A nő, aki bejön a színpadra, egyáltalán nem olyan tökéletes, mint a képen, sőt, határozottan zilált benyomást kelt. És nem csak a haja, az egész valója. Ott érezni benne a rosszul sikerült reggeli rutint, a kiöntöttem a kávét, elszakadt a harisnyám, beszorultam egy közlekedési dugóba, a majdnem elkéstem rohanását, és még a mikroportját is túl korán kapcsolták be, így hallhatunk egy fél telefonbeszélgetést is, amelyet nem a nézők fülének szántak.
Az is gyorsan kiderül, hogy itt többről van szó, mint egy rosszul sikerült reggelről. Litkai Gergely monodrámájából mozaikszerűen rajzolódik ki egy középkorú nő életvallomása. Az alaphelyzet szerint vállalati felső vezetőként és díjazott menedzserként a hatékonyság hat parancsát osztaná meg közönségével, azonban már az első (és számára talán a legfontosabb) parancs, a „Ne bízz senkiben!” után elkalandozik a saját élete felé. Gyanítom, hogy a szerző annak idején a kétes hírű zajdai laktanyában lehetett katona, mert a szövegben többször is felbukkan Lenti, ez a laktanya melletti, beszélő nevű határvároska, ahonnan hősnőnk, egy katonatiszt apa gyermekeként sikeresen kitört, míg családtagjai beleragadtak az általa világvéginek látott mocsárba.
A Burn Out Baby azok közé a monodrámák közé tartozik, amelyek mernek egy szinte minden porcikájában ellenszenves főhőst elénk állítani, akivel a néző nagy valószínűséggel nem tud azonosulni. Közben meg kis részletekben mégis, mert ki nem gondolta már a munkahelyén, hogy hozzá nem értő idiótákkal van körülvéve, kinek nem volt elege családtagokból, és ki nem elmélkedett már azon, hogy mégis, mi végre ez az egész mindennapi taposómalom? Az a kényszeresen menetelő, mindent és mindenkit uralni akaró nő, akit látunk, olyasmiket is kimond, amiket talán mi is gondolunk néha.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
