Feloltják a villanyt

Peter Shaffer: Black Comedy

Színház

A színészek játsszák el azt, hogy a vaksötétben botorkálnak, de a nézők persze lássanak mindent - Peter Shaffer első világsikere bizonyítja, hogy nemcsak a zseniális ötlet pofonegyszerű, de olykor a működőképesen középszerű is.

Az 1965-ös farce, amely gusztusos és veszélytelen formabontásával jószerint rekordidő alatt ért el hazánkba (Madách Színház, 1968), máig fényesen üzembiztosnak bizonyul, amint erről a Centrál Színház friss bemutatóján is meggyőződhettünk. De csakis miután túljutottunk a Puskás Tamás által rendezett előadás figyelemfelkeltő húzásán: a bohózatot megelőző majd' félórás "Beatles"-koncerten, mellyel a színház négy, mérsékelten gombafejű, ám rokonszenvesen muzikális tagja fogadja a színházterembe bevonuló közönséget. Kedélyalapozásnak igazán kellemes éca, a színházi este időtartamát is jótékonyan felhizlalja, s persze ez is angol és hatvanas évekbeli (sőt, finom jelzéssel: éppen 1965-ös), akárcsak Shaffer egyfelvonásosa, szóval egyetlen szavunk sem lehet ellene.

Maga a darab ilyesformán második fogás gyanánt érkezik: koromsötétben, hiszen a főszereplő fiatal londoni szobrász otthonában még éppen nincs áramszünet, s a következetesen inverz ötlet ezt értelemszerűen a totális fényhiánnyal érzékelteti a nézők számára. Így azután Schmied Zoltán és Kovács Patrícia hangjára hárul az expozíció nehéz feladata, vagyis annak elbeszélése (helyesebben: elbeszélgetése), hogy a csóró, ámde feltörekvő szobrász egyszerre várja vendégül menyasszonyának zordon papáját és a világ leggazdagabb emberét, aki pediglen mecénás és süket. Valamint hogy a vendéglátás fényét emelendő a fiatal pár átlopta magához a mit sem sejtő szomszéd elegáns bútorait. A hálátlanul színészt próbáló feladatot nagyjából sikerrel abszolválja Schmied és Kovács, s miután kicsap a biztosíték, és végre "feloltják" a villanyt, kisvártatva igazándiból is meglódul a bohózati cselekmény. Szép sorban bearaszol a színre a házbeli vénkisasszony, az apósjelölt angol ezredes, az eleddig mindössze a bútorai és Buddha-szobra által képviselt erősen férfibarát szomszéd, a szobrász heves temperamentumú volt kedvese, valamint a brit elektromos művek által gyorsszervizre kiküldött emigráns német filosz. Tétova tapogatózások, az érzéseket, indulatokat és hajlamokat nyíltan feltáró grimaszok, továbbá folytatólagos szék- és asztalcipelések kínálják a mókát, s az előadás kellemesen pereg, még ha a játszó személyek különb-különbféle nívón és stílben teljesítik is feladataikat. Az elméletileg főszereplő Schmied Zoltán például leginkább csak a bohózati bútorvándoroltatás fizikai humorában látszik otthonosan mozogni, míg egyebekben a felindult-kétségbeesett arckifejezés stabilizálására összpontosítja erejét. A szobrász butuska menyasszonyát alakító Kovács Patrícia némi durcássággal elegyíti színpadi álnaivitásának ismerős gesztusait, míg a nem is olyan régi exbarátnő, Liptai Claudia a fanyar düh érzékeltetését, a kínai álakcentust és a bugyi-ing kombinációt próbálgatja.

A bohózat fölét Simon Kornél viheti el, akinek legutolsó divat szerinti öltönyéhez finomkodásában is harsány karikatúrát szabott a rendezés. Tüchtig és csipkelődő pederasztája olykor félreismerhetetlenül belesiklik ugyan Gálvölgyi János Rózsa György- és Márkus László-paródiáinak regiszterébe, de ez a tény mit sem csökkenti mulattatói teljesítményének értékét. Játékának különösen erős pontja a nagy váltás: a barátságában megcsalt, enteriőrjében megrabolt Harold hitelesen csap át a vérgőzös férfiharag ábrázolásába. Mellette Pokorny Lia úgyszintén remekel az antialkoholistából a szemünk előtt zugivóvá átvedlő aggszűz szerepében, s főleg részegen őszinte kismonológja bizonyul emlékezetesnek: a régi Anglia pusztulásáról, a középosztályi gőg fenyegetettségéről, a zsémbes-rikácsoló idegengyűlöletről. Blaskó Péter láthatóan nagyon igyekszik felvenni a kívánatos ritmust, s kimondottan élen jár a grimaszolásban, azonban nyilvánvalóan nem bohózati színész, s hozzá arcvonásai is inkább illenének Németh László Széchenyijéhez, mint egy marcona angol ezredes fizimiskájához. Papp János tudós villanyszerelője kissé túlméri ugyan a rezignált bölcsességet, de azért így is a rokonszenvünkre érdemes, életes figurát mutat.

A produkcióban dramaturgként is közreműködő Baráthy György új fordítása könnyen és sebesen szalad, s az érdeklődés előterébe leginkább az édeskés-infantilis fordulatok (dugcizni, nyalóka-falóka, Gombóckám, limcsi) hatásos és tüntető kijátszásával nyomul. Puskás Tamás tisztes rendezése már a legelső előadáson jól olajozottnak mutatja a bohózat gépezetét. Elmondható rá ugyanaz, amit Schöpflin Aladár a minőségi regény jellemzéséül megfogalmazott: mint egy jó villanykörte, olyan. Amikor becsavarják, ég.

Centrál Színház, március 8.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.