Színház

Keletről ihletet, Nyugaton lehetőséget

Nagy József koreográfus-rendező
szerző
Deutsch Andor
publikálva
1997/40. (10. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Most már végleges, hogy Franciaországban dolgozol?

Nagy József: Most így áll a helyzet. Olyan biztos bázist alakítottunk ott ki, amit kár volna felrúgni, annyira megfelel a munkamódszerünknek meg az életünknek. Van egy biztos pont, ahonnan eljárhatunk. Az igazi műhelymunkához ez nagyon fontos.

MN: Nem furcsa nem magyarul instruálni?

NJ: Amikor beszélgetünk, egy előadásra készülünk, olyankor nem probléma, hogy milyen nyelvet használunk. Munka közben viszont a szöveges kapcsolatnak minimális a jelentősége. Nincs is rá idő. Az egymásra figyelésből rakunk össze mindent. Ki is kell szűrni a helyszíni analíziseket, mert azzal csak eltávolodunk az anyagtól, a konkrét testi munkától. Nem nyelven, hanem mozgáson, képeken keresztül oldjuk meg a problémákat, mindent arra koncentrálunk. Teljes erőnkkel arra törekszünk, hogy úgy legyünk jelen, hogy az már rögtön mozgássá váljon. Nagyon minimális, nagyon primitív ilyenkor a nyelvi kapcsolat. "Igen, jó, nem, még, majdnem." És utána a kávéházban beszélgetünk.

MN: Az előadásaitokban azért érezni a régi közeg ihletését. Kanizsa, Újvidék, Kelet-Európa. Még mindig benned van?

NJ: Ez így van, nem is lehet másképp annak, aki lehúz húsz évet, vagy itt született, ami itt beleivódik az emberbe, amiket lát, az akkora nagy dolog, hogy ezt nem lehet megmásítani. Az olyan töltést ad az embernek, hogy hálás lehet érte. Tegnap együtt sétáltunk itt a társulattal, egyszer csak felhúznak egy redőnyt, egy idős nénike bújik ki alóla meggörnyedve, és szétnéz. Hát ez az, mondtam nekik, ezt csak ezen a vidéken lehet látni. Itt olyan képeket tud az ember magába szívni, ami annyira jellemző és annyira ránk vonatkozik, hogy nem lehet másból meríteni.

MN: Szóval Orléans adja meg a lehetőséget, hogy eljátszd, amit Kanizsán szívtál magadba?

NJ: Talán erre volt szükség; hogy idegen földön hozhassak létre egy külön kis teret, egy szigetet, ahonnan visszanézhetek. Mert abban egyre inkább hiszek, hogy a színpadi térnek védettnek, szigetszerűnek kell lennie, ami bárhol a világon saját törvényei szerint működhet. Itthon is megteremthettük volna valahogyan, de sokkal több harccal, kompromisszummal. Ez a független munka idegen földön talán könnyebb. Ott más dolgokkal kell megküzdeni. Mindenkinek fel van adva a saját leckéje.

MN: Ismered Szász János filmjeit? Érdekes, hogy ő is csinált Woyczeket és most egy Csáth-feldolgozást. Épp, mint te.

NJ: Igen? Hallottam róla, de amikor jövök, akkor épp sosem játsszák. Mindenesetre valószínűleg nem véletlen egybeesésről van szó. Aki ebből a kelet-európai mederből jön, annak ezek a dolgok a fontosak. Ez a mi batyunk, amit nem tudunk, de nem is kell leráznunk, hanem állandóan bele kell nyúlnunk. Többen és többször próbálkozunk vele a magunk módján. Csáth olyan hálót terített le erre a vidékre, hogy abban máig is csak úgy ficánkolunk, mint a halak. Erről nem beszélni, vagy nem próbálni beszélni, az megfutamodás lenne.

MN: Borges akkor is beleillene a szerzőitek sorába, Csáth, Tolnai Ottó, Büchner után, ha itt maradsz?

NJ: Valószínűleg igen, mert ő már régen is egy kis cső volt kifelé, egy szelep. Ha jól emlékszem, 15 éves koromban olvastam először azt a néhány novelláját, amit akkor meg lehetett találni magyarul. Szükségem volt rá akkor is, hogy kifelé is nézzek innen. És akárhogy is, főleg rólunk szóló darabokat keresünk, azokról, akik részt vesznek a csoportban, és másodsorban van csak szó a szerzőkről, akik a szellemi tradíciónkat képezik. Õket először én szelektáltam, személyeket, egyéniségeket, akik nagyon fontosak nekem. Kafka, Borges, Beckett és a többi. Azok az emberek, akikkel körülveszem magam, azoknak is ugyanők fontosak. Van egy kör, egy közös háttér, ami biztosítja azt az egységet, amivel dolgozunk.

MN: Csáth nem Borges ellentéte?

