Magyar Narancs: Harminc év után abbahagyod a színházigazgatást. Olyan volt ez a harminc év, amilyennek szeretted volna?
Bálint András: Hú, erre így nehéz válaszolni. Olyasmi volt, mondjuk. Nagyjából százötven bemutatóról beszélünk. Voltak benne aranykorok, több is, voltak csöndesebb szakaszok. Amikor legutoljára beszélgettünk, három és fél éve, azt mondtam, „most nem vagyunk divatosak”. Hát most sem vagyunk éppen divatosak, de jól működünk.
MN: Az aranykorokat nyilván a nagy, sikerült előadások teszik. Van egy „best of” listád?
| ||
BA: Össze tudnám szedni, bár félő, hogy így kapásból kihagynék ezt-azt. Biztos közte van A hetvenkedő katona, a Nóra, a Nem félünk a farkastól, a Ványa bácsi, a Háztűznéző, a Pirandello-féle IV. Henrik, a Médea, a Störr kapitány, a Vágyvillamos, az Anconai szerelmesek, A kripli, az Asztalizene, beletenném Jordán József Attiláját és a saját második Radnóti-estemet is… A Castel Felice is biztos benne van. És a Szóváltás sorozat, a Magvető- és a Holmi-estek!
MN: Mit jelent az, ha egy színház divatos?
BA: Talán azt, hogy a hibáinkat is jobban megbocsátják. Ez a Budapest egy divatkereső, divatkövető város, enyhén hisztérikus. Bizonyos színházakba sikk járni. Ha nem olyan jó egy-egy előadás, akkor is. Negyvenkét éves voltam, amikor igazgató lettem – kicsit későn szerintem. Amit azon is látok, hogy a közönségünk kicsit öregszik.
MN: Pedig olykor – nem sokszor – láttam „bevállalós”, kísérletezőbb előadásokat is. Zsótér „neonos” előadásai például (Görög, 1994; A király mulat, 1995), és volt Jeles András (Cselédek, 1996)…
BA: Zsótért én fedeztem föl, hiszen nálunk… nálam volt dramaturg. Abbahagyom a többes számban fogalmazást: nálam volt dramaturg. Aztán elment Nyíregyházára, láttam ott néhány előadását, és visszahívtam rendezni. Úgy kétévenként fölbukkan azóta is. A Vágyvillamos című rendezése például jövőre is megy, nagyon büszke vagyok rá, nyolcvan fölött van az előadásszáma.
MN: Mi számít nagy szériának?
BA: Ha pusztán matematikailag nézed, ötven fölött már jónak számít. Előfordult, hogy valami a tizenötöt sem érte el, amikor levettem. Voltak kétszázas szériák…
MN: Volt néhány új magyar dráma, kivált eleinte: Márton László, Kárpáti Péter, Nagy András, Németh Ákos, Spiró György, Nényei Pál, Szálinger Balázs, Hamvai Kornél művei, aztán jóval később Térey János, akinek az Asztalizene című műve után a Protokollt is bemutattátok. De a többiek nem jöttek vissza…
BA: Volt, akit hívtunk még. Bemutattunk vagy tizenöt új magyar darabot összesen, de kétségtelen, hogy nem volt ez nekem az a bizonyos „egy ügyem”.
MN: Volt az úgynevezett polgári vonal, mondjuk, a múlt század első fele – erről lehetett azt hinni, hogy ez a színház jellemző logója.
BA: Igen, ebből tényleg sok volt, Füst Milán, Szép Ernő, Szomory, Molnár Ferenc, Barta Lajos, Márai, Móricz, de ilyen szempontból Ibsen, Csehov, Bernard Shaw, Strindberg is polgárinak minősül.
MN: Sokszor volt szó arról, hogy kellene még egy játszóhely, mert a társulat képessége és energiái szétfeszítik a Radnóti pici terét. Nem sikerült – miért?
BA: Nem sikerült… Tartottam egy társulati ülést pár napja, ahol elmondtam, mi sikerült, és mi nem. Nem sikerült stúdiószínházat létrehozni, kamaratermet. Nem sikerült előrelépni – és itt most arra a bizonyos nemzeti színházi kalandra gondolok, hiszen az továbblépés lett volna a társulatnak is, amikor úgy nézett ki, hogy én leszek a Nemzeti igazgatója 1998-ban. Aztán volt egy pillanat, amikor a főváros biztatott, hogy pályázzuk meg az Új Színházat (ez még a régi Új Színház volt), aztán ez sem sikerült. Fölmerült, hogy valamennyire beszállunk a Tivoliba – ez sem jött össze.
