Hogyan választanak darabot a magyar színházak? - A műsorváltoztatás joga

  • Markó Róbert
  • 2010. szeptember 16.

Színház

Nyílik a színházi évad, nyitja az évadnyitó fesztivál; nyílnak a weblapok, az évados műsorfüzetek. Hogyan alakul ki egy szezon programja, ki vagy mi dönt a bemutatandó darabokról?
Nyílik a színházi évad, nyitja az évadnyitó fesztivál; nyílnak a weblapok, az évados műsorfüzetek. Hogyan alakul ki egy szezon programja, ki vagy mi dönt a bemutatandó darabokról?

A trendek pedig ezek: hacsak lehet, cirkuszt, és nincsen új a nap alatt. Nem a sznobisztikus színházi zsüror fanyalgása, hanem objektív megállapítás ez, mert tényekkel könnyen alátámasztható: a hátunk mögött hagyott évad képzeletbeli dobogójának legfelső fokán még mindig Shakespeare tanyázik, húsz bemutatóval, a legalsón Anton Pavlovics Csehov, s közéjük Molnár Ferenc ékelődik. Hármójuknak több darabját mutatták be a magyar színházak a teljes kortárs magyar írói kar teljes évi termésénél, ha mindenkit kortárs magyar írónak számítunk is, aki ma él és magyarul alkot. A kortárs magyar színpadi alkotások zömmel kamara- és stúdiószínpadokon kerülnek a nézők elé. A négy kritikusdíjra javasolt dráma - vagyis a hivatásszerűen színházba járók szerinti legjobb 2009/2010-es drámai alkotások - közül egyet a Kolibri Színházban, egyet az RS9 nevű pincében mutattak be, egyet független-alkalmi társulás (az ALKA.T, a Nézőművészeti, az Örkény Színház és az Orlai Produkció) prezentált, s csupán a negyedik landolt állandó társulattal rendelkező kőszínház nagyszínpadán. Ez a kőszínház a Bárka, egy a szabályt erősítő kivételek közül: immár hagyományosan kortárs műveket, kortárs problémákat emel az évad középpontjába. A Nagyvárad téri teátrum az idén két ősbemutatót tart: Szabó Borbála és Dinyés Dániel meseoperáját, a Párkákat és Háy János Nehéz című szövegét láthatjuk először Magyarországon. Utóbbi darab rendezője, Bérczes László, a színház művészeti tanácsadója azt mondja, a Bárkában minden esetben a felkért rendező és Seress Zoltán igazgató közös döntése a bemutatandó mű. "Az első dolog, hogy mi a rendező szíve csücske, Seress szempontja pedig az, hogy megfelelően színes, gazdag legyen az évad. Ha túlzottan egy irányba mutatnak a darabok, akkor kerül sor második, harmadik körre, azonban sosem fordul elő, hogy a színház kijelöl a rendező számára egy művet, amit jó profi módjára köteles színpadra állítani."

Budapesten persze könnyebb kivételnek lenni, mint vidéken. Mert országszerte kevés város helyzete olyan kedvező, hogy több színházzal büszkélkedhet (értsd: több színház fenntartását is elbírja az önkormányzati büdzsé), vagyis a néző több lehetőség közül választhat, a színháznak pedig nem kell mindent játszania a bohózattól az operetten át a tragédián keresztül az operáig vagy a balettig. Ez utóbbit - a mindent játszó színházat - hívja a hazai közbeszéd népszínháznak, ami pedig igen becsapós fogalom, mert mint minden éremnek, két oldala van, plusz pereme.

Mit néző'?

A népszínház a nép színháza - de ki mondja meg, mi kell a népnek, vagyis azért játszik-e mindegyre könnyűt a prototipikus népszínház, mert a nép csak ezt nézi, vagy azért nézi-e mindegyre a könnyűt a prototipikus népszínház nézője, mert nem nézhet mást? Tanulságos történet a 19-20. század fordulójáról: 1875-ben nyílt meg Budapesten a nagybetűs Népszínház, a népszínmű és az operett népszerűsítését zászlajára tűzve, amely műfajok a Nemzeti Színház repertoárjáról egyidejűleg leváltak - és mégsem a Nemzeti, hanem a Népszínház népszerűsége csökkent mind jobban, mígnem 1908-ban az utóbbi bezárt, helyére "ideiglenes jelleggel" a Nemzeti költözött, és működött is 1965-ig, a Blaha Lujza téri épület lebontásáig. Ebből pedig a tanulság az, hogy a nép nem kajál be automatikusan és minden mennyiségben mindent, ami zenés és/vagy mókás. A népszínház pedig valójában azt jelentené, hogy a népnek a választás lehetőségét adja meg az intézményvezetés, és arra törekszik, hogy egy-egy évad programjában mindenki megtalálja a kedvére valót.

