Hogyan választanak darabot a magyar színházak? - A műsorváltoztatás joga

  • Markó Róbert
  • 2010. szeptember 16.

Színház

Nyílik a színházi évad, nyitja az évadnyitó fesztivál; nyílnak a weblapok, az évados műsorfüzetek. Hogyan alakul ki egy szezon programja, ki vagy mi dönt a bemutatandó darabokról?
Nyílik a színházi évad, nyitja az évadnyitó fesztivál; nyílnak a weblapok, az évados műsorfüzetek. Hogyan alakul ki egy szezon programja, ki vagy mi dönt a bemutatandó darabokról?

A trendek pedig ezek: hacsak lehet, cirkuszt, és nincsen új a nap alatt. Nem a sznobisztikus színházi zsüror fanyalgása, hanem objektív megállapítás ez, mert tényekkel könnyen alátámasztható: a hátunk mögött hagyott évad képzeletbeli dobogójának legfelső fokán még mindig Shakespeare tanyázik, húsz bemutatóval, a legalsón Anton Pavlovics Csehov, s közéjük Molnár Ferenc ékelődik. Hármójuknak több darabját mutatták be a magyar színházak a teljes kortárs magyar írói kar teljes évi termésénél, ha mindenkit kortárs magyar írónak számítunk is, aki ma él és magyarul alkot. A kortárs magyar színpadi alkotások zömmel kamara- és stúdiószínpadokon kerülnek a nézők elé. A négy kritikusdíjra javasolt dráma - vagyis a hivatásszerűen színházba járók szerinti legjobb 2009/2010-es drámai alkotások - közül egyet a Kolibri Színházban, egyet az RS9 nevű pincében mutattak be, egyet független-alkalmi társulás (az ALKA.T, a Nézőművészeti, az Örkény Színház és az Orlai Produkció) prezentált, s csupán a negyedik landolt állandó társulattal rendelkező kőszínház nagyszínpadán. Ez a kőszínház a Bárka, egy a szabályt erősítő kivételek közül: immár hagyományosan kortárs műveket, kortárs problémákat emel az évad középpontjába. A Nagyvárad téri teátrum az idén két ősbemutatót tart: Szabó Borbála és Dinyés Dániel meseoperáját, a Párkákat és Háy János Nehéz című szövegét láthatjuk először Magyarországon. Utóbbi darab rendezője, Bérczes László, a színház művészeti tanácsadója azt mondja, a Bárkában minden esetben a felkért rendező és Seress Zoltán igazgató közös döntése a bemutatandó mű. "Az első dolog, hogy mi a rendező szíve csücske, Seress szempontja pedig az, hogy megfelelően színes, gazdag legyen az évad. Ha túlzottan egy irányba mutatnak a darabok, akkor kerül sor második, harmadik körre, azonban sosem fordul elő, hogy a színház kijelöl a rendező számára egy művet, amit jó profi módjára köteles színpadra állítani."

Budapesten persze könnyebb kivételnek lenni, mint vidéken. Mert országszerte kevés város helyzete olyan kedvező, hogy több színházzal büszkélkedhet (értsd: több színház fenntartását is elbírja az önkormányzati büdzsé), vagyis a néző több lehetőség közül választhat, a színháznak pedig nem kell mindent játszania a bohózattól az operetten át a tragédián keresztül az operáig vagy a balettig. Ez utóbbit - a mindent játszó színházat - hívja a hazai közbeszéd népszínháznak, ami pedig igen becsapós fogalom, mert mint minden éremnek, két oldala van, plusz pereme.

Mit néző'?

A népszínház a nép színháza - de ki mondja meg, mi kell a népnek, vagyis azért játszik-e mindegyre könnyűt a prototipikus népszínház, mert a nép csak ezt nézi, vagy azért nézi-e mindegyre a könnyűt a prototipikus népszínház nézője, mert nem nézhet mást? Tanulságos történet a 19-20. század fordulójáról: 1875-ben nyílt meg Budapesten a nagybetűs Népszínház, a népszínmű és az operett népszerűsítését zászlajára tűzve, amely műfajok a Nemzeti Színház repertoárjáról egyidejűleg leváltak - és mégsem a Nemzeti, hanem a Népszínház népszerűsége csökkent mind jobban, mígnem 1908-ban az utóbbi bezárt, helyére "ideiglenes jelleggel" a Nemzeti költözött, és működött is 1965-ig, a Blaha Lujza téri épület lebontásáig. Ebből pedig a tanulság az, hogy a nép nem kajál be automatikusan és minden mennyiségben mindent, ami zenés és/vagy mókás. A népszínház pedig valójában azt jelentené, hogy a népnek a választás lehetőségét adja meg az intézményvezetés, és arra törekszik, hogy egy-egy évad programjában mindenki megtalálja a kedvére valót.