MN: Mi nem sikerült még?
BA: Utódot kinevelni.
MN: Hát az tényleg nem sikerült. Próbáltad vajon? Ugyanis kívülről nem látszott.
BA: Sok fiatal rendező megfordult nálunk…
MN: … és a legtöbbje nemigen jött egynél többször. Állandó rendeződ Valló Péter.
BA: Így van, bár Verebessel kezdtük annak idején. És azért ott volt Zsótér is, Gothár is többször. Sok fiatalt hívtam; járt itt Lendvai Zoltán, Rusznyák Gábor, Bagossy László, Telihay Péter, Szabó Máté, Göttinger Pál, Kiss Csaba. Volt, akit még egyszer visszahívtam, és az is lehet, hogy az én hibám, hogy nem váltak be.
MN: A társulatban nem akad potenciális utód?
BA: Nem fogok neveket mondani. Nem.
MN: Akkor mondok én neveket. Rudolf Pétert emlegetik például.
BA: Most jön hozzánk rendezni.
MN: Épp most?
BA: Épp most. Érdekli a színház, és Tasnádi István ír egy Spam operett című darabot a társulatra, Dinyés Dániel írja a zenét és Hajós András a dalszövegeket. Különös kalandra készülünk áprilisban.
MN: Aha.
BA: És akadnak kollégák, akik mostanában nézik az előadásainkat. Aztán fölhívnak, hogy meginnának velem egy kávét. És akkor megiszunk egy kávét.
MN: Kik ők? Hányan vannak?
BA: Négyen-öten.
MN: Milyen kapcsolatod van a fővárossal, a feletteseiddel?
BA: Jó a kapcsolatunk.
MN: Annyira, hogy meg fognak kérdezni az utódodról?
BA: Valaki azt mondta azok közül, akikkel kávéztam, hogy itt „az én áldásom nélkül nem lesz igazgató”. Ez tetszik. Szerintem meg fognak kérdezni. Aztán majd döntenek – októberben.
| ||
MN: A lehetséges utódaid közt emlegetik a különböző állatbecenevekre hallgató mostani színházi mindenhatókat, Pónit és Medvét, Vasvári Csabát és Szűcs Gábort.
BA: Folyik egy titkos igazgatócasting. Önjelöltekről én is tudok. De úgy gondolom, hogy a városvezetés most intelligensebb annál, hogy még egyszer belefusson egy botrányba, miután az Új Színházban megtörtént, amit akartak, és nem lett belőle jó színház, csak a balhé; az első vígszínházi pályáztatásnál nem történt meg Balázs Péter kinevezése, de cirkusz azért volt – szerintem nem akarnak még egyet. Így gondolom.
MN: Én legföljebb addig mennék el, hogy ha nem lesz balhé, akkor lehet verni a mellüket, és villogni azzal, hogy lám, ezt is meg azt is a helyükön hagyták.
BA: Most több igazgatót fognak kinevezni: Mácsait, Mecznert, Novák Jánost és Bán Teodórát – egyik helyen sem néz ki változás. Ez jó, nem?
MN: Nem mind, de ez most mindegy. Beszéljünk a társulatról, amely sokat és sokszor változott az elmúlt harminc évben! Nem mondanám, hogy mindegyik húzásod telitalálat volt. A saját társulatépítő munkáddal elégedett vagy?
BA: Voltak tévedéseim, persze. De az a koncepció, hogy legyen egy erős mag, amelyhez hívni lehet az ország legjobb színészeit, az azért megvalósult. Van erős mag: Kováts Adél, Csomós Mari, Gazsó György, Pál András, Szávai Viktória, Schneider Zoltán, Petrik Andrea, Adorjáni Bálint többek között; és Darvas Ivántól Kállai Ferencen, Kálmán Györgyön, Jordán Tamáson, Gáspár Sándoron, Börcsök Enikőn át Udvaros Dorottyáig sokan játszottak itt vendégként. Sok jelentős színészt sikerült idehívni, mások meg itt lettek jelentősek: László Zsolt, Tóth Ildikó, Nagy-Kálózy Eszter, Kerekes Éva, Széles László, Takács Kati, Szervét Tibor, Schell Judit, Csányi Sándor…
MN: Elmentek.
