Vidnyánszky Attila első félideje a Nemzeti Színházban

Ingyen sem kell

  • Hamvay Péter
  • 2016.02.26 11:02

Színház

Kevesebb néző, több állami támogatás, levetkőzött megfelelési kényszer – főigazgatói ciklusa közepén jár a magyar színházpolitika erős embere.

Magyarság, hagyomány, költői színház, igenek kimondása, pozitív szemlélet, pátosz, szemben az eddigi „trágársággal”, „öncélú meztelenkedéssel” és „provokációval” – ezt ígérte a Nemzeti Színház vezetésére pályázó Vidnyánszky Attila. A neten ma már nem elérhető pályázat szerint a színház feladata a szolgálat, az ünnep iránti igény és a hazafiság erősítése. A „fogyasztói társadalomban kivirágzó másságok ápolása és szaporítása” helyett az „igába fogott generációk” jogos igénye kerül a középpontba a „valóság mélyrétegeinek” feltárására. Műsortervében a nemzeti érzést erősítendő a régi magyar drámákra koncentrált, kevesebbet szólt az ifjúsági programokról, annál többet a nemzetközi és vidéki kapcsolatok fejlesztéséről, és többek között nemzetközi színházi fesztivált, tudományos műhelyt, folyóiratot is ígért.

Amikor Vidnyánszky 2013. július elsejével átvette a Nemzeti Színházat, világossá tette, hogy nemcsak a repertoárt, a társulat egy részét, hanem a közönséget is le akarja cserélni. A liberális gondolkodású, aktuális társadalmi problémákra, különösen a szabadság kérdéseire érzékeny közeg helyett – Horkay Hörcher Ferenc szavait kölcsönvéve – „az úgynevezett »jobbos« közegnek is kínálni kellett valamit”. Nem meglepő, hogy az átmenet során zuhant a nézőszám, az viszont furcsa, hogy Vidnyánszky ezt máig leplezni igyekszik. Hiába kértük, a Nemzeti Színház nem adta meg a fizető nézők számát, csak az össznézőszámot, ami körülbelül megegyezik Alföldi átlagával, sőt valamicskével meg is haladja azt. A színház jegybevételi számai azonban arról árulkodnak, hogy a fentiek vagy nem valós adatok, vagy a közönség jó része „vatta”.

Kreatív könyvelés

Az Előadóművészeti Iroda tao-támogatásokhoz gyűjtött nyilvános adataiból kiderül, hogy 2011-ben 207, 2012-ben 205 millió forint volt az akkor még Alföldi vezette színház jegybevétele. Ez az összeg Vidnyánszky első teljes évében, 2014-ben csaknem felére, 116 millió forintra zuhan vissza. Amikor Alföldi átvette Jordán Tamástól a színházat, szintén visszaesett a jegyvásárlók száma, ám Vidnyánszky érkezése után a csökkenés drámai volt. (A számok nem színházi évadra, hanem naptári évre vonatkoznak, ezért az Alföldi által indított és Vidnyánszky által befejezett 2013-as évet nem vettük figyelembe.) A Nemzeti szerint 2015-ben javultak valamit az eladásaik, 137,6 millióra nőtt a jegybevétel. Számos pedagógus beszélt róla, hogy könnyedén kap ingyenes vagy kedvezményes je­gyeket, és Vidnyánszky maga is bevallja egy helyütt, hogy „buszoztatja” a közönség egy részét.
A jegyárak is csökkentek, a Körhintára már 500 forintért be lehet ülni a földszint 5. sorba, egy vendégjátékra a 2. sorba már 1500 forintért lehet jegyet kapni.

Az igazgató és közönsége

Az igazgató és közönsége

Fotó: Kallos Bea / MTI

Alföldiék kíváncsiak voltak rá, hogy ki a közönségük, végeztek felméréseket, és profi kommunikációval sikeresen szólították meg például a fiatalokat, akiket fizető nézőként csábítottak be a színházba. Közben folyamatosan csökkent – évi 6 ezerről 3 ezerre – az ingyenjegyek száma. Vidnyánszky a vidéki, határon túli és nagycsaládos közönségről beszélt, de nem tudjuk, hogy a buszoztatáson és az olcsó jegyeken kívül hogyan próbálja megszólítani őket.

