Interjú

Feudalizmus a kultúrában

Kocsis Pál színész

  • Kovács Bálint
  • 2014.04.06 12:03

Színház

Lassan olyan lesz belépni a Magyar Teátrumi Társaságba, mint anno a KISZ-be - állítja a Miskolci Nemzeti Színház színésze, a Kaposvári Egyetem tanára, aki szerint nem a kaposvári rektorhelyettesként is funkcionáló Vidnyánszky Attilának köszönhető minden baj, ami szinte ellehetetlenítette az egyetemi munkát.

Magyar Narancs: Mennyire van ma nehéz dolga - bármilyen értelemben - egy vidéki színháznak?

Kocsis Pál: Egyet-kettőt kivéve minden színháznak nagyon nehéz a dolga, és Pestet is nyugodtan idevehetjük; mindegyiknek felfordult az élete. Egyre többször merül fel az a kérdés, hogy mit akar a közönség, és minél többször merül fel, annál inkább meg kell felelni valaminek. És ez már összefügg a dotációval vagy az erkölcsi támogatással is. Ez bizonytalan helyzetet eredményez. Az ideális az volna, ha ezzel nem kéne törődni, és minden függőség nélkül lehetne adni, amit a színház szeretne, hogy aztán aki kapja, az döntse el, kell-e neki vagy sem. Ettől ma nagyon meszsze vannak a színházak.

MN: Ez inkább a politikáról vagy inkább a közönségről szól?

KP: Elsősorban a politikáról. A politika elhitette a nézőkkel, az állampolgárokkal, hogy azért van, hogy megmondja neked, mit csinálj. Megfordult a reláció: elfelejtették, hogy azért vannak ott, mert az állampolgárok odatették őket. Ezt örökítette át a politika a nézőkre, akik így azt mondják: én megveszem a jegyet, tehát én mondom meg, hogy nekem mi kell. Nem mindenki gondolja így, de bőven elég, ha a bázis, a hangadók ezt mondják: Móricz országában élünk, tudjuk, mit jelent a "rokonság". Ez baj. Ha nem lenne fontos, hogy a politika hogyan dönt arról, ad-e pénzt, mert csak az számítana, hogy legyen kultúra, ez a probléma megszűnne. De ettől nagyon messze vagyunk, és úgy látom, nem is ebbe az irányba haladunk. Nagyon csúnyán feudalizálódunk vissza kulturálisan.

MN: Miért kerültél ki tizenhat év után a kaposvári Csiky Gergely Színház társulatából?

KP: Azért jöttem el, mert Rátóti Zoltán (2010-től a színház igazgatója - a szerk.) megszüntette a szerződésem. Ha nem szünteti meg, az előző évadban ilyentájt gondolkodtam volna el azon, hogy hová menjek. Abban az évben lett másodikos az osztályom: ők nagyon fontosak nekem, miattuk mindenképpen maradtam volna. Érvágás volt számomra, hogy ez nem így történt. Abban a helyzetben nagyon örültem, hogy Miskolcra jöhettem, és ezért azóta is hálás vagyok az ittenieknek. Az utolsó évben már el voltam dugva Kaposváron: két kis szerepem volt. Elő volt már készítve ez a történet. Mocskos ügy ez; arra egyszerűen nincs mit mondani, ha egy színházigazgató kirúgja a színházból Mohácsi Jánost - de nem ő az egyetlen, akinek el kellett jönnie.

MN: A Kaposvári Egyetemnek előbb - bár nincs hozzá megfelelő tudományos fokozata - színházi intézetvezetőjévé, majd művészeti rektorhelyettesévé nevezték ki az addig ott nem tanító Vidnyánszky Attilát. Valódi szakmai elképzelésekkel érkezett az egyetemre?

