Színház

(Fél)kész

Forgách András: A pincér

  • Csáki Judit
  • 2012.09.23 12:08

Színház

Előfordul olykor, hogy a kritikus nem a kész produkciót látja, hanem a próbafolyamat egyik-másik részét; az ilyesminek sok oka lehet, de következménye csak egy: ilyenkor nem írunk az adott előadásról.

Nemcsak azért, mert nem igazán tudható, milyen lesz a végeredmény, hanem mert olyan, többnyire intim, ránk vagy a közönségre nem tartozó információk zúdulnak, amelyekről hallgatni illik. Kivételt képez, amikor a "work in progress" közönség elé kerül: ez történt most Zsámbékon Forgách András darabjával, amelyet Telihay Péter rendezett. Az előadás előtt a rendező mesélte el nekünk, hogy négy nappal a bemutató előtt a kétszereplős darab terjedelmileg és funkcionálisan súlyosabbik szerepét Gubík Ágnestől Kicsid Gizella vette át, és bár mindenki példásan igyekezett felgyorsítani a munkát, avagy lelassítani az időt, mégiscsak példány kell a színésznő kezébe, és ennek vannak következményei. Egy intim, a belső lélektani folyamatokra épülő darab esetében kicsit erősebbek, mint egy sokszereplős darab egyik kisebb szerepénél. A közönség megértő, a kritikus úgyszintén - de ez íráshelyzet, ugyebár.

Már csak azért is, mert a méltatlanul és erőszakosan kivéreztetett Zsámbéki Színházi Bázis vérrel-verítékkel összehozott nyári programja az áldozatvállalásra épít. Akik kivéreztetik, persze sose nézték; nem tudják, mit pusztítanak éppen - de ez mindennapos jelenség manapság: dilettáns erőszak. Az áldozatvállalásra az alkotók kényszerülnek: a szokásosnál nehezebb körülmények között, kevesebb pénzért vagy ingyen dolgoznak, hogy megmaradjon a hely, ez a finom, művészileg a kockázatot, újítást vállaló, a bizonytalanságban is rendületlenül (bár megrendülten) dolgozó független, kóborló csapatoknak lehetőséget és teret adó nyári színház. És hát áldozatot vállalnak az alkotók azzal is, hogy képtelennek látszó helyzetekbe vakon beleugranak az előadást megmentendő: így tett most a remek, nálunk is sokszor látott Kicsid Gizella, a sepsiszentgyörgyi színház művésze - jött, mert hívták, szerintem kettőt sem kérdezett. Sem azt, miért szállt ki az előző főszereplő, sem azt, mennyit fog ő ezért kapni.

A színházi szakma - a látszattal és a híresztelésekkel szemben - igen diszkrét. Ezért aztán senki nem beszél arról, hogy például Telihay Péter, aki sok évvel ezelőtt néhány érdekes rendezéssel vétette észre magát, az utóbbi években erőteljes mélyrepülésben van, sem személyisége, sem tehetségének jelenlegi állapota nem garancia. Nemhogy egy jó vagy ígéretes előadásra - de még egy elkészült, korrekt, balhémentes produkcióra sem. Ezt ugyebár sokan tudják, de nem mondják; vannak újabb és újabb kísérletek, mint például ez a zsámbéki. Egy olyan színésznőnek pedig, mint Gubík Ágnes, nem kevés, hanem sok kell a problémákból ahhoz, hogy "cserbenhagyjon" egy előadást.

A két színész - sokszorosan érthető módon - menti, ami menthető. Az előadásokon jelen lévő író, Forgách András ugyancsak (maga is megrendezte egyébként már ezt a drámáját). De mivel Telihay rendezői ötleteiből már csak a brutális meghökkentésre futja, sokszorosan nehéz dolguk van. A tér - a zsámbéki "nagy hangár" hatalmas tere - ab ovo alkalmatlan egy intim játéktér létrehozására, vagyis komoly fejtörés kell hozzá, nem pedig vállvonogató nemtörődömség. És meghökkentés: az éjszakai szállodai szobát tegyük vízbe-sárba, pakoljunk hozzá random effekteket, és a színésznő egy ideig legyen láthatatlan (a kanapé támlája mögött), utána legyen látható és (fél)meztelen.

Azt, ugye, csak a reménytelen dilettánsok gondolják, hogy a meztelenség fokozza - netán kiváltja - az intimitást. Ez csak fordítva lehet: az intimitás olykor megengedi a meztelenséget - de nem olyan hosszan, hogy a pucér (felső)test már ruhaként, jelmezként működjön, mert akkor az egész másról szól. Érezte ezt Kicsid Gizella is, zavara látható.

Az intimitásnak erőteljesen ellentmond, ha a rendező a hangár nyitott ajtaján a közönség számára jól láthatóan, pontosabban erőteljesen zavaróan rója köreit a kinti büfé és a hangár másik vége között... Ellentmond az is, hogy - részben a tér adottságai, részben a munkafolyamat rövidsége miatt - a hangerő nincsen bepróbálva; Forgách ökonomikus mondatainak jó részét elnyeli az üres hátsó tér (a mikroport sem szerencsés: fuccs az intimitásnak, a feszültségnek). A fények, effektek összevissza jönnek (Zsámbékon nincs komplett színházi személyzet, sok hárul a rendezőre), ami ugyancsak gyomorszorító.

A gyomorszorítás annak a feszültségnek a jele, amikor a néző érzi, hogy az előadás bizonytalan; nem tudni, mi fog történni a következő percben, és nem a darab keltette természetes, hanem az előadás lefolyása keltette természetellenes izgalom miatt.

És akkor Kicsid Gizella, a besokallt díva és Hajnal János, a másként meggyötört szobapincér között föl-fölszikrázik egy-egy pillanat; a helyzet kreálta alkalmi kapcsolat tétnélkülisége és óriási tétje. Fölszikrázik azért, hogy lássuk: rajtuk nem múlik.

És amikor a szünetben az egyik színész figyelmezteti a rendezőt, hogy össze kellene szednie magát, az soha, semmilyen körülmények között meg nem engedhető erőszakossággal reagál - a közönség pedig nincsen távol. És hátravan még egy gyomorszorítós felvonás - fegyelem és szaktudás frappáns elegye. Bosszúsan távozunk, azzal a szent fogadalommal, hogy megírjuk: Telihay Péter, így nem lehet dolgozni. Aztán majdnem megírtuk: tessék.

Zsámbéki Színházi Bázis, július 27.

Neked ajánljuk