BA: Ez természetes. Kicsit persze meg voltam sértve. Volt a harminc évben négy jelentős elmenéshullám. Először 1988-ban, amikor Csiszár Imre lett a Nemzeti igazgatója. Aztán amikor Székely Gábor megcsinálta az Új Színházat 1994-ben, akkor Takács Kati, László Zsolt, Széles László, Tóth Ildi, Andorai Péter, Kerekes Éva is elment, az nagy érvágás volt. Amikor Jordán Tamás megkapta a Nemzetit, akkor átment Schell Judit, akit a főiskoláról én vettem ide, és Kulka János. Két éve a Thália átcsábította Csányi Sándort, Szervét Tibort, Szombathy Gyulát. Cserhalmi György időnként tag volt, aztán vendég – tudod, én tényleg nem vagyok sértődős. És igen, voltak tévedéseim, de azért nagyon sok nagy színész megfordult itt, és erre igazán büszke vagyok. És addig nem nyugszom, míg Törőcsik Mari is el nem jön. Megígérte.
MN: A jelenlegi társulatnak szerinted mik a hiányosságai?
BA: Két férfi. Egy negyvenes és egy ötvenes.
MN: Osztottál magadra szerepet?
BA: Kettő volt, amit el akartam játszani: a Nem félünk a farkastólt és a Solness építőmestert. Az egyik sikerült előadás volt, a másik nem.
MN: Három évvel ezelőtt azt mondtad, a fővárosban egyelőre nincs politikai területfoglalás. Új Színház, József Attila, Thália, Nemzeti.
BA: Hát igen.
MN: Alföldit akkor hívtad meg rendezni, amikor a politika épp nagyon támadta. Általában igyekeztél taktikus lenni – akkor mégis miért?
BA: Amint nyilvános lett a nemzeti színházi döntés – mármint az, hogy Alföldi nem folytatja –, rögtön hívtam. A Platonov baromi nagy siker. És jövőre is dolgozik itt.
MN: Hívod Mohácsit is – ő sem a hatalom kegyeltje.
BA: Minőség, csak ennyi, hidd el! Egyiküket sem szolidaritásból hívom, csak mert jók.
MN: És veled mi lesz? A társulat tagja maradsz?
BA: Nem, de szívesen visszajövök játszani. A következő évadban szeretnék még egy önálló estet: Heltai Jenőt. Most olvasom a ’44-es naplóját, ami szívbemarkoló és mulatságos. És ha új igazgató lesz, a társulatban mindenképp változás lesz – és ez természetes is.
MN: Rólad – többek közt a színház elmúlt évtizedei alapján is – elég pontosan lehet tudni, hogy mit gondolsz az életről, a politikáról, a helyzetről. És mégis: amikor nagy szükség lett volna arra, hogy kiállj, hogy aláírj, hogy szót emelj, akkor ez elmaradt; nemcsak nálad, másnál is, arra való hivatkozással, hogy egy társulatért vagy felelős. Nem érzel némi deficitet a szakmai szolidaritás terepén?
BA: De igen. A szolidaritás hiányának ’98-ban elszenvedője voltam, de nem ez a válaszom erre, hanem kritikusan és önkritikusan az, hogy nem figyeltünk egymásra, nem fogtuk egymás kezét, nincs szakmai szolidaritás.
MN: Tudod-e, hogy márciusban megszűnik a Bodó Viktor vezette Szputnyik? Hogy a KoMának már régebben vége, a Krétakörnek pedig most?
| ||
BA: Igen. Igen, tudom. Hamut hintek a fejemre, és ezt nem cinikusan mondom, ahogy azt sem, hogy ebben az ügyben nem egyedül vagyok sáros. És tudom, hogy ennek hatása van és lesz a kőszínházakra, és tudom, hogy rémes. Találva érzem magam, igen. Az, hogy a függetlenek ennyire rosszul jártak az utóbbi években, nyilván a kultúrpolitika hibája. Ezért egy csomó tehetséges fiatalember nem jutott olyan lehetőséghez – saját színházhoz –, hogy igazán megmutathatta volna, mire képes a saját csapatával.
MN: Nézzünk rá kicsit távolabbról: milyen színházi korszakot élünk?
BA: Mindaz, amit a függetlenekről, a fiatalokról elmondtál, nagyon nyugtalanító. Az a négy és fél millió néző, amire annyit hivatkozunk önelégülten, döntően a szórakoztatóipari színház látogatója, a művészileg értékes előadások nézettsége ennek alig több mint tizede. Nem vagyok derűlátó. Nem.
