Magyar Narancs: Valamikor versenyszerűen öttusáztál. Mit adott a versenysport a mindennapi életedben, és hogyan segít a szakmaiban?
Hartai Petra: Szerintem a sport nagyon fontos gyerekkorban, főleg a mostani digitalizált világban. Megtanultam beosztani az időmet, másokra figyelni, nem halogatok, segített csapatjátékossá válnom. A sport megtanítja, hogy mindig a legjobbat akard kihozni magadból. Azt is kaptam tőle, hogy ha valami nem működik, ne adjam fel, találjak másik megoldást, és a színházban ezt is tudom kamatoztatni. Volt, hogy napi két edzésem volt, hajnalban úszás, délután futás, emlékszem, az edzőnk biciklivel jött mellettünk az erdőben, felügyelve, milyen sebességet tartsunk. Ha esett, ha fújt, menni kellett. Ebből talán azt viszem, hogy bármilyen körülmények között meg tudom állni a helyem, megtanultam feszegetni a saját határaimat. És eszközöket is kaptam a kezembe, amelyeket a mai napig tudok használni. Van, hogy reggel veszem a futócipőmet, és kifutok a világból. Ezek vezettek oda, hogy egy ideje megtanultam tudatosan nemet mondani is, óvni a szabadidőmet. Ez a mi szakmánkban nagyon nehéz, de most már inkább magamat választom.
MN: Terápiára is jársz, és nem olyan régen elkezdtél látogatni egy pszichodrámacsoportot is.
HP: Öt évvel ezelőtt egy konkrét élethelyzet miatt volt rá először szükségem, onnantól kezdve pedig nem volt kérdés, hogy folytatom. Az önismeret egy véget nem érő folyamat: elindulsz, rájössz valamire, majd egy év múlva rájössz ugyanarra, csak más nézőpontból. Nagyon izgalmas! Hogy értsem, mit miért teszek. Egyben felelősségemnek is érzem, hogy magamon dolgozzak, mert minden, ami bennem zajlik, hatással van minden emberi kapcsolatomra. Meggyőződésem, hogy saját magam tisztánlátása szükségszerűen olyan helyzeteket eredményez, amelyekben nemcsak én, hanem minden körülöttem élő ember jobban érzi magát. Az önismeret persze nincs csak úgy önmagában, érdemes különböző eszközöket kipróbálni. Mindegyik máshogy, más tempóban, más mélységben hat.
MN: A nemet mondás nem okozott bűntudatot vagy félelmet, hogy ha most nem, akkor később sem…?
HP: Nem bántam meg, ha nemet mondtam valamire. Akkor, ott nem tudtam volna máshogy dönteni. Lehet, hogy ez a szakmai önbizalmamnak is köszönhető, szinte minden évadban megkapom, ami feltölt, és azt jelenti számomra, hogy a helyemen vagyok.
MN: Ugyanakkor egyre nagyobb elvárásokat is támaszthatsz magad felé?
HP: Volt, hogy nagy volt a nyomás rajtam, főleg, ha túlvállaltam magam. Olyankor elvesztettem a könnyedséget. Akkor rájöttem, hogy nem kell állandóan tökéletesnek lennem, és azt kezdek az életemmel, amit csak akarok. Ez a gondolat, hogy mást is csinálhatok, hogy nem kell csak színészként definiálnom magam, levette a súlyt a vállamról.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
