Nehéz úgy írni az egri Gárdonyi Géza Színház Kocsis István-ősbemutatójáról, hogy az ne tűnjön rosszindulatú csúsztatásnak, egy-egy rosszhiszeműen kiragadott momentum általánossá emelésének. Mert nehéz elhinni, hogy színháznak nevezik egy Pörzse Sándor által ihletett, Paulo Coelho gondolataival házasított Bayer Zsolt-publicisztika egyetlen drámai helyzet nélküli, háromórás felmondását, amelynek legkevésbé meglepő állítása, hogy a magyar nép egy görög–római kultúra előtti jelentős civilizáció nyelvét őrzi, vagy hogy Árpád vezér magyarlakta földre érkezett a honfoglaláskor. És amelynek egyik csúcsjelenetében rávilágítanak, hogy a szabadkőművesek a „Jézus urunk keresztre feszítését előkészítők” mintájára csakis azért robbantották ki az első világháborút, mert irigykedtek Magyarország mindenkinél erősebb hűségére Istenhez – ezért kellett nekik a trianoni döntés, hogy megbüntessék a „legártatlanabbat”. S most azért gyűlöl bennünket a világ, mert lelkifurdalásuk van Trianon miatt – ezért fontos elmondani az igazságot.
| ||
Kocsis István pedig az egyetlen igazság tudójának pozíciójából írta meg a már címével is erre utaló (A fény éjszakája) darabját, mit sem törődve azzal, hogy az igazság birtoklásának hite ellenkezik a színház minden alapelvével: ha pontosan tudjuk, hol az igazság, úgy nem létezhet sem konfliktus, sem drámai helyzet. És itt valóban nem is létezik: a dráma hol ezoterikus (van olyan perc, amelynek leforgása alatt hétszer hangzik el a homályos jelentésű „szakrális hierarchia” szókapcsolat), hol pedig radikálisan jobboldali tanításait nem veszik körül valódi jelenetek, helyzetek.
Az alapszituáció szerint a halálvággyal küszködő Németh Lászlót látogatják meg színdarabjainak hősei – Széchenyi és felesége, Bolyai János, VII. Gergely pápa, Galilei, II. József császár és Matild grófnő –, hogy felnyissák a szemét. Ám az idő múlásával egyre inkább lényegtelenné válnak a nevek és az egymástól legfeljebb felszínes apróságokban eltérő jellemek, s csak a nyíltan tanítani kívánó Kocsis-esszét mondják fel a szereplők, egymás között esetlegesen felosztva a mondatokat. (Ez alól kivételt képez a teljes Habsburg-családot és a Monarchiát jelképező, a nevetségességig parodisztikusan megírt II. József, akinek egy idő után arra redukálódik a szerepe, hogy minden megszólalásában önmagát ostorozza mérhetetlen gonoszságáért, és magára vállalja a felelősséget szinte minden rosszért, ami valaha is a magyarokat érte.)
| ||
A közölni kívánt gondolatokat nem köti össze semmi; a szereplők úgy váltanak át a fényvallásról, a táltosokról és Tündér Ilonáról kifejtett ismeretanyagról a nemzethalált okozó liberalizmusra, majd a Vatikán legnagyobb hibájára, miszerint nem ismerték el az ősi magyar szentírást, hogy a szemük sem rebben – Kocsis csak néha tereli valamiféle mederbe az eseményeket, olyan suta módszerekkel, mint egy „Beszéljünk inkább a feleségemről!” felkiáltás, vagy a szünetet bejelentő, Németh Lászlóról szóló „Kifáradt, tartsunk szünetet, hagyjuk őt pihenni” fordulat.
A színházra vagy a színdarabokra jellemző elemek hiányával Beke Sándor rendező sem tud vagy akar mit kezdeni. A színpadon nem történik más, mint hogy a színészek ülnek, állnak, hintáznak (!) vagy járkálnak fel-alá; akire hosszú ideig nincs szükség, az úgy drámaírói, mint rendezői indoklás nélkül, észrevétlenül kisétál a színpadról. S minthogy sem a szöveg, sem a rendező nem ad nekik másra lehetőséget, a színészek is csak a kinyilatkoztatás, az érdeklődés és a megdöbbent ráismerés egyaránt eltúlzott arckifejezései között tudnak váltogatni. Az élőbeszédre a legkevésbé sem hasonlító, emelkedett, hol egy vulgárezoterikus mű, hol egy tudományos munka nyelvezetét használó szöveg felszavalása közben a színészek látványosan nem tudnak mit kezdeni magukkal. Blaskó Balázs (Németh László) vagy zsebkendőjét gyűrögeti, vagy fejmagasságba emeli egyik kezét; Kelemen Csaba (VII. Gergely pápa) beszéd közben másodpercenként hol összekulcsolja ujjait, hol imához fekteti egymásra tenyereit; Balogh András (Galilei) szemüveggel hadonászik, majd jelentős ideig egy földgömböt pörget; Várhelyi Dénes (Széchenyi István) egyik kezét mellkasa előtt, másikat háta mögött tartja – és így tovább. A népies vagy szferikusnak szánt, valójában pornóaláfestőnek tűnő zene eközben látszólag véletlenszerűen hol szólni kezd, hol elhallgat – van, hogy a színésznek a halk mondat egyik szavának közepén el kell kezdenie kiabálni, hogy túlbeszélje a hangszórót.
