Magyar Narancs: Az Egy őrült naplója című előadásod után nyilvánvaló volt, hogy lesz dolgod a rendezéssel.
Keresztes Tamás: Már jó ideje érlelődött bennem a rendezés utáni vágy. Manapság az ambiciózus fiatalok, ha rendezni akarnak, megteremtik maguknak a lehetőséget. Én magam nem így tettem, de az ébredező ambíciómról, mivel mondogattam is olykor, tudtak néhányan. Aztán valahogy egyszer csak úgy alakult, hogy először Lázár Kati egyik monodrámájában működtem közre valami hasonló szerepben, akkor inkább még egyfajta külső szemként, majd Horváth Csaba hívott, hogy rendezzem meg az osztályának egy vizsgaelőadását. Dolgoztam már a Budapest Bár zenekarral is, bár azt nem nevezném rendezésnek: Vajdai Vilivel – a szereplés mellett – a karácsonyi koncertjük arculatát terveztük meg, segítve a lebonyolításban is. Most Magács László kereste meg a zenekart, hogy szeretne egy olyan Rejtő-előadást, amelyben a Budapest Bár játszik.
MN: Nem nyomasztott a feladat léptéke?
KT: Nem vettem magamra ennek a súlyát, nem volt bennem bizonyítási kényszer. Bár most tényleg jókora ízelítőt kaptam abból, hogy milyen rendezőnek lenni. Úgy érzem, hogy kevésbé fárasztó, mint színpadon állni, viszont sokkal több szorongást okoz. Ilyen figyelmet, bizalmat és fegyelmet kapni ennyi embertől nagyon zavarba ejtő. De nagy kaland is.
MN: Változott a viszonyod Rejtővel?
KT: Korábban kimaradt az életemből, de ehhez az előadáshoz pótoltam az elmaradásomat. Mostanra megértettem, megsejtettem, miért jelent sokaknak olyan sokat. Elmagyarázni nem tudnám, ahhoz bizonyos értelemben lehet, hogy esztétának kellene lennem. De az az életút, amit bejárt, az a sok-sok műfaji próbálkozás, amin keresztülverekedte magát, az, ahogy megtalálta a saját hangját, erős tapasztalatokkal és komoly emberismerettel vértezte fel, s mindez a sajátos humorával együtt nagyon egyedi hanggá keverődött ki. Szándékunkban állt, hogy minél sértetlenebbül tudjuk a rejtői hangot és világot megidézni a színpadon. Szinte nem is hangzik el olyan mondat, amely nem a műből magából származik. Ha színpadra adaptálnak egy regényt, az író elmesélte történeteket általában szituációkba írják, és a dramaturgnak íróilag erősen hozzá kell nyúlnia a szöveghez, puszta alapanyagként kezelve azt. De mi nem ezt akartuk. A rejtői hang sokszor az író és nem a párbeszédek hangján mutatkozik meg. Ezért különösen nehéz Rejtő műveit adaptálni, mert ha kihagyjuk az író hangját, épp a legfontosabb komponens, a rejtői hang íze vész el. Ezért volt szükségünk a narrátorra, aki a gyors információ megosztással segít ebben a nagyon sűrített történetben eligazodni.
MN: Zenés képregényszínház az előadás meghatározása. Miért?
KT: A próbák során többféle javaslat érkezett, felmerült a koncertszínház elnevezés is. Ezek bizonyos szinten persze fantázia műfaji megjelölések, kreációk. De a zene kihagyhatatlan eleme az előadásnak, a zenekar jelenléte alapvető pillér. Ráadásul a Budapest Bár nem alkalmi zenekar, jól ismeri őket a közönség, egyedi hanggal bírnak, ahhoz lett hangolva az előadás. A valamivel több mint másfél óra alatt 12 dal hangzik el, ami azt is jelenti, hogy a történetlabirintust nagyon erősen sűríteni kellett. A dalok között – melyek leginkább jellemeket bontanak ki – kell elmesélni a történetet. Mindez a darab teatralitását is befolyásolja, például úgy is, hogy a koreográfiák nem olyanok, mint egy musicalben, inkább játékos kiegészítő funkcióval bírnak.
