Néhány feketébe öltözött színész áll szemben a közönséggel, mellettük zenészek. Mindannyian arra a nézőre figyelnek, aki épp a játékmesternek meséli a saját történetét jó vagy rossz emlékről, gyászról vagy örömről, egy különös élethelyzetről vagy akár csak egy érzésről - egyszóval bármilyen személyes élményről. Amikor végzett, a játékmester összefoglalja a történetet a színészeknek, és megnevez egy formát, amellyel ők majd eljátsszák a hallottakat. Ha ez például az élő szobor, akkor az egymás mellett álló színészek egyike előrelép, és beáll valamilyen odaillőnek ítélt pózba, majd ezt teszi a második, harmadik és a többi színész is egymás után. Aztán a zene megváltozik, és abban a sorrendben, ahogyan előreléptek, a "szobrok" megelevenednek, és mindenki a saját interpretációjában jeleníti meg az érzést, hangulatot vagy történetet. Persze a forma a mesélő néző szavai alapján változik: a játékmester dönti el, hogy melyik alkalmas a megjelenítésére. Az egyszerre jelen lévő, de markánsan eltérő érzések esetén például jól jöhet a rejtélyes nevű "ausztrál pár": két színészpáros egymás elé-mögé áll, s egyikük az egyik, másikuk a másik érzést jeleníti meg. Egyszerre játszanak, de teret engednek a másiknak is, például halkabb beszéddel. Persze reagálhatnak egymásra, és az se baj, ha egymásnak is feszülnek. Azután következik a másik pár, másik zenével - a mesélő meg szembesülhet a benne kavargó, ellentétes érzelmekkel, és akár állást is foglalhat, látva a sajátos színpadi párharcot.
Az előadás - vagy inkább találkozó - második felében pedig mindig előkerül a konkrét történetek előadása is: a jelentkező néző elmesél valamilyen vele megtörtént, akár hosszabb, bonyolultabb sztorit, amit a színészek közül valahányan előadnak, majd a játékmester visszajelzést kér a mesélőtől: tetszett-e neki, ahogyan feldolgozták a történetét? Valahogy így - és mondani sem kell: mindig máshogy - zajlik egy este a playback színházban.
A legszimpatikusabb nézőpont
A műfaj létrehozója és a név megalkotója Jonathan Fox, aki 1975-ben New York környékén hívta életre a Playback Theater Companyt. Fox felhasználta a korábban itt-ott már felbukkant improvizációs színházi formákat és Jakob L. Moreno 1921-23 között működő, nézői történetekre épülő, improvizatív bécsi Stegreiftheaterének hagyományait (utóbbiból nőtt ki később a pszichodráma is). Magyarországra 1992-ben ért el az irányzat, a Rögtönzések Színháza megalakulásakor, mára pedig tíznél több társulat létezik - egyes formai hasonlóságok megléte mellett is elkülönülve a "szórakoztatóbb", a Beugróban látható módszerekkel is játszó improvizatív társulatoktól meg a másfajta képzettséget igénylő, lélekgyógyászati célú pszichodrámától is. Persze a playback társulatok sem vetik meg a szórakoztatást, de céljaik közt mindig ott van a közösségépítés, egyfajta intimitás megteremtése is. "Már az is felszabadító tud lenni, ha megosztok valamit a jelenlévőkkel, ami foglalkoztat; ha pedig ugyanezt kívülről láthatom, az más keretet ad a dolognak, akkor akár már nevetni is tudok rajta - magyarázza a játék céljait Somogyi Bea, a Pepita Playback Társulat tagja és egyik játékmestere. - Van, aki más szemszögből is szeretné látni a történetét, van, aki újra átélné, van, akinek segít az érzés feldolgozásában, és van, aki ezáltal tudja megtalálni a számára legszimpatikusabb nézőpontot."
A playback épp ezért nem csak afféle színházi, vagyis a műsor kedvéért érkező nézők előtt képzelhető el. Megesik, hogy egy cég kér fel egy társulatot, mondjuk, hogy segítsen egy munkatársi csoportnak feldolgozni az elmúlt évben történt eseményeket, de előfordul ugyanez közösségépítő meetingeken is, amikor a menedzserek a sztriptíztáncosnál és ingyenvodkánál igényesebb módot keresnek a kötődések kialakításához. Van olyan iskola, amely playback társulatot hív valamilyen nevelési program megvalósításához - meséli a Pepitával együttműködő Vitakultúra Egyesület tagja, Kovács Dániel: egyszer baleset-megelőzési oktatásban használták a módszert, a történetek, helyzetek eljátszása révén felmérve, hogy hol tartanak a gyerekek a veszély felismerésében, és hogy hogyan élik meg a problémás helyzeteket. A Vitakultúra Egyesület és Donáth Attila playback színházi szakember közös szolgáltatása a Társadalmi Párbeszéd Színház, amely a playbacket használja mint módszert közvetítésre, egyeztetésre, személyes érzékenyítésre különböző társadalmi csoportok tagjai között. Például osztályfőnöki órán, tulajdonképpen egyfajta speciális mediációként tanárok, diákok és szülők között, közelítve egymáshoz a különféle szempontokat, látásmódokat egy nyári tábor szabályai kapcsán. Egy alapítvány pedig fogyatékosügyi megbeszélésére vette igénybe a szolgáltatást az önkormányzati, intézményi és alapítványi dolgozók, az érintett szülők és a helyi lakosok érzékenységét fejlesztve.