Eperjes Károly, a veszprémi Petőfi Színház művészeti tanácsadója negatívan és pozitívan is definiálni tudja céljait: művészi blöfföt és lila ködöt, természetellenes, aberrált produkciókat nem akar, mondja, "jó, igényes, igazi színházat" viszont igen. Ez a gyakorlatban klasszikus drámák bemutatását jelenti, és minél kevesebb (esztétikai, társadalmi, politikai) kockázatvállalást - az előttünk álló évadban Beaumarchais-t, Shakespeare-t, Exupéryt, Mikszáthot, Zerkovitzot, Ránkit. Az egyetlen kvázi kortárs mű a Petőfi Színház idei programjában Miklós Tibor és Kocsák Tibor Anna Karenina-adaptációja. Hasonló srófra jár a szolnoki színházat vezető Balázs Péter agya: a Jézus Krisztus Szupersztár című musicalen kívül a Szigligeti sem játssza kortárs szerző kortárs művét, s deklaráltan a szórakoztatásra tör. "A Siker oldalán állunk", áll a szolnoki évadterv élén, vagyis Balázs Péter és alkotótársai úgy vélik, hitelesíti őket a számos eladott bérlet, a zsúfolásig megtelt Hippolyt, Kakukkfészek satöbbi előadások. Ezekbe a színházakba nem "eszi, nem eszi, nem kap mást" alapon jár a néző, hanem mert valóban élvezi, hogy az ő szeretett színésze esetleg lemegy kutyába és hasogatja a kulisszát - csak hát hol marad akkor a magasművészet, és lehet-e a magasművészet egyben tömegkultúra?

Lehet. Az egri Gárdonyi Színház vezető művésze, az épp a Vígszínház társulatához szerződő Mészáros Máté Goethét idézi a helyi lap újságírójának kérdésére válaszolva. "Nem olyan művészetet kell csinálni, amilyet az emberek szeretnének, hanem amilyet kellene, hogy szeressenek!" - aztán ő maga cizellál: "azt sem szabad megengedni, hogy a kísérletezések mellett egy színház elveszítse közönségének jó részét". Mészáros e tekintetben Csizmadia Tibor egri színigazgató jó tanítványa: valójában arról beszél, hogyan lehet olyan színházat csinálni, ami vagy egyik oldalra sem állítható a hagyományos művészszínház-népszínház dichotómiában (ahol a népszínház a szórakoztatás - és csak valamilyen elvetemült esetben a gagyi - szinonimája), vagy mindkettőre. Ahol, mondjuk, épp úgy megél és megtelik egy tradicionálisabb színrevitel, mint egy progresszív; ahol a klasszikusokat skandalum nélkül visszájukra lehet fordítani; ahol három egymást követő évadban színpadra állítható egy kortárs drámatrilógia mindhárom epizódja. Ahol kijátszható egy-egy már-már vészesen innovatív rendezés, amely talán nem találkozik a közönség feltétlen tetszésével, de a társulat életében - amely végső soron mégiscsak rendezőkből, színészekből, tervezőkből, dramaturgokból áll - meghatározó jelentőségű.

A jó példa tehát Eger, de nem kizárólag: Nyíregyháza, Debrecen, mind ez idáig Zalaegerszeg, hellyel-közzel Pécs és Kecskemét, a hibrid évadra készülő Kaposvár - mind vidéki színházak, ahol a bérletekben elrejthető varázslatos Wilder-átirat, avantgárd Képzeletbeli operett vagy embert próbáló Vasziljev-rendezés. Zalaegerszeg éppen kiiratkozni látszik e sorból: a 2010/2011-es évadterv minden egyes előadása komédia, még ha közöttük van a Cseresznyéskert is. "Új kertet ültetünk, szebbet, mint a régi volt...", mondja Csehovval az újdonsült Hevesi Sándor színházi művészeti vezető, Sztarenki Pál a zalai szűzbeszédeként fungáló előadás színlapjának tetején, bizonyára nem ok nélkül.

Te vagy az intéző!

