1843 farsangján egy sor koncertet adott Pesten a világhírű belga hegedűvirtuóz, Henri Vieuxtemps. Előbb ötöt a Pesti Magyar Színházban, azaz a Nemzeti Színházban, majd – meghosszabbítva itt-tartózkodását – egyet a Német Színházban. Illetve ezt a hatodik hangversenyt csak megtartotta volna, ha színpadra lépése pillanatában nem fütyülik ki ifjú magyar hazafiak. Ők ugyanis Pest megmagyarosodásának lázában égve nemzeti sérelmet láttak abban, hogy a hegedűs a német teátrumban is koncertezni kívánt. A botránykeltők, bár nyilvánvaló kisebbségben voltak, elérték a céljukat: Vieuxtemps elhagyta a színpadot, majd elszabadult a pokol. Néhány suhanc felmerészkedett a színpadra, s ott mindenféle kétes mutatványokra vetemedett; többek közt obszcén dalok is felhangzottak, „miket sok szemérmes leányka pirulva kényszerült meghallgatni”. Az idézet Degré Alajos, a későbbi márciusi ifjú visszaemlékezéseiből való, aki maga is a botrány szervezői közé tartozott, míg a demonstráció főkolomposaként a gyanakvó Széchenyi István Irinyi Jánost, a zajtalan és robbanásmentes gyufa feltalálóját azonosította. Ő is, akárcsak Degré, Kossuth Lajos lelkes híve volt, így nem csoda, hogy e csúnya eset taglalása fegyverré vált Kossuth és Széchenyi épp ekkoriban zajló hírlapi háborúskodásában. „A HŐS LELKÜLETŰ NEMZEDÉK!” – jegyezte fel Naplójába a nemes gróf, s utóbb háromrészes cikksorozatban elemezte a botrányt, amelyben a nemzeti türelmetlenség, a kizárólagosságra törekvés riasztó példájaként mutatott rá a botrányra, ahol „a terrorismus legzablátlanabb kicsapongásit” is felismerni vélte. Kossuth és Pesti Hírlapja ellenben értelemszerűen kisebbíteni akarta az eset jelentőségét, s jókora késéssel is mindössze jelentéktelen színházi afférként értékelte: „Nehány garázda pajkos füttyhős nem a magyar nemzet… 10-12 színházi fütty a magyar névnek sem hírét, sem nevét nem képes bemocskolni”.
Abcúg, áruló!
Nem kevésbé felfokozott történelmi pillanatban, 1920 tavaszán vált nyílt színi atrocitások helyszínévé a Magyar Királyi Operaház, ahol – mint Tallián Tibor intézménytörténeti összefoglalásában áll – „a művész-személyzet egyes tagjai a kommunista-ellenesség ürügyén antiszemita támadások áldozataivá váltak”. A legnevesebb ilyen áldozat a kor első számú magyar baritonja, Rózsa Lajos volt. Ő 1920. április 5-én épp Wotan szerepében lépett színpadra (A walkür második felvonásában), amikor pár tucat fiatalember berontott a nézőtérre, „abcúg, áruló!” s egyéb kiáltásokkal félbeszakította az előadást, s lekergette a színpadról a germánok főistenét. A közönség többsége hiába tüntetett Rózsa mellett, az előadást nem lehetett tovább folytatni, s a megalázott nagy bariton meg sem állt Amerikáig.
A fajvédők legnevezetesebb színházi botránya azonban nem ez az eset volt, hanem Szomory Dezső A nagyasszony című Habsburg-drámájának felújítása 1927. október 21-én a Nemzeti Színházban. A támadás, amely egyszerre irányult Szomory, a színházat igazgató Hevesi Sándor s egyáltalán a túlságosan liberálisnak ítélt klebelsbergi kultúrpolitika ellen, már napokkal a bemutató előtt megindult – a sajtóban. Az antiszemita és antiliberális irányát 1916–17 óta következetesen képviselő Új Nemzedékben például így vezették fel a Szomory-reprízt: A katonaszökevénységért és szeméremsértésért elítélt Szomory Dezső a Nemzeti Színházban. A darab nem érdekelte a támadókat, a zsidó szerzőt akarták eltávolítani a Nemzeti Színházból.