A társulatok tagjai gyakran nem színészek: a Pepitában van például pszichológus, tanár, szociális munkás, de tűzoltó és mérnök is. "Akarj szerepelni, legyél kíváncsi az emberekre és magadra, és vállald, hogy megmutatsz magadból valamit a színpadon" - sorolja Somogyi Bea az alapfeltételeket. És mivel a módszer szorosan összefügg a szintén improvizatív zenével, a társulatoknak vannak (profi vagy amatőr) zenész tagjaik is. A csoportok a megrendelésekből és az előadások bevételeiből élnek meg - Somogyi nem tud olyan csoportról, amely az előadó-művészeti törvény hatálya alá tartozó színházi társulatként működne.
Hámozott banán és a törökök
"A közösségépítés és az egyén építése, a szórakoztatás és az intimitás megteremtése, a személyes történetek eljátszása remek lehetőség arra, hogy összehozzuk az embereket, és párbeszédet indítsunk köztük - akár különféle közösségek tagjai közt" - indokolja Somogyi Bea, hogy miért pályáztak magyar félként az Európai Unió "élethosszig tartó tanulás" programján belüli Grundtvig alprogramra tanulási kapcsolatok kategóriában. A nyertes pályázat címe Művészettel a multikulturális közösségekért volt, és részt vesz benne még a londoni True Heart Theatre és a bécsi Ad Hoc Theater, a ciprusi European University és a tallinni, audiovizuális rögzítéssel foglalkozó Diverse Faiths Alliance. Minden résztvevő a kultúrák közti párbeszédet szeretné erősíteni zenével és playback színházzal. A Pepita a Dromara nevű cigányzenei együttessel működik együtt, a londoni társulat helyi ázsiaiakból áll, a bécsiek tagjai között vannak bevándorlók, és játszanak kifejezetten bevándorlók csoportjainak, Cipruson pedig történelmileg adott a görög-török együttélés mint téma. A kétéves projekt során (amely idén nyár közepén ér véget) a pályázat jellegét tekintve nem meglepő módon a tanuláson van a hangsúly. Nem társulati turnékról van tehát szó, hanem a módszerek, tapasztalatok cseréjéről, kísérletezésről, módszertani anyag összeállításáról, az együttműködésben rejlő lehetőségek kihasználásáról és persze elsősorban arról, hogy mindenki megvizsgálja, hogyan is lehet mindezt - és a megszerzett személyes tapasztalatokat - a multikulturális közösségek erősítésének szolgálatába állítani.
"Londonban megismerkedtünk a kínai közösség sokszínűségével, ahol a BBC-k, azaz brit születésű kínaiak gúnyneve hámozott banán. Cipruson volt, aki húsz év alatt egyszer sem ment át a szomszéd utcába, mert 'az már a törököké', holott a határok már egy ideje átjárhatóak" - mesél a tapasztalatokról Kovács Dániel. A tavaly márciusi találkozó alkalmával, a Kesztyűgyárban tartott előadáson kivételesen meghatározott témában (multikulturalizmus) várták a nézői történeteket, és persze a közönségbe is hívtak roma és nem roma résztvevőket. "Az egyik Gyöngyöspatáról szóló nézői történet után a magyar cigányokkal való együttélésünket magyaráztuk külföldi vendégeinknek - folytatja Kovács. - Például azt, amikor egy Debrecen melletti községben panaszoltuk a közönségnek, hogy idefelé jövet nem köszöntek vissza az utcán. Melyik utcán jöttetek? - kérdezték. Ja, ott a szőrös talpú románok laknak. Az utca másik oldalán meg csupa búsmagyar, élcelődött valaki egy sorral hátrébb. A kultúrák találkozása itt van a nyakunkon, és mindenki ellenség. Akkor inkább játsszuk le - a színpadon, három fekete ruhás színésszel és egy gitárral" - fogalmaz Kovács.
A kesztyűgyári előadás után egy pesti, integrált általános iskola tanárai jelezték: szeretnének a tanári kar számára egy hasonló alkalmat szervezni, a későbbiekben pedig akár a szülőknek, diákoknak is nyílt előadásokat tartani. De ha az egyénekben, az összegyűlt nézőkben vagy játékosokban nő egy kicsit az empátia, már megérte az egész: "Ha meghallgatsz valakit, és eljátszod, amit ő mond, máris belekerülsz a helyzetébe - indokol Somogyi Bea. - Ilyenkor az a dolgom, hogy tiszteljem a véleményét, még akkor is, ha mást gondolok róla, mert az ő szemszögéből kell eljátszanom. Ha máshogy nem is, így biztosan közelebb kerülök egy akár az enyémmel ellentétes gondolkodásmódhoz is."