MN: Mi adta az ötletet a vetítéshez?
KT: Amikor azon gondolkodtam, hogyan lehetne például a sok helyszínt megjeleníteni, elképzelni sem tudtam olyan díszletet, amelyben mindez megoldható lenne. Nem sokkal korábban ismerkedtem meg Várai Artúr grafikussal, aki az Egy őrült naplója ihletésére elkezdett képregényt rajzolni. Láttam a rajzait, és amikor felkértek az előadás megrendezésére, elég korán beugrott, hogy Rejtő regényei nemcsak olvasmányélményként, de Korcsmáros Pál képregénye miatt vizuálisan is erőteljesen élnek az emberekben. Innen jött, hogy a díszlet megvetíthető felületekből álljon. Arról fantáziáltam, milyen jó lenne egy olyan tér, amely egyik pillanatról a másikra megváltozik, de nem csupán kétdimenziós sík. Így lett két mozgatható, nem szabályos alakú, variábilis mobilvászon egy nagy vászon előtt. A nagy vásznat hátulról világítjuk meg, a két mobilvásznat pedig elölről. Sosem kerül vetítés a színészekre, csak ha akarom, mert a két elülső vászon úgynevezett maszkot kap, mindig csak az adott helyre vetít. Egyszerű eljárás, amely változatosan használható. Ezt kelti életre Várai Artúr a rajzaival, amelyeket Nagy Tamás mozgat meg minimálisan animálva.
MN: Úgy tűnik, mintha az utóbbi időben kevesebbet játszanál a Katonában.
KT: Ebben az évadban a Tartuffe-öt mutattuk be, és lett volna még egy új előadásom, de az a vírushelyzet miatt elmaradt. Ezt megelőzően volt egy év, amikor úgy éreztem, hogy alkotó emberként elfáradtam. Szerettem volna egy olyan évet, amikor a futó előadásaimon kívül nem próbálok újat. Abban az évben volt a Katonában és a Kamrában 4-4 bemutató, amelyekből ily módon felmentést kaptam. Ez nagyon jót tett nekem. De ha nincs a vírus, már gyarapodtak volna a szerepeim, szép lassan visszacsordogáltam volna ebbe a körforgásba.
MN: Mi a helyzet a szerepéhségeddel?
KT: Most van. Amióta elvégeztem az egyetemet, soha nem volt ilyen hosszú kihagyásom. Most már hiányzik, hogy próbáljak, hogy színpadon álljak.
MN: Hogy élted meg a karanténidőszakot?
KT: Nagyszerű lehetőség ajánlkozott a pihenésre, de nem tudtam pihenni, és a bizonytalan körülmények között ihlettelen is voltam. Ráadásul közben kellett előkészíteni ezt A tizennégy karátos autót úgy, hogy nem tudtuk, egyáltalán az a munka, amelybe ennyi energiát fektettünk, vajon megvalósulhat-e. Majd amikor belefogtunk, még mindig kérdéses volt, hogy a bemutató létrejöhet-e.
MN: Az utóbbi időben volt némi feszültség a Katona József Színház körül.
KT: Finoman fogalmazol.
MN: Ott volt a Gothár-ügy, vegzálták érte rendesen az intézményt, aztán jött a színházi törvény… Hogyan érintettek ezek?