NJ: Igen, de Borges világában is nagyon sok vihar dúl, csak másképpen. Inkább a szellemi szinten, Csáthnál meg a vér szintjén. Tolnainál is. Ott a bőr alatt történnek a dolgok, Borgesnél meg az agyban. De akárhogy, az is az ember tragédiájának része. Vagyis mégsem akkora a különbség. Épp ez volt most a kihívás: Borges intellektuálisabb világát akartuk lefordítani magunknak, behozni a mi utcánkba, úgy, hogy ebből fizikális létkérdést csináljunk. De Csáth, Büchner, Borges nem egy logikai vonal. Nekünk, nekem így jött.

MN: És a társulat tagjait hogy választottad ki?

NJ: Mindenkinek megvan a maga története. De inkább ők jelentkeznek, hogy jönni szeretnének. Legfeljebb egyszer vagy kétszer esett meg, hogy én mentem oda valakihez, hogy szeretném, játsszon velünk. Aki pedig el akar menni, akinek szüksége van rá, hogy máshova menjen, az megy. Én nem küldök el senkit. Mindig azokra az emberekre koncentrálok, akik ott vannak a szemem előtt.

MN: És mit keresel a jelentkezőkben?

NJ: Elsősorban szenzibilitást, jelenlétet, egy olyan hordozóerőt, olyan társat - mert társakat keresek -,akivel elemi szinten, a gének szintjén tudom megosztani a kérdéseim.

MN: Szóval nem arról van szó, hogy jó táncos legyen vagy rossz táncos, hanem Nagy József táncosa.

NJ: Pontosan. De az az ő részükről, a másik irányból is érvényes kell lennie. Nekik is meg kell hogy feleljek. Hogy az a táplálék, amit én adok, az megfeleljen nekik. És az is fontos, hogy szüksége legyen arra a világra, amit a csoport képvisel. Ha ezt megérti, akkor tudunk együtt dolgozni. Találkozásokra, egymásra találásokra van szükség.

MN: Az előadás a te fejedben születik meg, vagy a közös fejetekben?

NJ: A munka közös fej, közös munka eredménye, de a kontúrját, a részeket, azt nekem kell meghatározni. Szükség van egy irányító erőre. Örökké keresek. Ha olvasok, az rögtön vízióvá alakul, és aztán megrostálódik a saját látásom, érzékenységem szitáján. Ami ezen átmegy, az rögtön belekerül egy nagy masszába, nagy anyagba, ami már színpadképes. És akkor már csak ezt a masszát próbálom megtámogatni különféle élményekkel, amelyek nemcsak olvasmányokból jönnek, hanem akár gondolkodásból, meditációból is. Állandóan dolgozunk valamin, folyamatos a munka. Az utazásainknak is része a készülődés, a felkészülés a következő darabra. Mindig beszélgetünk valamiről, ami foglalkoztat bennünket. Most, az előbb, a Művész kávéház teraszán jutott eszembe a következő előadás utolsó jelenete, amit eddig nem tudtam hogyan megoldani. És most pattant ki. Én nem blokkolok le, hogy majd amikor otthon leszünk, dolgozom, állandóan szaporodnak a jegyzetek, skiccek. De nem egyszerűen az én elképzeléseim vonalait követjük. Nem arról van szó, hogy magamat megsokszorosítsam a színpadon, és az elképzeléseimet ráerőszakoljam másokra, hanem a megosztásnak, az egymásra épülésnek a folyamata, az összessége kell hogy kiadja a végeredményt. Így is nagyon sok teret veszek magamhoz, legalábbis annyit, amennyi ahhoz szükséges, hogy egy egységes kép alakuljon ki végül.

MN: Szeretnél visszább vonulni, többet bízni a társulat tagjaira?

NJ: Nem, azt hiszem, hogy ráéreztem valamilyen egyensúlyra. Nem kell visszalépnem, sem előre. Ez egy borotvának az éle. Nagyon érzékeny helyzet. De ott kell tartani a borotva élén. Pont ott. Amikor elképzelem a tereket, ahhoz majdhogynem elég vagyok magam is. Az a képzőművészeti gondolkodásomból ered, végül is én ebből az irányból jöttem. Ebben precízebb tudok lenni, sőt kell, hogy legyek, mint amikor az embereknek próbálok valamilyen töltést adni. Egészen más utakon jutunk el a színpadi térhez, mint a játékhoz. A konkrét térre másképp gondol az ember, mint a játékra. Mert mások a törvényszerűségei. De végül persze szerves egységgé kell válniuk.

MN: Tadeusz Kantor előadásain is nagyon érezni, hogy festő. És nála a végeredmény egy mozgó képzőművészeti alkotás. Amihez deszkát, festéket, embert meg fényt használt.

NJ: Mi is a képek tisztaságára törekszünk. Szigorú vizuális kompozíciót akarunk az elejétől a végéig. A képek nagyon erős információkat hordoznak, és azoknak pontosan ott kell lenni. De Kantortól abban különbözünk, hogy mi egy zenei teret is igyekszünk létrehozni, kidolgozni, van zenei gondolkodásunk. Összehangoljuk a zenei kompozíciót a mozgáskompozíciókkal. És itt az emberi tényező nagyon erősen jelen van.

