkor már csak legyintesz, pedig ebben is egyetértünk. (És amikor e szavakat írom, jelenti be az új miniszter, hogy reméli: a pályázaton olyan kezekbe kerül a Nemzeti, hogy tényleg nemzeti lesz. Te, édes szakmám, ezt is szó nélkül fogod majd tűrni: nem ismeri, nem ért hozzá, nem tudja, hogy nemcsak nemzeti ez a Nemzeti, hanem színház is. Persze lehet, hogy azért hallgatsz majd, mert 1. nem bírod Alföldit, 2. reménykedsz, hogy tán te vagy valamelyik haver lesz a szerencsés.)
Tudni véled, hogy az Új Színház napjai meg vannak számlálva - és mivel te állsz közelebb a tűzhöz, vagyis a fölkentekhez, elhiszem neked; ahogy azt is, hogy oda lett nyomva azért nekik vagy nyolcvan milla, ne dőljenek már be két hónap után, ha az ő kedves közönségük ilyen csúnyán cserbenhagyta őket. De itt, ebben a legegyszerűbb gaztettben sem álltunk össze, pedig menthettünk volna valamicskét a fogyó becsületből, a szakmai szolidaritásról nem is beszélve, mert az már rég nincsen. És jönnek a magyarázatok, hogy "mert a szocik is", meg hogy "ez így megy". Hát az is ronda volt, meg ez is az. Nem kéne abbahagyni?
És állunk a Széchenyi téren, a teátrumi sátor előtt, és mondod, hogy a nép nemigen dugja ide az orrát; egyrészt mert meleg van, másrészt mert hideg van, harmadrészt mert nem árkot ás, hanem árkot temet, és nemigen érti, hogy könyvhét helyett miért ez a jurta-micsoda áll a dzsámi tövében... Itt mondod el azt is, hogy ez a "remény színháza" duma tényleg marhaság, nem is úgy értetted; bár azért tényleg nem kéne azt a sok rosszat bevinni a színházba.
Hát akkor elmondom most neked, hogy éppen ez lenne a dolgod. Megmutatni, hol és hogyan élünk, hogy rájöjjek, mit kell tennem. Nem pedig elandalítani, "feledtetni a külvilágot" - micsoda marhaság ez, édes szakmám. Ezt mondod te is - egyetértünk; aztán megyünk és nézzük a következő előadást, amit olyanok csináltak, akiket nyilván a Marsról dobtak ide. Meg még rosszul is, ugye.
Furtonfurt a közönségre hivatkozol - miközben kicsit őt is lenézed, naná, és nem kicsit alábecsülöd; mondod, kiszolgálsz sokféle igényt, zenét, sírást-nevetést, mert ez a dolgod. Akkor én most elmondom, megint egyszer, hogy nem ez a dolgod; tekinteted a színházra, mármint a művészetre függeszd, ne a közönség kegyét keresd. Választhatod persze azt is: a szolgáltatóipari tevékenységet - ahogy nagyot bólintottál erre a leves fölött -, de akkor ne közpénzen csináld, hanem a sajátodén. Országos bulvár, ez tombol a vidéki színházak többségében és a pestiek közül is sokban; mondhatnám lakájkultúrának, a közönség és a politika lakája vagy. Hol itt a színházcsinálás? - kérdezem sokadszor. Miért nem "csinálod meg" a saját közönségedet, ahelyett, hogy vacakságokkal kiszolgálod a betévedőt?
Külhoni magyar (így kell ezt mondani, van rá utasítás a rádióban) szakmánk képviselői tátott szájjal nézik, hogyan ássuk mind mélyebbre magunkat az árokban, amit magunkkal temetünk be. Arrafelé, ahol ők élnek, nagy és/vagy zajos előadások születnek - iszkolnak is haza, nagy döbbenetükben. Édes szakmám, vedd már észre, merre van a színház - és vegyél egy vonatjegyet. Szívesen látnak.
Nem, édes szakmám, te nem nézel másokat - de véleményed, az van. Rólam, a kritikusról is - persze most, hogy beszélgetünk, én vagyok a kivétel. Csupa panasz vagy: hogy nem nézlek, hogy ha nézlek, mit írok, pedig te és a színészek az életüket is, ugye. Én is az életemet is, ha akarod tudni.
Ezért aztán tegyél be engem előadást válogatni, ne azt, aki sosem néz mást, és ha most nézni fog, nem lát, mert nem tudja, mit is láthatna. Ne hagyd, hogy a kritikusokat is kiradírozzák a szakmából, mint a függetleneket, mert sosem fogod megtudni, mikor csinálsz jót véletlenül. És kérdezd meg, mi a véleményem rólad, az előadásodról, az alakításodról, a fesztiválodról. És viseld el, ha elmondom a véleményem a lobbizásodról, az alkuidról is - mert szeretésből teszem, és mert mérges vagyok rád.
Édes szakmám, gyáva vagy: nem mersz színházat csinálni. Mímeled, mintházol, hímezel és hámozol, magyarázkodsz és mutogatsz, föl meg le. Eljött a te időd, de nem úgy, ahogy gondolod, és ahogy mondod is, kissé ingerülten itt az utca közepén, a tűző napon; nem annak kellett volna eljönnie, hogy vélt vagy valós sérelmeken bosszú legyen állva, hogy ajándékképpen színházak és díjak legyenek osztogatva, mint mondod, azért, mert "ők is ezt csinálták".
Hanem eljött a te időd, mert helyzet van. Nem árokbetemetés, nem béke szigete, hanem ez: kihúzzuk magunkat, sokan vagyunk, egyet akarunk: színházat, ami tükröt tart a világnak, ahogy a klasszikus mondja.
Adjak tükröt, édes szakmám? Gyere velem, Bécsbe indulok: Christoph Marthaler rendezésében Ödön von Horváth Hit, remény, szeretet című darabját fogom megnézni.
