A díjat odaítélő bizottság indoklása szerint ugyanis olyan író, aki "színdarabjaiban felfedi a hétköznapi fecsegés mögött rejlő mélységeket, és belépni kényszerít az elnyomás zárt szobáiba". És valóban, máig nagy sikerrel játszott, a becketti abszurd dráma (konkrét térben és időben, többnyire egyetlen szobában játszódó) angol változatát megteremtő darabjaiban - A születésnap (1958), A gondnok (1959), A hazatérés (1960) - minimális a cselekmény. E művei tragikomédiák, amelyekben a főhős csak két rossz közül választhat, fő témájuk az egymásnak kiszolgáltatott emberek felszínes társalgással leplezett harca a másik lelke fölötti hatalom megszerzéséért, illetve a védekezés az alávetettség és kiszolgáltatottság ellen.
Az 1930-ban London egyik külvárosában, Hackneyben, egy szegény angol-zsidó szabó egyetlen fiaként született Pinter színészből lett drámaíróvá. A kritikusai szerint pszichológiai realizmussal jellemezhető, kezdetben teljes értetlenséggel fogadott, ám idén Nobel-díjjal jutalmazott első korszakát a hatvanas évektől egy líraibb fázis követte - Tájkép (1967), Csönd (1968) -, majd az 1970-es évektől egyre aktívabb politizálásba kezdett. "Nem lehet igazán megkülönböztetni egymástól a valódit és a nem valódit, sem az igazat és a hamisat. Egy dolog nem feltétlenül igaz vagy hamis; lehet egyszerre igaz és hamis is" - írta pályája elején, de
nem a posztmodern
kor értékrelativizmusának a jegyében. Darabjainak valóban nincs egyértelmű konklúziójuk, a cselekmény egyszerűen csak lezárul egy ponton, s a szereplők titkos motivációit a párbeszédekből kibogozó nézők szemében mindegyik egyszerre rokon- és ellenszenves; az állampolgárnak azonban - hangoztatja Pinter - az igaz és a hamis között mindig döntenie kell. Harmadik, máig tartó korszakának darabjai már a fenti álláspontból következő direktebb politizálás jegyében születtek. A Mountain Language (Hegyi nyelv, 1988) meg nem jelölt történelmi korszakban, egy meg nem nevezett ország politikai foglyok őrzésére szolgáló börtönében játszódik, ahol a nyelvet az elnyomottak manipulálására használják (a fogva tartott ellenzékiek csak a fővárosban beszélt nyelvet használhatják, amelyet nem értenek). A The New World Order (Az új világrend, 1991), bár ott az elnyomók a tradicionális értékekre - vallás, hazaszeretet - hivatkoznak, a régi világ felbomlását és az új, korszerű eszmék hiányát ábrázolja. Témája a 21. századi társadalom eléggé kilátástalannak tűnő jövője.
A baloldali és pacifista ember-jogi harcos Harold Pinter követ-kezetes kiállása zavarba is hozta némely kritikusát, a díj odaítélése feltehetően épp leplezetlen antikapitalista nézetei és
Amerika-ellenessége miatt
nem váltott ki osztatlan tetszést, bár kitüntetésében e szemléletmódnak úttörő drámaírói munkássága elismerése mellett ugyancsak lehetett némi szerepe. (Többek közt az évek óta esélyesnek számító amerikai Joyce Carol Oates, Philiph Roth, John Updike és a perui Mario Vargas Llosa maradt újra hoppon.) Pinter szerint ugyanis a politikai és a gazdasági hatalom birtokosainak a háttérben folytatott együttműködése, a kormányzat és a korrupt, "gigantikus" multinacionális vállalatok összefonódása határozza meg a nemzetközi színteret uraló USA és szövetségesei politikáját, sőt a sajtó túlnyomó része is szükségszerűen a status quo támogatója, hiszen e rendszer tartja el. "Az Egyesült Államok elszabadult szörnyeteg. Ha nem szállunk szembe vele teljes eltökéltséggel, az amerikai barbarizmus el fogja pusztítani a világot" - mondta 2003-ban, s vélhetően e kijelentése, mely honlapján is olvasható, a Nobel-díj Bizottság figyelmét sem kerülte el. Elveiből következően nem csupán az Egyesült Államok afganisztáni majd iraki megszállása ellen tiltakozott vehemensen, egyaránt háborús bűnösnek nevezve George W. Busht és a politikáját támogató brit miniszterelnököt, Tony Blairt, hanem Szlobodan Milossevic hágai fogva tartása ellen is. Nem mintha ártatlannak tartaná, hanem mert úgy véli, a győztesek (az USA és a NATO által létrehozott bíróság) ítélete a vesztes felett eleve nem lehet pártatlan. A Milossevic védelmére létrehozott nemzetközi bizottságon kívül - sokakat zavarba ejtően - tagja a Fidel Castro rezsimét támogató "Kubai Szolidaritási Mozgalomnak" is, ráadásul a pár éve nyelőcsőrákkal operált író 2005-ben úgy nyilatkozott: felhagy a színdarabok írásával, hogy erejét teljesen a politikának szentelhesse.
A 20. század második felének legkiemelkedőbb angol drámaírójaként számon tartott "modern klasszikus" Pinter a 29 saját színdarab mellett 21 forgatókönyvet is írt - a leghíresebb John Fowles A francia hadnagy szeretője című posztmodern regényéből készült, melyet 1981-ben Oscarra is jelöltek. Számos díjat kapott, az utolsót, amelyet az antimilitarista angol költőről, Wilfred Owenről neveztek el, 2004-ben, pacifista verseiért - kettőt közülük a Nobel-díj kihirdetése hajnalán elhunyt Eörsi István fordított a közelmúltban magyarra. Bár harmadik korszakának darabjai ugyancsak tanulságosak lehetnének a régi világ felbomlását és az új eszmék hiányát egyaránt el-szenvedő, átalakulóban lévő mai Magyarországon is, valószínűleg a korszak zűrzavaros viszonyai következtében e művek egyelőre nem jutottak el a hazai közönséghez. Pedig korábbi abszurd drámáit már a hatvanas évek közepétől sorra állítják színpadra, A hazatérést például a budapesti Bárka Színház tartja immár három éve műsoron.