Eperjes Károly, a veszprémi Petőfi Színház művészeti tanácsadója negatívan és pozitívan is definiálni tudja céljait: művészi blöfföt és lila ködöt, természetellenes, aberrált produkciókat nem akar, mondja, "jó, igényes, igazi színházat" viszont igen. Ez a gyakorlatban klasszikus drámák bemutatását jelenti, és minél kevesebb (esztétikai, társadalmi, politikai) kockázatvállalást - az előttünk álló évadban Beaumarchais-t, Shakespeare-t, Exupéryt, Mikszáthot, Zerkovitzot, Ránkit. Az egyetlen kvázi kortárs mű a Petőfi Színház idei programjában Miklós Tibor és Kocsák Tibor Anna Karenina-adaptációja. Hasonló srófra jár a szolnoki színházat vezető Balázs Péter agya: a Jézus Krisztus Szupersztár című musicalen kívül a Szigligeti sem játssza kortárs szerző kortárs művét, s deklaráltan a szórakoztatásra tör. "A Siker oldalán állunk", áll a szolnoki évadterv élén, vagyis Balázs Péter és alkotótársai úgy vélik, hitelesíti őket a számos eladott bérlet, a zsúfolásig megtelt Hippolyt, Kakukkfészek satöbbi előadások. Ezekbe a színházakba nem "eszi, nem eszi, nem kap mást" alapon jár a néző, hanem mert valóban élvezi, hogy az ő szeretett színésze esetleg lemegy kutyába és hasogatja a kulisszát - csak hát hol marad akkor a magasművészet, és lehet-e a magasművészet egyben tömegkultúra?

Lehet. Az egri Gárdonyi Színház vezető művésze, az épp a Vígszínház társulatához szerződő Mészáros Máté Goethét idézi a helyi lap újságírójának kérdésére válaszolva. "Nem olyan művészetet kell csinálni, amilyet az emberek szeretnének, hanem amilyet kellene, hogy szeressenek!" - aztán ő maga cizellál: "azt sem szabad megengedni, hogy a kísérletezések mellett egy színház elveszítse közönségének jó részét". Mészáros e tekintetben Csizmadia Tibor egri színigazgató jó tanítványa: valójában arról beszél, hogyan lehet olyan színházat csinálni, ami vagy egyik oldalra sem állítható a hagyományos művészszínház-népszínház dichotómiában (ahol a népszínház a szórakoztatás - és csak valamilyen elvetemült esetben a gagyi - szinonimája), vagy mindkettőre. Ahol, mondjuk, épp úgy megél és megtelik egy tradicionálisabb színrevitel, mint egy progresszív; ahol a klasszikusokat skandalum nélkül visszájukra lehet fordítani; ahol három egymást követő évadban színpadra állítható egy kortárs drámatrilógia mindhárom epizódja. Ahol kijátszható egy-egy már-már vészesen innovatív rendezés, amely talán nem találkozik a közönség feltétlen tetszésével, de a társulat életében - amely végső soron mégiscsak rendezőkből, színészekből, tervezőkből, dramaturgokból áll - meghatározó jelentőségű.

A jó példa tehát Eger, de nem kizárólag: Nyíregyháza, Debrecen, mind ez idáig Zalaegerszeg, hellyel-közzel Pécs és Kecskemét, a hibrid évadra készülő Kaposvár - mind vidéki színházak, ahol a bérletekben elrejthető varázslatos Wilder-átirat, avantgárd Képzeletbeli operett vagy embert próbáló Vasziljev-rendezés. Zalaegerszeg éppen kiiratkozni látszik e sorból: a 2010/2011-es évadterv minden egyes előadása komédia, még ha közöttük van a Cseresznyéskert is. "Új kertet ültetünk, szebbet, mint a régi volt...", mondja Csehovval az újdonsült Hevesi Sándor színházi művészeti vezető, Sztarenki Pál a zalai szűzbeszédeként fungáló előadás színlapjának tetején, bizonyára nem ok nélkül.

Te vagy az intéző!