Hogy miért problémás ez azok számára, akik színházba a feszült, vagy egyáltalán, bármilyen helyzetekért és azok feloldásaiért járnak, az egyértelmű, ahogyan az is, mi lehet a baja A fény éjszakájával azoknak, akik nem cserélnék le a tudományt és a történelmi tényeket a legmeredekebb összeesküvés-elméletekre. Ugyanakkor mégsem az a fő probléma, hogy az ember egyetért-e például azzal, hogy a keresztény világ legnagyobb csapása – a holokausztot és a diktatúrákat is ideszámítva – Trianon lett volna, vagy azzal, hogy a magyarság tényleg elpusztíthatatlanná válik-e attól, hogy a Sátán le akar rá sújtani Istenre emelt fegyverével („A Sátán hülye!” – ordítja ez ügyben magából kifordulva Széchenyi). A színház ugyanis nem ismeretterjesztő műsor, feladata nem cáfolhatatlan tények felsorakoztatása, nem a (történelem)tudomány eredményeinek hiteles ismertetése. Bármit és bárminek az ellenkezőjét is lehet benne állítani – ez benne a jó.
| ||
A probléma az, hogy sem Kocsis, sem Beke nem alapozza meg, építi fel pusztán csak kijelentő állításait, nem érik el semmilyen eszközzel, színházi nyelvvel, hogy egyetértsünk velük, nem használják azokat dramaturgiai mozgatórugóként (az egyetlen hatásuk az igazságtartalmukra való ráismerés). Egyszerűen kinyilatkoztatnak, s indokolni is csak néhány dolgot indokolnak meg, így pedig minden állítás – színházi értelemben – üresen kong, ahogyan üresen kongana a „Lenni, vagy nem lenni?” is, ha nem olyasmit fejezne ki, ami a néző fejében is megszületik addigra, hiszen alaposan megágyaztak neki.
S noha úgy tűnhet, az ilyesfajta explicit politikai színház semmi mást nem tesz, mint betölti a színház küldetését: arról beszél, ami „itt és most” körülvesz bennünket, ami az adott színház adott közönségét vélhetően foglalkoztatja. Ám A fény éjszakája mégsem képes érvényes kérdéseket megfogalmazni erről a világról, pláne megoldásokat kínálni rá, gondolkodtatni, az egyének életének bármilyen értelemben vett jobbá tételéhez lökést adni, sőt akár csak reflektálni a színházat és nézőit körülvevő valóságra. Hiszen alternatív világot épít magának, amelyben Magyarország a világ és a világtörténelem központi helyét foglalja el, ártatlan és bűntelen (s nem kérdéses például az sem, volt-e bármiféle felelőssége a háborúkat lezáró döntések alakulásában). Ennek a világnak a magyarjai az egyetlenek, akik a jó irányba mennek az autópályán, akik az egy valós igazság tudói. Márpedig ebből a perspektívából lehetetlen az országunk és a benne ma élő és létező emberek problémáin, sorskérdésein gondolkodni – csak elhinni lehet mindenki más tudatlanságát és gonoszságát, a magunk felsőbbrendűségével együtt.
Heves megye lakossága számára mindössze az évi nyolc-kilenc bemutató jelenti a színházat, amelyet az egri Gárdonyi Géza Színház szolgáltat. Itt mutatnak be egy olyan darabot, amely deklaráltan kirekeszti a közönség – minimum – felét. Amely nem esztétikai, hanem kizárólag politikai alapon foglal magának színházat – mindennek első számú értelme, a néző kárára.
Kocsis István: A fény éjszakája (az egri Gárdonyi Géza Színház előadása); Marczibányi Téri Művelődési Központ, november 12.