Nemcsak vidéken szakadnak meg, zárulnak le korszakok egy-egy igazgató eltávolításával-visszavonulásával, és egy-egy másik kinevezésével. A 2009 végén elhunyt Iglódi István helyett, aki csaknem tíz évig igazgatta a Pesti Magyar Színházat, 'ze Áron és Guelmino Sándor került a Hevesi Sándor térre. Az újdonsült igazgató, 'ze, a népszínházi modell megtartásáról és megújításáról beszél: a kulcs az úgynevezett tematikus, vagyis egy probléma köré csoportosuló évadok összeállítása. Az első téma a végzet asszonya, jövőre következik az útkereső férfi - hátha e kaptafák megóvnak attól, hogy egyre könnyebb és könnyebb legyen a színházi program, mert az eszményi cél mégiscsak valami olyasmi volna, hogy amit a színpadon látunk, reflektáljon arra, amit bálban és temetésen, erdőben és vízparton, bűnben és erényben megélünk, ne pedig elfeledtessen minderről.

A folytonos könnyülés különben kétségkívül kortünet; legkésőbb Nietzsche óta tudjuk, hogy csupán a fejlődő, önvizsgálatra hajlandó társadalom lehet fogékony a tragédiára. Az ugyancsak igazgatóváltáson áteső Katona - Zsámbéki Gábort Máté Gábor váltja - mintha éppen ezzel az önvizsgálattal kacérkodna, tavaly például a leköszönő és a beiktatott igazgató nagyszínpadi rendezése (Mesél a bécsi erdő, A kétfejű fenevad) is ezt mutatta, és a célok az idénre sem törpültek. Ezt jelzi például, hogy Roland Schimmelpfennig Mülheimben győztes, német kritikusdíjas darabjával, a Golden Dragonnal nyit az évad, és ezt az új (a teátrumot hivatalosan 2011 februárjától vezető) igazgató első nyilatkozatai is. "Bár a szellemi és néha a formai kockázat jelen van az előadásainkban, még tovább kell a kockázati tényezőt növelni" - mondja Máté, aki bizonyára azt is tudja, mennyire fontos, hogy az intézmény, amit hamarosan vezetni fog, rezidens dramaturgot foglalkoztat. Mert a dramaturg, ez a szorgosan olvasó, mindig képben levő, de rendszerint rangján és értékén alul kezelt színházi ember felbecsülhetetlen értéke egy-egy színháznak. "A dramaturg nem kortárs színdarabokat keres, hanem kortárs irodalmat olvas, átállt az írók oldalára, belép közéjük, ő is az, ráakad egy költőre, és ráveszi őt, -itatja, -pénzeli, rábeszéli a színházra: a rendezőt pedig a költőre" - írja Kukorelly Endre, aki nyilván személy szerint is sokat köszönhet Fodor Gézának, és remek dramaturgjai - például Fodor - nélkül a Katona sem volna az, ami: egy a klasszikus darabok kortárs olvasására nyitott, kortárs darabokat rendre színpadra vivő nemzetközi hírű műhely.

Az úgynevezett függetlenek, azaz az előadó-művészeti törvény VI-os kategóriájába sorolt szervezetek nagy fórja, hogy "kisebb rizikóval vállalhatnak nagyobb művészi kockázatot" - mondja Magács László, a produkciós és befogadó színházként egyformán üzemelő Merlin igazgatója. Nem kell attól tartaniuk, hogy egy-egy sikertelen kísérlet, ami a továbblépéshez sokszor óhatatlanul szükséges, végromlásba dönti őket, hiszen előadásaik produkciós költsége és közönségigénye is kisebb. Kevesebb pénzből játszanak, kisebb nézőterek előtt - ugyanakkor sok esetben alapvetően befolyásolják a tömegeket vonzó kőszínházakat. Nem egy alkotó váltott kőszínházi létről függetlenre (egykori és jelenlegi külföldi zászlóvivőink például: Schilling Árpád és a Krétakör, Bodó Viktor és a Szputnyik), vagy éppen függetlenről kőszínházira (olyan jelentős színészeink, mint Láng Annamária, Péterfy Bori, Rába Roland), és sokat dolgoznak így is, úgy is. Gergye Krisztián például saját, független társulatot vezet, s egyidejűleg tagja a Nemzeti Színház társulatának is. "Gergye akkor csinál előadást egy szövegből, ha arra egyből beindul az agya" - mondja Miklós Melánia, Gergye Krisztián Társulatának dramaturgja. Az évadtervek tehát a társulatvezető inspirációi alapján állnak össze, s egy téma hosszan foglalkoztatja Gergyét, "mindaddig, amíg van benne valami": a Trafóban tavaly bemutatott Quartet című táncelőadást például Heiner Müller Kvartett című szövegének egyszerre szöveg- és mozgásszínházi megvalósítása követi az idén a Nemzetiben.

A VI-osok 2010/2011-es szezonjának programját azonban nem csupán a művészi szándékok és a társulatvezetőktől kijelölt utak igazítják, hanem a válságosra fordult anyagi helyzet is.

A műsorváltoztatás jogát éppen ezért fenntartják.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.