Nemcsak vidéken szakadnak meg, zárulnak le korszakok egy-egy igazgató eltávolításával-visszavonulásával, és egy-egy másik kinevezésével. A 2009 végén elhunyt Iglódi István helyett, aki csaknem tíz évig igazgatta a Pesti Magyar Színházat, 'ze Áron és Guelmino Sándor került a Hevesi Sándor térre. Az újdonsült igazgató, 'ze, a népszínházi modell megtartásáról és megújításáról beszél: a kulcs az úgynevezett tematikus, vagyis egy probléma köré csoportosuló évadok összeállítása. Az első téma a végzet asszonya, jövőre következik az útkereső férfi - hátha e kaptafák megóvnak attól, hogy egyre könnyebb és könnyebb legyen a színházi program, mert az eszményi cél mégiscsak valami olyasmi volna, hogy amit a színpadon látunk, reflektáljon arra, amit bálban és temetésen, erdőben és vízparton, bűnben és erényben megélünk, ne pedig elfeledtessen minderről.

A folytonos könnyülés különben kétségkívül kortünet; legkésőbb Nietzsche óta tudjuk, hogy csupán a fejlődő, önvizsgálatra hajlandó társadalom lehet fogékony a tragédiára. Az ugyancsak igazgatóváltáson áteső Katona - Zsámbéki Gábort Máté Gábor váltja - mintha éppen ezzel az önvizsgálattal kacérkodna, tavaly például a leköszönő és a beiktatott igazgató nagyszínpadi rendezése (Mesél a bécsi erdő, A kétfejű fenevad) is ezt mutatta, és a célok az idénre sem törpültek. Ezt jelzi például, hogy Roland Schimmelpfennig Mülheimben győztes, német kritikusdíjas darabjával, a Golden Dragonnal nyit az évad, és ezt az új (a teátrumot hivatalosan 2011 februárjától vezető) igazgató első nyilatkozatai is. "Bár a szellemi és néha a formai kockázat jelen van az előadásainkban, még tovább kell a kockázati tényezőt növelni" - mondja Máté, aki bizonyára azt is tudja, mennyire fontos, hogy az intézmény, amit hamarosan vezetni fog, rezidens dramaturgot foglalkoztat. Mert a dramaturg, ez a szorgosan olvasó, mindig képben levő, de rendszerint rangján és értékén alul kezelt színházi ember felbecsülhetetlen értéke egy-egy színháznak. "A dramaturg nem kortárs színdarabokat keres, hanem kortárs irodalmat olvas, átállt az írók oldalára, belép közéjük, ő is az, ráakad egy költőre, és ráveszi őt, -itatja, -pénzeli, rábeszéli a színházra: a rendezőt pedig a költőre" - írja Kukorelly Endre, aki nyilván személy szerint is sokat köszönhet Fodor Gézának, és remek dramaturgjai - például Fodor - nélkül a Katona sem volna az, ami: egy a klasszikus darabok kortárs olvasására nyitott, kortárs darabokat rendre színpadra vivő nemzetközi hírű műhely.

Az úgynevezett függetlenek, azaz az előadó-művészeti törvény VI-os kategóriájába sorolt szervezetek nagy fórja, hogy "kisebb rizikóval vállalhatnak nagyobb művészi kockázatot" - mondja Magács László, a produkciós és befogadó színházként egyformán üzemelő Merlin igazgatója. Nem kell attól tartaniuk, hogy egy-egy sikertelen kísérlet, ami a továbblépéshez sokszor óhatatlanul szükséges, végromlásba dönti őket, hiszen előadásaik produkciós költsége és közönségigénye is kisebb. Kevesebb pénzből játszanak, kisebb nézőterek előtt - ugyanakkor sok esetben alapvetően befolyásolják a tömegeket vonzó kőszínházakat. Nem egy alkotó váltott kőszínházi létről függetlenre (egykori és jelenlegi külföldi zászlóvivőink például: Schilling Árpád és a Krétakör, Bodó Viktor és a Szputnyik), vagy éppen függetlenről kőszínházira (olyan jelentős színészeink, mint Láng Annamária, Péterfy Bori, Rába Roland), és sokat dolgoznak így is, úgy is. Gergye Krisztián például saját, független társulatot vezet, s egyidejűleg tagja a Nemzeti Színház társulatának is. "Gergye akkor csinál előadást egy szövegből, ha arra egyből beindul az agya" - mondja Miklós Melánia, Gergye Krisztián Társulatának dramaturgja. Az évadtervek tehát a társulatvezető inspirációi alapján állnak össze, s egy téma hosszan foglalkoztatja Gergyét, "mindaddig, amíg van benne valami": a Trafóban tavaly bemutatott Quartet című táncelőadást például Heiner Müller Kvartett című szövegének egyszerre szöveg- és mozgásszínházi megvalósítása követi az idén a Nemzetiben.

A VI-osok 2010/2011-es szezonjának programját azonban nem csupán a művészi szándékok és a társulatvezetőktől kijelölt utak igazítják, hanem a válságosra fordult anyagi helyzet is.

A műsorváltoztatás jogát éppen ezért fenntartják.

Neked ajánljuk