Magyar Narancs: A konferanszié szerepe igen hálás, lubickolsz is benne rendesen. Számodra ez jutalomjáték vagy komoly munka?
Keresztes Tamás: Mindkettő. Valóban hálás ez a szerep, de annyiból mégsem az, hogy már többen nagyon jól megcsinálták. Mindenesetre nagyon jól éreztem magam a próbákon, és ez teljesen elfeledtette velem, hogy akár a filmbéli konferansziéval, akár más előddel versenybe kéne szállnom. Úgy kerültük ki az összehasonlításokat, hogy egy alapvetően más jellegű figurát alkottunk, aki szálakat mozgat, szereplőket irányít, tehát magukba a történésekbe is beavatkozik.
MN: Eleve így volt kitalálva, vagy a próbák során derült ki, hogy jobb, ha a többi szereplő háttérbe szorul, és ez a - papíron - mellékszereplő egymaga tartja mozgásban a darabot?
KT: Bozsik Yvette eleve úgy gondolta, hogy a konferansziénak mindenhol ott kéne lennie - szerette volna minél inkább kitolni, vagy talán el is törölni a szerep határait. Azt akarta, hogy lehessen ebben a szerepben sziporkázni, azon meg együtt kezdtünk el dolgozni, hogy ez mit is jelent pontosan. Bizonyos dolgok nem voltak meg előre, hanem a próbákon jöttek, ez pedig együtt járt a hangsúlyeltolódással. Vati Tamással kettős szereposztásban játsszuk a konferansziét - nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetben két színész ennyire jól tud együtt dolgozni, és egy szerepet közösen összerakni.
MN: A konferanszié karakterébe rengeteg dolgot lehet és szokás belemagyarázni. Te milyennek látod őt?
KT: ' egy örök kívülálló, egy láthatatlan. Olyan, mint a szél, aki abban leli örömét, ha valakinek összeborzolja a haját, vagy valakit nekivág a falnak. Az iróniának, a cinizmusnak, a ravaszságnak, a teljesen a mélyben levésnek a megtestesítője. Tehát míg vannak gyanútlanul sodródó alakok, addig ő mindig pontosan tudja, hogy mi folyik a színpadon. Egy szellem.
MN: Színészként hogyan lehet közelíteni egy ennyire nem evilági figurához?
KT: Amikor elkezdtünk próbálni, azt éreztem, hogy ez a szerep olyan érzékeimet érinti meg, amiket próbálok máshol is életre hívni, de itt nem kell akarni, mert automatikusan felélednek. Ebben persze rengeteget segített a zene és a mozgás. Talán közhelyesen hangzik, de kapásból szívből jött. Ez nagyon szerencsés dolog, mert általában rengeteg meló van abban, hogy egy színész jókedvű tudjon lenni a színpadon.
MN: A Cabaret folyamatosan telt házzal fut, a kritikák az egekig magasztalják a játékodat, te vagy a darab reklámarca. Beindul most valami?
KT: Nem igazán tudom, hogy működnek ezek a dolgok. Feltételezem, hogy ha egy munka jól sikerül, akkor annak vannak hozadékai. De a Katonában is folyamatosan érzem ezt: ott egy igényes munkafolyamat részese vagyok, ahol én is igyekszem kihozni magamból a legtöbbet - azt hiszem, alapvetően ennek van hozadéka. Igazából tökre örülök annak, hogy nem keveredtem bele hirtelen jött nagy sikerbe - mert szívesen élnék sokáig. Úgy tervezem, hogy az életem majd lassú mederben, szépen folydogál és terebélyesedik.
MN: Ezek szerint a hirtelen felkapott színészek korán halnak?
KT: Nem így értettem. Egyszer azon gondolkodtam, hogy mit szeretnék én az élettől, és ezt igyekeztem egyetlen mondatban megfogalmazni. Arra jutottam, hogy szeretném, ha hetvenéves koromban nagyon kíváncsiak lennének a véleményemre, és lenne hitele annak, amit mondok.
MN: És ez csak egy lassan csordogáló karrierrel érhető el?
KT: Nem feltétlenül, de engem eléggé megborítana a hirtelen jött felkapottság; az egy másfajta élettel jár. Hat éve vagyok a Katonában, és eddig is érzékeltem, hogy elfogadják, vagy talán el is ismerik azt, amit csinálok. A saját kételyeimmel persze meg kell, hogy küzdjek, de felesleges kétségekkel nem kell bajlódnom.
MN: Milyen kételyeid vannak?
KT: Többnyire tél tájékán támadnak meg - bár az idén még pont elkerültek -, mikor előadás közben a színfalak mögött vagyok. Olyankor van ez, amikor valami nagyon nem megy, küszködés az egész, nincs benne semmi öröm. Ilyenkor átsuhan a fejemen, hogy biztosan jó-e, hogy én ezen a pályán vagyok.