KT: Nagyon felkavartak. Nem is tudom, mennyire sikerült felfognom azt, ami történik. Ez kőkemény politika. Politikai színtér lett az a hely, ahol sosem politikai módon fogalmaztam meg magam, hiszen igyekeztem mindig az emberből kiindulni, abból, hogy milyen az ember – politikai hovatartozástól függetlenül. Nem vagyok politizáló alkat, nehezen tudom megfogalmazni magamnak, hova tartozom politikailag. De azt, hogy hova nem tartozom, nagyon egyértelműen meg tudom mondani. Ami ma a politikát jelenti, oda nagyon erősen nem tartozom. Ami ma politikai erő, azzal nagyon erősen nem tudok azonosulni. Ahogy ma a hatalom intézi a dolgait, az végtelenül megrémít, aggódással, szorongással, rosszkedvvel, felháborodással tölt el. Erőszakosnak érzem, ahogy a politika rátelepszik az emberek magánéletének színterére, aki ma nem hirdeti, hogy politikailag hova tartozik, az olyan, mintha nem is létezne. Megmondom őszintén: sosem akartam politikai megoldásokkal foglalkozni. Most mégis ezt teszem. Emlékszem, amikor még Debrecenben éltem, egyszer a buszon egy ember félhangosan, de mégis csak mindenkinek hallhatóan, tehát némiképp provokációként azt hangoztatta, hogy „végre van egy vezérünk”. Ezt többféleképpen elismételte. Nem szállt vele szembe senki. Akkor kezdtem el érezni azt, hogy az „aki nincs velünk, az ellenünk van” gondolata már kicsírázott. Akkor kezdtem el látni és érzékelni a saját bőrömön is, hogy az az ambiciózus, kőkemény, energiát nem spóroló törekvés, hogy két táborra szakadjon az ország, már beindult. Mára ezt a munkát be is fejezték, jó ideje készen van a nagy mű. Nagyon komoly károkat okoz a társadalomnak ez. Nem tudom, kivonhatja-e magát ez alól bárki is. A Katona József Színház színészeként már nem lehetek úgymond kívülálló, mert harctér lett a játszó terünk. Úgy érzem, mintha hadüzenetet kaptam volna.
MN: Mit lehet tenni ebben a helyzetben?
KT: Amikor az Index szerkesztősége felmondott, a tüntetést látva azt éreztem, az a helyes út. Abban a pillanatban, amikor megtörténik a beavatkozás, amely bár politikai, úgy csinálnak, mintha nem lenne az, nyilvánvalóvá kell tenni nagyon határozottan, hogy nem vagyunk hajlandók azonosulni az ilyen eljárásokkal. Hallatni kell a hangunkat, és sokkal szervezettebben kellene az erőinket mozgósítani. De nem tudom, mi elég egy ilyen erőszakos hatalommal szemben. Úgy érzem, hogy túlfélés van, mert azok, akik nem tudnak azonosulni az országot uralókkal, egyre inkább kisebbségben érzik magukat. De ez nincs így, és segíteni kellene egymást abban, hogy megélhessük, nem vagyunk egyedül. Meg kellene nyugtatni magunkat és egymást, hogy legalább olyan hangsúllyal lehetnénk jelen, mint amilyennel nem vagyunk.
MN: A Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye a jelen politikai történet része vagy szakmai kérdés?
KT: Az eljárásmód miatt semmiképp sem lehet szakmai kérdésnek nevezni azt, ami az SZFE-vel történik. Amikor ennyire a politikai fölényből fakadóan, az érintett feleket ilyen nyíltan és egyértelműen meg sem hallva folyik az eljárás, egyértelműnek tűnik a szándék. Más kérdés, hogy az SZFE-nek bőven kijárna, hogy úgymond „rendbe legyen rakva”. A diákok maguk festik a tantermeiket, hosszan sorolhatnám, milyen szegény az iskola. Már csak abból, ha elmondanám, mennyi az ott oktató tanárok órabére, fizetése, kirajzolódna, hogy nem egzisztenciális okokból oktatnak, hanem hivatásból. A változástól – ha az szakmaiságból bontakozna ki – nem kéne félni. Mivel nem erről van szó, innentől az ügy politikai. Ezután biztosan lesz pénze az egyetemnek, komoly felújítások, technikai újítások jönnek, csodásak lesznek a körülmények. Majd lehet is mondani, hogy „na, látjátok”. Ebből a szempontból nyerni fog az SZFE. Ha a szakmailag egyértelműen érvényes pedagógusok ott maradhatnak, és melléjük hasonló kvalitásokkal bírókat szerződtetnek majd, úgy lehetne az egyetemet működtetni. A fő kérdés az, mindez meg tud-e majd politikamentesen, kizárólag szakmai alapon fogalmazódni.
