Akik látták az 1999-es előadást, azok tudják, hogy a keleti kultúra letisztultságát és a nyugati nagyvárosok kortárs őrületét egyszerre megidéző, feszes tempójú darab meghaladta a korát. Hisztérikus siker lett, sokkolta a kritikusokat, beoltotta a szakmát és Frenák Pál koreográfus magának is magasra tette ezzel a mércét.
| ||
Az előadás újszerűen használta a teret, vertikálisan is. Azóta lessük a zsinórpadlást, várva az újabb táncakrobata felbukkanását bukórepülésben a lámpák közül. De említhetném a képzett táncosok zavarba ejtő ösztönfesztiválját, a meztelenséget, a testek egymáshoz és a felülethez való csapódását, a mindezek miatt erőszakosnak tűnő mozgást, vagy éppen a konceptuális technozenét.
A Tricks & Tracks 2. felépítése, szerkezete, dramaturgiája teljesen hasonló az elődjéhez. Ugyanazok a szólók, duók, szinkronok, animális lényeknek tűnő táncosok, meg a divatbemutató kifutóját karikírozó vad vonulások fel és alá extrém ruhadarabokban, majd anélkül. A tér ismét vakítóan fehér, a falakból számos bejáró vezet a színpadra, mintha egy kiállításon lennénk, úgy jelennek meg a táncosok a keretekben. Ezeken a fehér felületeken hagynak nyomot a testek, meg egymáson is a becsapódási sebességtől és a folyékony anyagoktól függően.
| ||
A nagyvárosi lét és a lélek nyugalom utáni vágya, a zsivaj és a letisztult jelek csendje közötti feszültségről, a tudattalanról és szuperegóról, a felvett és letett szerepek jelentőségéről viszont aktuálisabb, mint valaha. Valamint elképesztő, hogy a kortárs táncban még mindig meglepetés az organikus frenáki technika meg az ütköző-kapaszkodó kontakt.
| ||
A koreográfus ugyanúgy megjelenik a darab egy pontján fehérre festve, mint egy japán butohtáncos, és nem mozdul ki ebből a pozícióból, hiába dübörög körötte tovább a világ. Süketnéma gesztusait dekorációvá formálja az előadás amúgy is túlburjánzó szövetén. Csak tíz év múlva is minimum ez a dal legyen, fohászkodhat magában a néző, ahogy ezt a kegyetlenül provokatívra sikerült második előadást nézi, amelyben a Frenák-táncosok több generációja vonul fel. Talán ettől van az, hogy a néző az időérzékét is elveszíti a nagy forgatagban, ahol elmosódnak az alakok. Csak a lüktetés marad és ez a szégyenteljes, eltelt évtized, ami véres lábbal kulloghat e tánc után.
Trafó, március 20.