A közönségvesztésből adódó kieső bevételeket a nagylelkű kormányzat pótolja, bár a direktor ezzel kapcsolatban is szeret ködösíteni. 2015-ben saját lapjának, a Nemzeti Magazinnak úgy nyilatkozott, hogy „a Nemzeti Színház jelenlegi költségvetési támogatása a MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) 200 milliós támogatásával együtt 1,632 milliárd, ami még mindig 100 millió forinttal kevesebb, mint amennyit az előző éra első három évében a Nemzeti kapott, az azt megelőző évekkel összevetve pedig még nagyobb a különbség.” Nos, a valóság ezzel szemben az, hogy ha a Nemzet Színésze díj kifizetésére szolgáló összegtől megtisztítjuk, akkor a működési költségvetési támogatás 2008-ban és 2009-ben 1,555 milliárd forint volt – ahogy ez Csáki Judit Alföldi színháza című könyvének függelékében olvasható. Ezt az összeget 2010-ben, még a kormányváltás előtt 250 millióval csökkentették. A minisztérium akkor ígéretet tett arra, hogy év közben visszapótolják a hiányzó pénzt, ezt Hillerék el is kezdték, ám a kormányváltás után az ígért támogatás egy részét már nem fizették ki, illetve 50 milliót zároltak, majd elvontak, így ebben az évben 1,44 milliárd forintra esett az apanázs. S a következő években az Alföldi ellehetetlenítését célzó kormányzati kampány és a kultúrát sújtó általános córesz részeként meredeken csökkent: 2011-ben 1,1 milliárd lett, 2012-ben és a 2013-as tervszámokban pedig benézett az egymilliárd alá (995 millió forint).

Az Emmi és a Nemzeti Színház által rendelkezésünkre bocsátott adatok szerint 2013-ban, miután Vidnyánszky lett az igazgató, 665 milliós kiegészítő támogatást kapott az intézmény, így tehát abban az évben végül 1,645 milliárdot fizettek ki nekik, ehhez jött 10 millió forint a MITEM-előkészítésre. Saját számai cáfolják tehát Vidnyánszky állítását, hiszen nominálisan már igazgatása első évében több állami támogatást kapott, mint Alföldi bármikor. 2014-ben is 1,645 milliárd volt a működési támogatás, miközben a MITEM-re és egyedi szakmai programra pluszban összesen 200 millió forintot kapott. 2015-ben pedig a működési támogatás is növekedett 1,663 milliárd forintra, és természetesen járt nekik a MITEM 200 milliója is. Így tehát Vidnyánszky a harmadik évében 1,86 milliárd forint állami támogatásból gazdálkodhatott, ami 400 millióval több, mint amit Alföldi ciklusának delén kapott, az előző igazgató utolsó évéhez viszonyítva pedig úgy 50 százalékos növekedést jelent.

Nem beszélve az NKA-tól csurranó-cseppenő milliókról. Az alap adatbázisa szerint 2014-ben 5,2 millió, 2015-ben 12,5 millió forintot nyert a Nemzeti Színház. Utóbbiban volt egy 5,5 milliós összeg, amit kaposvári osztályának budapesti képzésére kapott Vidnyánszky.

Nemcsak a repertoárt, a társulatot, a nézőket, hanem a szakmai sajtót és a kritikusokat is le akarta váltani Vidnyánszky. Annyit elért, hogy a mérvadó kritikusok közül kevesen járnak a Nemzetibe, van, aki a főigazgató kritikusok elleni kirohanásait nem szíveli, vagy azt veszi rossz néven, hogy nem hívja meg a neki nem tetsző újságírókat a bemutatókra. Így nem volt könnyű olyan kritikusokat megszólaltatni, akik nézik is a Nemzeti előadásait.

