MaNcs: Részben Garaczi darabja kapcsán egy évvel ezelőtt összeült néhány színikritikus, és arról beszélgettek-vitatkoztak, miért is van az, hogy miközben nagyszerűnek tartják, hogy a Katona - a Kamra és ön - egyedülálló módon vállalja a kortárs drámák bemutatását, azok a drámák, amelyek manapság színpadra kerülnek, többnyire "középfajúak" vagy annál rosszabbak, sokszor posztmodern "magánnyavalygások". Furcsa helyzet: értékelik is, amit csinál, miközben azért van némi hiányérzetük.
Máté Gábor: Meg lehetne ezt az egészet ideologizálni, de ezt a dolgot nem tartom vállalásnak; ugyanakkor, ha egy drámaíró vagy egy író úgy érzi, hogy én egy olyan pont vagyok a mai magyar színházművészetben, akin keresztül könnyebben jut bemutatásra a műve, akkor azt kell mondanom, igaza van. Azonban kortárs dráma rendezésére engem még soha senki sem kényszerített, ráadásul nagyon szeretem a klasszikus irodalmat, és nagyra tartom az egész huszadik századi drámatermést - szívesen foglalkozom vele, szeretem játszani, néha rendezni is. Az ember, amikor egy klasszikus művet próbál megfogalmazni, a mai társadalmi viszonyokra kísérel meg valamilyen módon reagálni. De annál világosabb helyzet nem akadhat, amikor ugyanerre a mai magyar valóságra egy mai magyar drámával próbál reflektálni. Viszonylag sok kortárs színdarabot olvasok, van úgy, hogy elsőként, ezért tudom, nagy művek nem születtek, ez nyilvánvaló, miközben szerintem több író a közelébe került ennek. Ma - és ezt mindenféle minősítés nélkül mondom - létező magyar drámairodalomról lehet beszélni. Az, hogy egy íróval az embernek egyszer csak kapcsolata lesz - nem magánemberként, hanem munkatársként -, az, hogy ők bekerülnek abba a színházba, ahol én dolgozom, hogy ezeket az írókat valamiképpen tudjuk "használni" a mai színházművészetben, mind nagyon fontos dolgok. Másfelől tényleg nemigen tudjuk pontosan megmondani, hogy miről szóljon a színház. Valójában kereső periódusban vagyunk. Ahogy az irodalom is: ezért ők néha körüllövik a kérdést, hogy akkor mi az istent kellene csinálni, és mi is lődözünk különböző előadásokkal, és van úgy, hogy ez a két dolog egybeesik. És ez nem árt.
MaNcs: Miközben állandóan felteszik a kérdést: hogyan kell ma színházat csinálni, a szakma, főként a kritikusok részéről a legkevesebb megértést sem tapasztaltam, amikor a Katona új utakat keresett. Õk ezt válságnak nevezték.
MG: Ezt nagyon jól látja. Úgy gondolom, mindaz, amit mi csinálunk, nagyon tudatos dolog - a kudarcainkkal együtt. És ez nem jelenti azt, hogy a munkáinkat szándékosan kudarcra futtatjuk. A Katonának nincsen egyetlen olyan pillanata sem, amiről azt lehetne mondani, hogy nem tudatos munkának vagy kísérletnek az eredménye. És ezt valóban nem veszik észre, de olyan szinten sem, hogy még a Kamrától is mindig a tökéletességet kérik számon, meg azt, hogy miért nem így vagy úgy sikerült egy előadás. Egyrészt ez nem elhatározás kérdése, másrészt éppen azért találtuk ki magunknak a Kamrát, hogy kísérletezhessünk. És e mögé nem a legfurcsább és legérthetetlenebb lilaságokat kell elképzelni, hiszen a színház élő művészet, a színházban az ember nem teheti meg, hogy kirekeszti a közönséget. Egy képzőművész, egy költő, egy író bármit megengedhet magának, mondhatja, hogy őt nem értik meg, de majd később meg fogják érteni. Egy előadást később nem lehet megérteni. A színház olyannyira napi művészet, hogy még az sem biztos, ha az egyik estén megértik, mit akarunk valójában, akkor a következőn is meg fogják érteni. Ilyenfajta nagyképűségre mi nem is nagyon vetemedhetünk.
MaNcs: Manapság egy előadás művészi értékét mégis egyre inkább a nézőszámon, a média által kreált sikertörténeten, a különböző úton-módon odaítélt díjakon mérik.
MG: Most ilyen világ van. Bizonyos értelemben a Katona is kénytelen ennek egy picit engedni. Mi sem engedhetjük meg magunknak, hogy valamit, ami belső értékelés szerint értékes, ugyanakkor a külső értékelés során "megbukott", dacból vállaljunk. És most természetesen nem a kritikáról beszélek, mert ha azzal törődnénk, hányszor fogadták ujjongva a produkcióinkat, azt hiszem, manapság alig lenne előadás a Katonában vagy a Kamrában.
MaNcs: Olvastam, azok, akik közelről ismerik önt, naplószerűen végig tudják követni az életét az előadásaiból. Ez a darabválasztásait is befolyásolja?
MG: Egyrészt igen, másrészt azért ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy darabot olvasva egyszer csak felkiáltok: "Úristen, ez én vagyok!", és rohanok rendezni. A munka során sokkal jobban befolyásol az aznapi világlátásom vagy az a két hónap, ami az életemet meghatározza, ahogy változom, ahogy a világot éppen figyelem, amilyen kérdéseket felteszek. Az előadás hangsúlyaiból, az általam aláhúzott dolgokból lehet megítélni, hogy az mire vonatkozik, vagy ez miért van pont úgy abban az előadásban. Persze annak, aki nem ismer, ez az egész semmit sem jelent.