KP: Határozott, konkrét elképzelésekkel, és nagyon rossz kommunikációval érkezett, és ezt komoly csúsztatások kísérték a jelenlegi dékán asszony és a Csiky Gergely Színház igazgatója részéről, akik erről az átszervezésről megegyeztek. A városvezetés számára nagyon kellemetlen volt az akkori tanszékvezetés, pusztán azért, mert képes volt alulról felfelé számon kérni: Csáki Judit akkori tanszékvezető például képes volt felkérdezni a dékán asszonyhoz arról, hogy hol vannak az alapvető, minimális feltételek, miközben felülről folyamatosan számon kérték a tanszéken a bürokratikus értelmetlenségeket. Ez egyes emberek számára tűrhetetlen. Tehát a szándék megvolt már a helyzet megváltoztatására, és amennyire tudom, Vidnyánszky is ambicionálta a dolgot egy határozott elképzeléssel arról, hogyan kéne oktatni: egy létező, főként Észak-Európában bevett modellre gondolt, amely szerint egy osztályon belül egy komplex színházalkotói gárda nevelődik fel a színésztől a dramaturgon és a rendezőn át a jelmeztervezőig. De Attila azzal nem számolt, hogy ez lényegesen több feltételt kíván annál, mint amit már mi sem kaptunk meg - abban lehetett bízni, hogy hátha majd ő megkapja. De nem lett így, valószínűleg azért, mert egyszerűen nincs ennyi pénz. Tehát ami rossz történt, arról nem mindenről feltétlenül Vidnyánszky tehet - igaz, megakadályozni ő sem akadályozta meg ezeket. Az egyetem alibizik ezzel a tanszékkel, amelynek átalakítása fontos része volt az intézmény megreformálásának, aminek nyilván oka volt az is, hogy egyes embereket ki akartak rúgni. Vidnyánszky messziről jött, nagy oktatási átszervezésben gondolkodott, és ezt a helyiek saját magánérdekeik alapján kihasználták: nyilvánvaló, hogy Rátóti Zoltán nem akart egy egyetemen tanítani Mohácsi Jánossal. Én is folyton azt érzem, hogy kés van a fejem felett, csak még nem hullott le.

MN: Mit értesz az alatt, hogy az alapvető feltételeket sem biztosítja az egyetem?

KP: Az osztályoknak harmadévben már produkciókat kell létrehozniuk, hogy a színházak megnézhessék őket; ezeknek minimális a költsége, mondjuk 300 ezer forint. (Összehasonlításként: kőszínházi előadást 5-6 millió forintnál kevesebből gyakorlatilag lehetetlen kihozni - K. B.) Az én osztályom ebben az évben még egy forintot sem kapott. Én a saját zsebemből, a családi büdzséből fizettem be a vizsgára, és egy magánbeszélgetésen kellett bolhapiaci jellegű alkudozás után egy ember becsületszavát vennem, hogy tavasszal majd visszakapom azt a 150 ezer forintot. Kicsit nehezményezem, hogy egy alsóbb osztály eközben Moszkvába repült; az legalább másfél millió forint.

MN: Voltak olyan diákok, akik a Kaposvári Egyetem színész szakára jelentkezve még azt hitték, Mohácsi János indít velük osztályt, de a jelentkezési lap leadása után kiderült, hogy Vidnyánszky lesz az osztályfőnökük.

KP: A 18-19 éves gyerekeknél ez nem olyan fontos: aki színész akar lenni, az elsősorban színész akar lenni. Nekem Kerényi Imre volt az osztályfőnököm, akit szívem szerint kiradíroznék a magyar kultúrából, mint ahogy azt az osztálytablónkon meg is tettük - de eszembe nem jutott volna, hogy elhagyjam miatta az egyetemet. Pedig pont akkor, 1994-ben volt az életében a törés, olyannyira, hogy oda kellett mennem hozzá az osztályt képviselve, hogy megkérjem, ne dolgozzon velünk, inkább szervezünk magunknak mi tanárokat.

MN: Átnéztem a Magyar Teátrumi Társaság tagjainak listáját. Meddig van lehetősége a Miskolci Nemzeti Színháznak azt csinálni, amit akar, anélkül, hogy megjelenne ezen a listán a neve?

KP: Az az igazság, hogy ennek a kérdésnek csökken a jelentősége, számomra legalábbis mindenképpen. Eleinte fontos volt nekem, hogy nem vagyunk tagjai a Teátrumi Társaságnak. Aztán eléggé szíven ütött, amikor az igazgatónk, Kiss Csaba tagja lett a Magyar Művészeti Akadémiának. Közben azt is értettem, hogy mit szeretne elérni vele, bár nem hiszek benne, hogy lehetne lavírozni, ide is, meg oda is játszani. De most azt érzem, annyira kényszerhelyzet a teátrumi társasági tagság, hogy már az sem jelent semmit, ha valaki a nevét adja hozzá. Kicsit olyan ez már, mint a KISZ-tagság, és nem a rendszer vége felé. "Akarsz iskolába járni? Hát akkor lépj be!" - és ettől még nem lettél kommunista. Azt nem merem elhinni, hogy önmagában a be nem lépésnek lehetnének negatív következményei, pontosan azért, mert a belépés is egyre kevésbé számít.

MN: Tényleg olyan sok Miskolcon az elhivatott színházrajongó?

