Már az iskolában is „kis szerb kurvának” csúfolták – hát, igazi multikulturális hely volt az a zágrábi Trešnjevka városrész is, ahol ő élt a jugoszláv olvasztótégely állampolgáraként. A gyilkosokat a beismerő vallomások ellenére felmentették, sőt egyikük később a honvédő háború hőseként kapott kitüntetést.
Oliver Frljić és társulata több mint húsz év után arra kérdez rá sajátos színházi eszközeivel, hogyan szembesül a horvát nép mindazzal, amit a Zec család lemészárlása szimbolikusan jelent – az áldozatok kettős megítélésén és az igazságszolgáltatás feletti kesergésen túl. Frljić dokumentarista módszerével a térség sztárrendezőjének számít. Turbofolk című újjáépítő darabja, illetve Szerbia első demokrata miniszterelnöke, Zoran Ðinðić meggyilkolásának tizedik évfordulójára rendezett előadása után ez a mű is jól illeszkedik az emlékezetet középpontba állító művei sorába.
Az utolsó családi este felidézésével indul a darab. Fizikailag erős jelenetek, jegyzőkönyvek szcenírozott felolvasása, fotódokumentumok felmutatása. A színészek reflektáltak, távol tartják a szerepeiket. A főszereplő élve eltemetése sokkoló, de csak van ott egy trükkös légzőkészülék. Hó esik, nyuszijelmezes gyerekek jönnek kikaparni a hullát, akivel később mint velük egykorú, ám földtől csatakos lénnyel arról beszélhetnek, milyen gyereknek lenni akkor és ma. Olyan, hogy most is viccelődnek a nem azonos nemzetiségű gyerekekkel, ahogy nyilván a térségben mindenütt.
Végül elsorolják a gyilkosok neveit, és kíváncsian néznek ki, hogy vajon ott vannak-e a nézők között, és tetszik-e nekik a színdarab. A tapsrend és a taps elmarad. A csend azokért a horvát gyerekekért is szól, akiket a szerb katonák gyilkoltak meg.
Jadran Színpad, Szabadka, december 1.
