Feloltják a villanyt

Peter Shaffer: Black Comedy

Színház

A színészek játsszák el azt, hogy a vaksötétben botorkálnak, de a nézők persze lássanak mindent - Peter Shaffer első világsikere bizonyítja, hogy nemcsak a zseniális ötlet pofonegyszerű, de olykor a működőképesen középszerű is.

Az 1965-ös farce, amely gusztusos és veszélytelen formabontásával jószerint rekordidő alatt ért el hazánkba (Madách Színház, 1968), máig fényesen üzembiztosnak bizonyul, amint erről a Centrál Színház friss bemutatóján is meggyőződhettünk. De csakis miután túljutottunk a Puskás Tamás által rendezett előadás figyelemfelkeltő húzásán: a bohózatot megelőző majd' félórás "Beatles"-koncerten, mellyel a színház négy, mérsékelten gombafejű, ám rokonszenvesen muzikális tagja fogadja a színházterembe bevonuló közönséget. Kedélyalapozásnak igazán kellemes éca, a színházi este időtartamát is jótékonyan felhizlalja, s persze ez is angol és hatvanas évekbeli (sőt, finom jelzéssel: éppen 1965-ös), akárcsak Shaffer egyfelvonásosa, szóval egyetlen szavunk sem lehet ellene.

Maga a darab ilyesformán második fogás gyanánt érkezik: koromsötétben, hiszen a főszereplő fiatal londoni szobrász otthonában még éppen nincs áramszünet, s a következetesen inverz ötlet ezt értelemszerűen a totális fényhiánnyal érzékelteti a nézők számára. Így azután Schmied Zoltán és Kovács Patrícia hangjára hárul az expozíció nehéz feladata, vagyis annak elbeszélése (helyesebben: elbeszélgetése), hogy a csóró, ámde feltörekvő szobrász egyszerre várja vendégül menyasszonyának zordon papáját és a világ leggazdagabb emberét, aki pediglen mecénás és süket. Valamint hogy a vendéglátás fényét emelendő a fiatal pár átlopta magához a mit sem sejtő szomszéd elegáns bútorait. A hálátlanul színészt próbáló feladatot nagyjából sikerrel abszolválja Schmied és Kovács, s miután kicsap a biztosíték, és végre "feloltják" a villanyt, kisvártatva igazándiból is meglódul a bohózati cselekmény. Szép sorban bearaszol a színre a házbeli vénkisasszony, az apósjelölt angol ezredes, az eleddig mindössze a bútorai és Buddha-szobra által képviselt erősen férfibarát szomszéd, a szobrász heves temperamentumú volt kedvese, valamint a brit elektromos művek által gyorsszervizre kiküldött emigráns német filosz. Tétova tapogatózások, az érzéseket, indulatokat és hajlamokat nyíltan feltáró grimaszok, továbbá folytatólagos szék- és asztalcipelések kínálják a mókát, s az előadás kellemesen pereg, még ha a játszó személyek különb-különbféle nívón és stílben teljesítik is feladataikat. Az elméletileg főszereplő Schmied Zoltán például leginkább csak a bohózati bútorvándoroltatás fizikai humorában látszik otthonosan mozogni, míg egyebekben a felindult-kétségbeesett arckifejezés stabilizálására összpontosítja erejét. A szobrász butuska menyasszonyát alakító Kovács Patrícia némi durcássággal elegyíti színpadi álnaivitásának ismerős gesztusait, míg a nem is olyan régi exbarátnő, Liptai Claudia a fanyar düh érzékeltetését, a kínai álakcentust és a bugyi-ing kombinációt próbálgatja.

A bohózat fölét Simon Kornél viheti el, akinek legutolsó divat szerinti öltönyéhez finomkodásában is harsány karikatúrát szabott a rendezés. Tüchtig és csipkelődő pederasztája olykor félreismerhetetlenül belesiklik ugyan Gálvölgyi János Rózsa György- és Márkus László-paródiáinak regiszterébe, de ez a tény mit sem csökkenti mulattatói teljesítményének értékét. Játékának különösen erős pontja a nagy váltás: a barátságában megcsalt, enteriőrjében megrabolt Harold hitelesen csap át a vérgőzös férfiharag ábrázolásába. Mellette Pokorny Lia úgyszintén remekel az antialkoholistából a szemünk előtt zugivóvá átvedlő aggszűz szerepében, s főleg részegen őszinte kismonológja bizonyul emlékezetesnek: a régi Anglia pusztulásáról, a középosztályi gőg fenyegetettségéről, a zsémbes-rikácsoló idegengyűlöletről. Blaskó Péter láthatóan nagyon igyekszik felvenni a kívánatos ritmust, s kimondottan élen jár a grimaszolásban, azonban nyilvánvalóan nem bohózati színész, s hozzá arcvonásai is inkább illenének Németh László Széchenyijéhez, mint egy marcona angol ezredes fizimiskájához. Papp János tudós villanyszerelője kissé túlméri ugyan a rezignált bölcsességet, de azért így is a rokonszenvünkre érdemes, életes figurát mutat.

A produkcióban dramaturgként is közreműködő Baráthy György új fordítása könnyen és sebesen szalad, s az érdeklődés előterébe leginkább az édeskés-infantilis fordulatok (dugcizni, nyalóka-falóka, Gombóckám, limcsi) hatásos és tüntető kijátszásával nyomul. Puskás Tamás tisztes rendezése már a legelső előadáson jól olajozottnak mutatja a bohózat gépezetét. Elmondható rá ugyanaz, amit Schöpflin Aladár a minőségi regény jellemzéséül megfogalmazott: mint egy jó villanykörte, olyan. Amikor becsavarják, ég.

Centrál Színház, március 8.

Figyelmébe ajánljuk

Halál kasmírpulóverben

Almodóvar öregszik. E tény új dolgokra sarkallja: megjött az étvágya, hogy az öregedésről és a halál egyre nyomasztóbb közelségéről meséljen, és el-elkalandozik spanyol anyanyelvétől.

Mi végre, mi végre?

A Láthatáron Csoport új produkciójának az alcíme – részvételi boldogulás 90 percben – csak első pillanatban tűnik furcsának, hisz’ mindenki próbál valahogyan boldogulni. Együtt, külön, akárhogy. De van-e értelme az egésznek?