Szegeden mindazonáltal nem jut a közönségnek sem étel, sem pedig ételszag, ezen a gigantikus méretű játszóhelyen jelzés még a disznófejek sora is: pars pro toto, rész az egész helyett, mondhatnánk, ha a díszlet hátterében nem hatalmasodna egészben is három zöld disznó, olykor nemzetiesen felpirosló szemekkel (díszlet: Menczel Róbert). Merthogy az operett, mint lelkünkből lelkedzett nemzeti műfajunk, ezúttal is a magyarság dolgairól való színházi megnyilatkozás szerepére lett kiszemelve: a frakkot bő gatyával hordó tánckarral, díszmagyart öltő grófokkal, a "vóna" helyett egyszer nagy merészen Vonát mondó "vazsmegyei gyerek" címszereplővel, meg jóféle magyaros ácsingózással. A széles ívben felmutatott gesztusok és szignálok kijátszása azonban óvatos duhajsággal zajlott, s így Szirmai Albert 1916-os operettje érdemben csupán egyetlen zavarba ejtően erős áthallással gazdagodott: a grófnak beöltöztetett lovász hideglelős otthonosságával, az elit közé bejutott "szennyes kis ember" ismerősen undok önbizalmával és személyiségváltásával. Ezt a cintányéros cudar világot mi is jól ismerjük.
Az első Dóm téri előadás egyebekben lassan bemelegedő, kicsit lagymatag, ám összességében életképes, sőt szerethető produkciót mutatott. Szerethető volt, mindenekelőtt azért, mert a Mágnás Miska mint zenés színházi alkotás minőségi nívón szólalt meg, hála Silló István pazar operett-karmesteri erényeinek, valamint az előadásba meginvitált valódi hangbirtokosoknak. A leginkább az eredeti operett és az elnyűhetetlen népszerűségű 1949-es film átírásának elegyeként körülírható előadás ugyanis tényleges bonvivánt léptetett elénk a vasútépítő és grófkisasszonyt megbabonázó Baracs mérnök ("a Baracs") szerepét adó Haja Zsolt személyében, aki nemcsak operai baritonjának - még a hangosítást is felülütő - szépségével, de szálegyenes kiállásával is imponált. Korláth Rolla leány-primadonna szólamában ugyancsak egy operai kvalitás, a szép Rácz Rita énekelt, okos rendezői mértéktartással beillesztve a prózai játék és a koreográfia közegébe. S még egy vokálisan ragyogó, s ráadásul játékban is jeles színészi teljesítmény emelte a produkció fényét: Radnay Csilla Marcsája, aki alkatilag jócskán messze a szerep Mészáros Ági és Oszvald Marika által dominált közképétől kirobbanóan energikus, virulóan eszes, s még a humorral is jól gazdálkodó alakítást nyújtott.
A Kovács Gerzson Péter szellemes koreográfiájával ékes, legtöbb pillanatában gusztusos előadás színészi és szereposztási mellétrafálásokat éppúgy felmutatott, mint igazi telitalálatot. Az előbbi csoportba az operett grófi vonulata volt besorozható: Hirtling István végtelenített magánhangzónyújtásra berendezkedett, színészileg tökéletesen bájtalan Korláth grófjával, valamint - nagy meglepetésünkre! - Pixi és Mixi grófok megformálóival. László Zsolt és Znamenák István színre léptével ugyanis figyelemre méltó módon nem az vált érzékletessé, hogy két kiváló prózai színész mozog a hatalmas színpadon, hanem a megfellebbezhetetlen negatívum: vagyis hogy nem két táncos-komikus vonul elénk e szerepekben. Hiába volt az összeöltözés, hiába a raccsolás, majd egy ponton a raccsolás tüntető mellőzése, egészen a harmadik felvonásig kellett eljutnia az előadásnak, hogy korrekt párosuk számottevő mosolyt fakasszon a közönség körében. Stohl András a címszerepben már jóval eredményesebben munkálkodott: a nézőtér rokonszenvét maga mögött (helyesebben: előtt) tudva kevéssé átütő hangon, sőt olykor érezhetően a szólam alá énekelve, de a fentebb említett jellemváltást keményen kijátszva működött mint Miska lovász.
Az operett nem csupán nemzeti dolgainkra, szennyes kis ügyeinkre reflektálhat, de az úgynevezett "örök emberi" kérdésekre is, s ezt a lehetőséget sikerrel váltotta valóra Alföldi rendezése. A siker látványos java és érdeme persze mégis a kivitelező Molnár Piroskáé volt, aki a kleptomán idős grófné szerepében az öregedés és a korral dacoló hervadhatatlan női báj, az asszonyszerelem-asszonysors totalitásából kínált bemutatót számunkra. A Szirmai Albert és Gábor Andor Fehér kabarédalainak sorozatából feldúsított szerep valóságos színésznői diadaljelvénnyé nemesedett, s ez a siker annál példázatosabbnak tetszett, minthogy Molnár Piroska mindvégig jelezte: nyomatékosan operettkomikai üzemmódban, kedélyes kikacsintások és túlzó gesztusok sorát elővezetve játszik. Mert mindezekből tévedhetetlenül finom és stílusos alakítás vált, s ez az operett műfaji paradoxonjairól éppúgy sokat elárult, mint e gazdagon kiteljesedett színészegyéniség színpadi mindentudásáról.
Szegedi Szabadtéri Játékok, augusztus 17.