A hű szemtanú és tántoríthatatlan Szomory-hívő, Kellér Andor így örökítette meg a bemutató estéjét: „A nézőtérre rengeteg rendőrtisztet és detektívet ültettek be, s kétoldalt a falakat szinte betapétázták a fehér kesztyűs rendőrök. (Kinn, a Rákóczi úton ezalatt egy vörös bajuszos ember botokat árusított, »Szomory-botok« – kínálta portékáját, és sort álltak a vásárlók.) Mielőtt a függöny felgördült, a süllyesztőben gyanús, belopódzott embereket szedtek össze, egyetemisták voltak, dagadt, véres fejjel jöttek fel, a díszítők ököllel és tenyérrel dolgozták meg őket. Így kezdődött a Nemzeti Színház nevezetes A nagyasszony-repríze […]. A felvonás vége felé pisszegés, sípolás hallatszott a második emeletről, majd dobogás: rendőrök hurcolták el a zajongókat. Amikor a függönyszárnyak összecsapódtak, hallatszott először a bűzbombák géppuska-kopogása és terjengett először az ammoniáksav bűze. A publikum tapsaira kijöttek a színészek, és tanácstalan, zavart mosollyal hajlongtak. Majd, amire senki nem készült fel, Márkus Emília és Gál Gyula között Szomory Dezső is megjelent, mire a taps és a fütty egyszerre erősödött. […] Később még egyszer kijött – amikor mellette pattant el a bűzbomba –, mosolygott, és kis meghajlással köszönte meg a tapsokat és füttyöket, a bravókat és bűzbombákat.” A színház körül lovas rendőrök oszlatták fel a Szomoryval elszámolni vágyó tüntetőket, miközben a meglepően nyugodt szerző így nyilatkozott: „Szeretném megkérdezni az uraktól és hölgyektől, melyik művem ellen emelnek kifogást, érdemes lenne elbeszélgetni velük.”
Szabadon rabolnak
Az évtizedek múltán azután valóban megszűntek a nézőtéri botrányok, illetve legfeljebb a tüntető tapsban vagy épp a nem kevésbé tüntető csendben nyertek kifejezést. Ilyen tüntető taps fogadta például 1955-ben a Nemzeti Színház III. Richárd-bemutatóján a nyílt színi tapsokat ritkán arató epizodista, Baló Elemér szavait, aki Írnokként – szerepe szerint – előre elkészített halálos ítéletről beszélt. A közönségétől utólag óvatosan elhatárolódó igazgató és címszereplő, Major Tamás így idézte fel ezt az előadást: „Összejött ott egy sereg ember, többek között egy sor olyan értelmiségi, akik 56 előtt vagy 56 után szerepeltek, vagy 56-ban disszidáltak, és az első mondatok után – eltekintve Richárd monológjától –, amikor elhangzanak azok a szavak, hogy »elzárják a sasokat, héják és kányák szabadon rabolnak«, akkor megállt az előadás, és percekig nem tudtuk folytatni. […] Ahol csak lehetett, ahol csak felcsillant valami aktualizálás, ott szétverték a színházat. De különösen akkor, amikor Baló Elemér mint Írnok kijött az előre elkészített ítélettel. Mi azt hittük, hogy ezt nem is éljük túl, olyan tomboló sikere volt.”
Szabványos rendzavarást a magyar színház múltjának és jelenének koronatanúja, Koltai Tamás is csupán egyet tudott kérdésünkre felidézni: egy zsámbéki előadást, 2002 augusztusából. Akkor a Krétakör Hazámhazám előadását készültek tervezetten megzavarni a helyi polgári körök Melocco Miklós vezetésével, ám a paradicsomdobálás meglehetősen kisszerűre sikeredett. Igaz, egy hírlapi beszámoló szerint a rendezőt sikerült leönteniük „olajoshal-lével”. Konzervbotrány, amelyhez zárótételként legfeljebb Gulyás Márton 2013 májusi, megafonos bevonulását csatolhatjuk Markó Iván balettbemutatójának tapsrendjébe.
A többi néma csend meg persze vastaps és szórványos köhécselés.