KP: A miskolci embereknek a színház a szívügyük, ráadásul hihetetlenül nyitottak. Az új vezetés műsorpolitikája egy radikális kanyarral eltávolodott attól, ami az előző időszakban volt itt, ennek ellenére nem is csak a nézőszám emelkedett - azt Chicagókkal és más zenés darabokkal is el lehet érni -, de súlyosabb, nehezebb drámából is lényegesen több van. Ezek is szinte telt házzal mennek, mert ez is érdekli az embereket, és még akkor is eljönnek egy-egy egészen különleges előadásra, amikor a barátaik már látták, és azt mondták nekik, hogy inkább ne nézzék meg, mert már túl durva - de csak azért is eljönnek. Beszéltem ilyen nézővel A hideg gyermek után. A tanítónőnek pedig, ennek az 1906-os Bródy Sándor-darabnak a nagyszínpadon eljátszva operettsikere van - ez döbbenetes. Pedig a nézők tagozódnak, és a nagyszínpad közönsége nyilván inkább a szórakoztató darabokhoz szokott, mert ott az előző korszakban elég kevés irodalom volt; mégis, ha jól van megcsinálva, ugyanolyan hálásak azért is. Én Kaposváron még elcsíptem a "legendás korszak" utolsó néhány évét, de a nézőknek ezt a fajta rajongását, szeretetét, odaadását ott sem tapasztaltam. Ezt az utcán, a kávézóban, a hentesnél tudom mérni, ahol néha zavarba ejtő - de abszolút jó szándékú - gátlástalansággal találkozom.

MN: Ezt hogy érted?

KP: Mondjuk, van, hogy nem engednek fizetni. Olyankor ki tud alakulni erről egy beszélgetés: én szeretnék fizetni, ő meg azt szeretné, hogy ne én fizessek, és mind a ketten jó kínosan érezzük magunkat. De ez a jó szándék is a színház felé irányul, a színházról szól.

MN: Az a radikális kanyar, amit az előbb említettél, jó irányba vezet?

KP: Az előző korszaknak csak a műsorát ismertem, az előadásait nem, és látom, hogy azok a színészek, akik azokat csinálták, nagyszerűek - tehát valószínűleg nagyszerűek voltak azokban az előadásokban is. De az, hogy az előadásokkal mondani is akarunk valamit, és nem csak szórakoztatni, mindenképpen újdonság. Persze egy vidéki színháznak szórakoztatnia is kell, mert tudnia kell azt, amit hét-nyolc pesti színháznak együttvéve.

MN: De nem mindegy, hogyan és mivel szórakoztat.

KP: Igen, de én azt látom, hogy ha az embernek mindig szórakoztatnia kell, akkor idővel megtanul bizonyos szabályokat. A jófejségben, jókedvben pedig nagyon el lehet fáradni, és egy idő után csak ezek a szabályok maradnak - nevezzük őket patronoknak. És ha csak szórakoztatás van, akkor anélkül, hogy észrevenné, az ember ezzel párhuzamosan szép lassan elkoptatja a szakmaiságát. Persze akadnak olyan nagy komikusok, akikkel ez nem történik meg, de ilyenből nagyon kevés van. Lehet, hogy ez nagyképűen hangzik, de ha azt akarjuk tudni, hogy melyik vidéki színház milyen, csak végig kell nézni a repertoárjaikat, azon belül is csak a címeket és a szerzők neveit - ebből kiderül.

MN: Jól tudom, hogy az első miskolci évadod végén vacilláltál, hogy maradj-e a társulatban?

KP: Igen. Szakmailag a színházban dolgozó gárda miatt jöttem ide. Magánemberként azt gondoltam, hogy ahogyan engem eltávolított az igazgató a kaposvári színházból, úgy a feleségemmel sem fog kesztyűs kézzel bánni, és felmerült, hogy Miskolc alkalmas lehet arra, hogy a családom is egyben maradjon itt (Csapó Virág azóta is kaposvári színész - K. B.). Osztályfőnökként pedig az volt az indokom, hogy Kiss Csaba beleegyezett, hogy az osztályom is dolgozhat Miskolcon. De az utóbbi kettő mégsem valósult meg - igaz, szakmailag valóban megbecsült tagja vagyok a társulatnak.

MN: Ha mindez nem oldódott meg, miért maradtál mégis?

KP: Az évad végén - jó értelemben - érlelődött a helyzet a vezetés és a társulat között, úgy látszott, érettebb, erősebb lesz a társulat. Ezért mertem elhinni, hogy változhat a helyzet, vagy legalább elindulhatunk a változás felé. Tévedtem. Megesik.

MN: Akkor továbbra sem egyértelmű, hogy Miskolcon maradsz?

KP: A szerződtetési időszak minden színházi ember számára a gondolkodás hónapja. Nekem is gondolkodnom kell.

Neked ajánljuk