MN: Akkor nem voltak kételyeid, amikor többször egymás után nem vettek fel a színművészetire?
KT: Az első három alkalommal már az első rostán kiestem, amit persze mindig tragédiaként éltem meg. Negyedjére talán azért sikerült, mert tudtam, hogy ha nem vesznek fel, akkor is vár rám egy szerep Debrecenben. Így utólag azt gondolom, jobb, hogy nem játszottam el, mert biztosan belebuktam volna; fogalmam sincs, hogy lehet Rómeót jól eljátszani.
MN: Fiatal korod ellenére már több állandó jelződ van, mint a "higanymozgású" vagy a "gumitestű". Nem tartasz attól, hogy ez skatulyává válik?
KT: Nem hiszem, hogy be vagyok skatulyázva; nagyon sok szerepet kaptam már, és számosat nem ebből fogalmaztam meg. Persze, ha valaki kérdez felőlem, akkor mindig előkerül, hogy én vagyok az az izgő-mozgó, vékony srác. Az igaz, hogy ha a műfaj engedi, akkor előszeretettel fogalmazok meg dolgokat a mozgás által, így ha vár rám egy ilyen skatulya valahol, akkor azt biztos magamnak csináltam.
MN: Mennyire van beleszólásod a szerepeidbe?
KT: Egy színésznek mindig végtelenül sok lehetősége van arra, hogy tágítsa és színesítse a szerepét. Mint említettem, a főiskola előtt Debrecenben voltam úgynevezett csoportos szereplő, és eleinte apró szerepeket kaptam. Ezeket rettentően élveztem, mert egy picike figurát, aki csak egy-két perc erejéig van a színpadon, nagyon fel lehet gazdagítani. Pár apró jelecskével egy egész élettörténetet el lehet így mondani. A Tom Jonesban például annyi szerepem volt, hogy a bírósági jelenetben ülök a főbíró mellett, aki folyamatosan csapkod egy kalapáccsal. Úgyhogy teleragasztgattam az ujjaimat pólyákkal, és remegve ültem mellette, hogy egyértelmű legyen: az én munkám végtelenül szörnyű és veszélyes. Persze azt is tehettem volna, hogy csak ülök ott, és nézek magam elé, de akkor senkinek sem tűnök fel.
MN: Sokak szerint egy helyen dolgozni a párunkkal nagyot lendíthet a konfliktusok mennyiségén és minőségén, ráadásul a színházi munka lényegesen több feszültséggel jár, mint egy átlagos munkahely.
KT: Adéllal (Jordán Adél - I. Zs.) sokáig nem játszottunk közös darabban, így máshol is próbáltunk. Mikor aztán a Kutyakeringőben összekerültünk, amiben ráadásul egy párt kellett eljátszanunk, akkor természetesen születtek feszültségek. Ez a szituáció egy elég különleges magánéletet eredményezett, mert sokat veszekedtünk, de nem a szokványos párkapcsolati dolgokon, hanem a szerepeinken. Szerintem kifejezetten élvezetes olyan dolgokon vitatkozni otthon, hogy hol legyen egy hangsúly a mondatban, vagy mit akar jelenteni egy másik.
MN: A Katona mellett alternatív társulatokban is rendre megfordulsz, például a TÁP Színházban. Szükséged van néha a levegőváltozásra?
KT: Nagyon szeretem a rendhagyó színházat: más a közeg, a struktúra, a hangulat. Az mindenképp jó érzés, hogy van a Katonán kívül is közösség, ahova tartozom. A TÁP-ba mindig éjszakánként jártam, ami adott az egésznek egy kicsit underground hangulatot. Pár éve a Süss Fel Nap!-ban volt a társulat székhelye, ahol minden hétfőn úgy mentünk fel a színpadra, hogy nem tudtuk, mi fog történni. Ez egy rémes dolog, de rengeteget lehet belőle tanulni. Olyan, mint leugrani valahonnan úgy, hogy fogalmad sincs, hova érkezel, és csak reménykedni tudsz, hogy nem ütöd meg magad nagyon. Párszor azért összezúztuk magunkat rendesen.
MN: A munkád melyik részét szereted a legjobban?
KT: A próba egy felelőtlenebb és képlékenyebb játék, mint az előadás, így sokszor lényegesen élvezetesebb is. A játékkedvnek ott inkább van köze ahhoz a kisgyerekhez, aki otthon bábukkal mesél el történeteket, vagy a szüleinek bohóckodik. Amikor több százan néznek, akkor hatalmas energiákat követel, hogy felszabadult tudjak maradni. Én az önkontrollt egy kis szárnyas kamerának képzelem, ami folyamatosan ott zümmög körülöttem a színpadon. Az egy áldásos pillanat, mikor előadás közben nem érzékelem ezt a kamerát; folyamatosan ezt az érzést hajhászom, és ha nagy ritkán megtalál, akkor azért megéri az egész.