Csak ő számít

Azt szinte mindenki abszurdnak tartja, hogy Vidnyánszky semmit sem tartott meg az Alföldi alatt felépített sikeres repertoárból, még az átmeneti időre sem. Karsai György színháztörténész felidézi, hogy Vidnyánszky az első időben inkább vendégjátékokkal, korábbi színházai, vagyis a debreceni és a beregszászi társulat előadásaival töltötte meg a műsornaptárt. Azok az előadások, amiket programadónak szánt, például a Don Quijote, illetve a Psyché, csak jóval később kerültek színre. Stuber Andrea kritikus szerint a meglepően egyszerű, redukált, rusztikusra faragott első előadások, mint a Vitéz lélek vagy a János vitéz, félreérthetetlenül közölték a győzelem, áhítat, hit és szentség eszméit. Lapunk színikritikusa, Tompa Andrea ezekben az előadásokban – amikor például Vidnyánszky székely kaput rendezett a János vitézbe – a megfelelési kényszert látja, azt, hogy „mindenképp bizonygatni kellett valamilyen új ideológiát a színpadon”. Mindhárman – sőt, a Nemzeti Magazinnak adott interjújában Horkay Hörcher Ferenc is – úgy vélik, hogy ezek az előadások nem sikerültek, nem értek célt. Horkay Hörcher önkorrekcióról beszélt, Stuber pedig arról, hogy Vidnyánszky „azóta mintha visszafordult volna a saját bonyolultabb, költői, szimultaneitásra épülő látvány- és érzetszínházához”. Hozzátette, „mostanra túlnyomórészt az ő expresszív munkái töltik be a Nemzeti repertoárját. Képek, színek, zenék, gomolygás – furcsa, távoli világokban, messzi múltban keresgél mához szóló, nehezen kitapintható üzeneteket. Nem érdekli többé, értik-e az előadásait a nézők, és az sem, hogy a színészek képesek-e kibontakozni bennük. Ő számít. A képzelete, az eszményei, az ideológiája.” Tompa Andrea szerint „Vidnyánszky esztétizáló színházi nyelve nem hivatkozik külső valóságra, társadalmi szerepvállalása sincs; örök emberi értékek az előadások témái, nem egy mai világ értékproblémái.” Horkay Hörcher szerint ugyanakkor „az a mód, ahogyan Vidnyánszky a Nemzetit vezeti, bizonyos értelemben tartalmaz ironikus vonást is azzal a világgal szemben, amelynek ő egyébként fontos alakítója. Vagyis az ő színháza képes a nemzeti önkritika hangján is szólni.” Karsai nagyra értékeli Vidnyánszky színházi világát, különösen a legutóbbi bemutatóját, a Psychét, vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen rendezett vizsgaelő­adását, ám szerinte azért teljesít váltakozó színvonalon, mert nincs ideje elmerülni egy-egy munkában. Mások azt hiányolják, hogy alig hív meg jelentős magyar rendezőket, Zsótér Sándor és rendezésében a Brand Tompa szerint remek kivétel volt. A külföldi sztároknak – mint Viktor Rizsakovnak – nem sikerült maradandót alkotniuk, vélekednek többen. „Bár sok helyre hívják a Nem­zetit, de nem a topfesztiválokra, és ezek a szereplések inkább Vidnyánszky szerteágazó ismeretségi körének köszönhetők, nem a művészi színvonalnak” – mondja Karsai. A POSZT-on pedig azután kapott négy díjat, hogy az általa alapított Teátrumi Társaság bevásárolta magát a fesztiválba – ebből komoly botrány is keveredett.

Nem kommunikál

Az áprilisban immár harmadik alkalommal megrendezendő MITEM-et, vagyis az eddig valóban fájón hiányzó nagyszabású nemzetközi fesztivál létjogosultságát a szakma is elismeri. Karsai György szerint „az idei program kiváló, és az sem baj, hogy a meghívottak között Vidnyánszky személyes barátai is rendre szerepelnek és erős a kelet-európai dominancia”. Tompa Andrea szerint viszont kár, hogy „az ország egyetlen ilyen fesztiválja átláthatatlan struktúrával és preferenciával működik”. A szervezéshez nyilván kell Vidnyánszky nemzetközi ismertsége, ugyanakkor az évi 200 milliós külön támogatás miatt merhetnek nagyot álmodni, és nem kell rentábilis üzleti modellt kidolgozniuk az idén két hétig tartó, 14 ország 22 előadását felvonultató fesztiválra. Túl nagy közönségérdeklődés nincs is, legalábbis ezt mutatja, hogy elővételben 30 százalékos kedvezményt és 900 forintos diákjegyeket kínálnak, sőt a máskor nagyon szűkmarkúan mért szakmai jegyeket is nagyobb számban és olcsóbban adják.

Új színházelméleti folyóiratokat és tudományos műhelyt is beharangozott Vidnyánszky pályázata. Megalapította az évente kilencszer, 10 ezer példányban megjelenő Nemzeti Magazint, ám az ingyenes kiadvány nem nevezhető komoly színházi folyóiratnak, inkább a Nemzeti promóciós felületének. S mint ilyen meglehetősen özönvíz előtti marketingeszköz. Vidnyánszky és a net kapcsolatára jellemző, hogy a lap promóciós írásai ma sem kerülnek még fel teljes egészében a színház honlapjára. A sokat kritizált Színház folyóirat „leváltására” a Szcenárium című lapot szánta a direktor. A 400 példányban nyomott, 2014-ben az NKA-által 3,5 millió forinttal támogatott, kezdetben is olcsón kínált lap tavaly lényegében megbukott. Legalábbis ezt mutatja, hogy októbertől ingyenes lett. Pedig Kultusz és kánon című vezető rovatában – a beharangozó szerint – „a Nemzeti Színház új Művészeti Műhelyének értékpreferenciáit” akarták közvetíteni. A Művészeti Műhely tevékenységének egyébként semmi további nyomát nem találjuk az interneten.

Tompa Andrea szerint „a Nemzeti legfőbb problémája az, hogy nem kommunikál: sem a szakmával, sem a sajtóval, sem a közönségével”. Talán mondanunk sem kell, hogy szerettük volna mindezekről megtudni a véleményét, Vidnyánszky a Naranccsal sem állt szóba.

Neked ajánljuk