Kosztolányi Dezső sommázta így 1926 januárjában Molnár Ferenc drámaírói alkatát a Riviéra című darab ősbemutatójáról beszámolván. Mi tagadás, aligha véletlen, hogy Kosztolányi épp e színmű kapcsán tételezte ilyen frappánsan, habár egyszersmind váltig gusztusosan azt az alapvető fenntartását, amely már annyiszor felsejlett a különféle Molnár-bemutatókról tudósító kritikáiból. A Riviéra ugyanis a virtuóz életmű azon vonulatát képviseli, ahol a tematikus és dramaturgiai önismétlés kényelmességében is vitán felül technikás gyakorlata már-már az akaratlan önparódia műfaját kísérti. Hiszen a történet, amely lecsontozva mindössze arról szól, hogyan veszíti el barátnőjét Misch, egy nagyáruház eladója, Molnár egyik legkedvesebb alapképletét (a buta férfiak és az okos nők örök és egyenlőtlen küzdelme) az általa szintén igencsak kultivált lírai-pszichologizáló megoldással, a realitástól eloldott betéttel elegyítette. Igaz, itt nem álomról van szó, mint A farkasban, és szárnyas angyalok sem ereszkednek a színpadra: a lerészegedett Misch segéd úr a kirakati próbababák közt éli ki ábrándjait, és itt vívja meg eleve kudarcos párbaját munkaadójával, a nőrabló Casellával.
Ezt a rutinmunkára valló szomorkás vígjátékot meglehetősen gyors ütemben leszámítolta a színházi praxis, azonban közel száz év múltán most mégis majdnem egészében hitelesíti a rendező Benedek Miklós mintaszerű elkötelezettsége és stílusismerete. Benedek ugyanis nálunknál sokkal jobban hisz Molnár és a Riviéra igazságában, s talán neki van igaza. Bájosan régimódi rendezése a főszerepek pontos kiosztásával alapozza meg az előadás hitelét, hogy ne csupán „tényező” gyanánt tekinthessünk Misch, Lujza és Casella háromszögére.
Schruff Milán a „lássuk, uramisten, mire megyünk ketten!” önsorsrontó, ám életismerő alapgesztusát egészséges kisemberi keserűséggel és handabandázó férfiágálással adja elénk, s így helyből vesztes, fanyar figurája valóságos kiterjedést nyer. Ennek az ismerős alaknak a szájából hallva még azt is jellemző, pontosabban önjellemző vallomásnak vesszük, amint szegényszagúan luxuriózus tobzódásában hat adag majonézt emleget. A férfit szerető, mellette kitartani vágyó, majd mégis bölcsen a jobb életet választó Lujza figurájához Kovács Patrícia mindenekelőtt az utolsó jó évek türelmetlenségének hangulatát adja hozzá, s nem mellesleg elegánsan tud tovább- és átlépni. Ahogy lelkiismeretesen áruházi kolléganőjére testálja volt szerelmét, abból a színésznői okosság és a szívmelegség is jól kiérezhető. A nőre és a nagylelkűség látszatára egyként pályázó rablólovag, Casella szerepében Szabó Kimmel Tamás ugyancsak pontosan a helyén van. Jól áll neki a frakk és jól áll neki a figura léptéke is: inkább lendületes svihák ez a milliomos, semmint a bűn imperátora. Szabó Kimmelnek ráadásul van ebben a szerepben egy igen jól bejáratott, egyszerre önelégült és önironikus kandúrmosolya, amely a fiús színpadi vonzerőt éppúgy fényesen szolgálja, akárcsak Casella mikrozavarainak poentírozását. Csak az s hangját kellene az oly tehetséges színésznek gondosabban karbantartania, mert kevésbé koncentrált pillanataiban bizony civil s-eket hallunk tőle.
A szerepek második vonalából a komikus rezonőr, az ugyancsak áruházi beosztott Márton megformálóját, Kardos Róbertet emelnénk még ki. Az ő szerepét Benedek mintha csak önmagának állította volna be, alig kétarasznyira az Illatszertár Sipos urától. Ejtett hangú, mintegy mellékes, kisipari életbölcsességeivel, jól beszúrt poénjaival Márton persze eleve hálás szerepnek íródott, de ettől még a ziccereket is jól kell megjátszani: Kardosnak ez sikerült – a jelenkori Molnár-előadások megannyi karakterszereplőjével ellentétben.
A játék és a konverzáció ügyesen siklik, és habár Dévényi Rita látványmunkája nem teremt különösebben elegáns áruházi teret, azért a kirakattal ellentétben a Riviéra sokáig így is meglehetősen mutatós darabnak tetszik. Csak hát elérkezik a kollektív beszeszelt őrület középrésze a próbababákkal, és itt, fájdalom, Molnár megoldhatatlan feladat elé állítja Benedeket és színészeit. Merthogy nincs az az isten, hogy ne hasson kínosan kimódoltnak, és ami ennél is rosszabb: gyenge és átlátszó manipulációs kísérletnek a kirakatbeli Riviérán elővezetett drámázás. A színészi zavar jeleként itt rendre hamissá, olykor fülsértően hamissá válnak a színészi megszólalások. S ezúttal kivételesen még csak azt sem gondolhatjuk, hogy hiányzik belőlünk a lírai érzék – mert az itt bizony Molnár Ferencből hiányzott.
Belvárosi Színház, május 30.