MaNcs: Lőrinczy drámája a III. Richárd magyar változata. Mostanában ilyen borúsan látja a világot?
MG: Meglehetősen, igen. Nagyon közel áll hozzám ez a színdarab. Egyrészt a mondandója miatt. Egy abszolúte értéke vesztett világban játszódik, ahol három generáción át teljesen világosan kirajzolódik az az értékromlás, amit ma az egész világon tapasztalhatunk. Szinte kizárólag súlytalan emberek vannak a műben, és a nagy dráma köztük játszódik le - ez hihetetlen ellentmondás. Ugyanakkor van a darabnak egy olyan vonulata, amelyben egy tökéletesen klasszikus formát sikerült az írónak megvalósítania. És a kettőnek az ütköztetéséből nagyon izgalmas színházi előadás keletkezhet. Nekem annak idején nagy nehézségembe került, hogy Brutust eljátsszam a Julius Caesarban, nem is tudom, melyik szerepemmel kínlódtam ennyit. A legnagyobb problémám azzal volt, hogy itt egy remekmű és ezek az egészen káprázatos jellemek: Brutus, Julius Caesar, Antonius, Cassius, akiknek a mai emberek a közelébe sem kerülnek - én sem. És megpróbáltam magamban és másokban megtalálni ezeknek az államférfiaknak a képét, a politikusok jellemvonásait, és ez egyszerűen semmilyen értelemben nem stimmelt. Emiatt - hiába látott jól mindent Zsámbéki, hiába igyekeztünk - az előadásban valami nem jöhetett létre. Lőrinczy Attila darabja pontosan ezt kísérli megmutatni: őrületes, igazi shakespeare-i formákban borzalmasan kicsi jellemek közlekednek.
MaNcs: A főiskolán a hallgatók kívánságlistája alapján lett pedagógus, mindemellett több éve tanít színészmesterséget Zalaszentgróton, nyaranta, tíz napon át. Az egyik szemináriumának az volt a címe, hogy A színészet felesleges volta. Sejtem, mit akart ezzel, de ma az egyik legnagyobb üzlet a magán-színiiskolák alapítása.
MG: A cím azt jelöli, hogy ennek a hivatásnak ma valójában mekkora a presztízse, mekkora szerepet játszik az életünkben, miközben úgy csinálunk, mintha ez valami nagyon nélkülözhetetlen dolog lenne. Természetesen mi, akik igazán csináljuk ezt a pályát, akiknek ez a lételemünk, úgy érezzük, erre szükség van. Ha az ember nem gondolja a saját munkájáról, hogy fontos, akkor másoktól sem várhatja el, hogy fontosnak tartsák. Ma már mindenhol van színház. Ha például mindennap bejövök ide, az Ibolyába, semmi sem ment meg attól, hogy kibrusztoljam, néhány szponzor segítségével itt egy hónap múlva színházat csinálok. Ugyanakkor a szakma biztonsága, sokfélesége teljesen megszűnt, és mindent az idő-pénz összefonódása diktál. Azok az emberek, akik úgy érzik, sehol sem kellenek, színiiskolát fognak vezetni, és tanítják azt, amit nem tudnak gyakorolni. Egymást ámítva létrehoznak egy iskolát, és mindig találnak tíz vagy húsz palimadarat évente, aki erre befizet. Vannak, akik ilyen módon bekerülnek a pályára, ők lesznek a mézesmadzag. Ha én valakinek azt mondanám, hogy itt van nyolcvanezer forint félévente, és csináljon belőlem urológust, akkor az illető hülye lesz azt mondani, hogy ezt nem vállalja. Legfeljebb fél év múlva azt mondja, húzzak le még fél évet - dobjak össze még nyolcvanezret -, mert egyelőre úgy néz ki, nem leszek urológus. Arra, aki azért fizet, hogy kimondják, tehetséges, nem fogják azt mondani, hogy tehetségtelen. Egyébként a szakma jelenlegi állapota - különböző külső körülmények miatt - gyalázatos. Az egyre kínosabb hozzá nem értésről pedig ne is beszéljünk. Manapság különösen érvényes, hogy ehhez a hivatáshoz borzalmas akaraterő és önfeladás kell.
MaNcs: Egy interjúban azt mondta, a színházon kívüli léte valójában arra a hazugságra épült, hogy sokáig úgy gondolta, a színházon kívül is létre tud hozni magának egy működő életet.
MG: Ha nagyon keményen akarok fogalmazni, leginkább a próbatáblához hasonlítanám a magánéletemet. A próbatáblára ki van írva a szereposztás, a következő napi próbarend és a következő heti munkarend. És a színház varázsa abban áll, hogy az ember nagyon sokat dolgozik valamin, megtörténik a premier, a sikertől függően sokáig vagy nagyon rövid ideig játszik egy szerepet, de utána kap egy másikat. Valahogy a magánéletem is úgy sikerült, mintha egy próbatáblán olvasgatnám, hogy éppen milyen szerepet kaptam. Azt a szerepet addig játszottam, amíg jólesett, vagy amíg sikerem volt benne, és utána levettem a repertoárról, majd pedig boldogan vagy keserűen néztem a próbatáblát, hogy most éppen milyen szerepet szánnak nekem, vagy én milyen szerepet szánok magamnak. Most azért eléggé sarkosan fogalmaztam, mert nem dobok el mindent az életemben, de lényegében színházi műsorrendhez hasonló életet élek.
MaNcs: Akkor az egyetlen állandóság az életében a színház?
MG: Igen. Ezt bátran lehet mondani.
Horeczky Krisztina