MN: Az előbb valakinek azt mondtad: hála istennek, mára megszabadultunk minden stílustól.

NJ: Ami megint csak egy labilis dolog. Inkább úgy gondoltam: a hatásoktól, irányzatoktól szabadultunk meg. De mindenféleképpen kitermelünk egy saját stílust. Valahol benne vannak azok, akiktől tanultam, de nem jobban, mint Borges vagy Csáth. Nagyon vigyázok, hogy ne legyenek felismerhetők. Nem Borgest állítjuk itt színre, hanem magunkat, akik kicsit gazdagodtak azáltal, hogy Borgest olvastak.

MN: És akik tőled tanultak, akikre te hatottál? Pesten is dolgoznak ilyen csoportok.

NJ: Túl közel vagyunk egymáshoz időben is meg térben is, nem nagyon tudom megítélni, miben vannak ezek a hatások, és hogy mennyiben jó ez, vagy veszélyes. De mindegy is. Mindenki a saját színházát keresi.

MN: És ők visszahatnak?

NJ: Az már veszélyes volna. Nem. Nemcsak hogy ők nem szabad, hogy visszahassanak, hanem egyáltalán senki. Úgy próbálok a munkánkra koncentrálni, hogy a legkevesebb színházi hatás látsszon rajta. Irodalom, zene, kép hatása egészen más; a színházi hatásokat viszont minimálisra igyekszem redukálni, és minimálisak is. Ha más színházba megyek, akkor a színházi élményt keresem. Mint néző várom azt, amit nyújtani próbálnak. És ha az sikerült, azzal boldogan élek tovább. Az a redőny alól kibújó néni fontosabb, mint egy másik darab. Ilyen képekből rakódik össze a mi előadásunk.

MN: A kis terek nem vonzanak? A te műfajodban sokan errefelé mozdulnak.

NJ: A Woyczek erre volt válasz, és amin dolgozunk, az is közepes színházakra lesz szabva, három-négyszáz nézőre. Ez az előadás Beckettre és Dantéra épül majd. Épp nyakig benne vagyunk. Olyan anyagot szakajtott ránk, hogy három-négy évig nem tudunk kimászni belőle. Úgyhogy lesz belőle egy második rész. Először életemben diptichont csinálunk. Ugyanis annyi anyagot halmoztunk fel, hogy nem fér bele ebbe a darabba. Ezért úgy döntöttem munka közben, hogy lesz egy első rész. És ´99-ben megcsináljuk ugyanabba a díszletbe, ugyanabba a térbe a másodikat.

MN: Ez fura.

NJ: Igen.

MN: Dolgoztok, improvizáltok, gondolkodtok, és, mint egy filmnél, észreveszitek, hogy a kivágásra ítélt részek is túl értékesek ahhoz, hogy eldobjátok?

NJ: Igen, de dramaturgiai szempontból nem tudtam tovább bővíteni vagy sűríteni a most következő előadást. Becketten keresztül rátapintottunk Dantéra. Ahogy olvastuk, kezdtünk belemászni, ismerkedni a középkori világgal. Franciaországnak hatalmas területe a román meg a korai gótika, aminek külön világa, szimbolikája van, ami most megnyílik előttünk, ezzel is elkezdtünk foglalkozni. Még két előadásnál is sokkal mélyebb ez, és sokkal távolabbra vezet.

MN: Szóval messzire látsz a társulatban vagy magadban?

NJ: Elsősorban magamban kell. De ez nagyon nehéz, másrészt nem is kell túl messzire látni. A jelenben kell állandóan tevékenykedni és készen állni. Hogyha ez nem laposodik el, nem gyöngül, akkor nem lesz probléma.

Deutsch Andor

E!=mc^2

Habakuk-kommentárok

Jegyet már hetek óta nem kapni, a bejárat előtt hatalmas tumultus. Odabent telt ház: eljött mindenki, aki számít vagy számítani szeretne. Előadás előtt beavatott mosolyok, utána szűnni nem akaró vastaps. Garantált áhítat és siker várja a Franciaországban világhírűvé vált, önszáműzetésben élő vajaságit és társulatát. Nehéz így nézni a színházat.

A színen nyolc férfi, két nő, asztalok, falak. Zene, mozgás. Cirkusz, varieté, illúzió. És szomorú, nyughatatlan, fekete öltönyös bohócok, Magritte ítélet-végrehajtói. Csupa született vesztes. Egy Magritte-kép cirkusszal álmodik.

Az, hogy a műsorfüzet és a cím Borgesre hivatkozik (bár nem egy novellára, hanem csak úgy általában: Borgesre), szinte véletlennek tűnik. Ez az előadás is lehetne Csáth, ahogy a ´90-ben készült Comedia Tempio, és az is lehetett volna Habakuk-kommentár. A társulat vagy Nagy József számára inkább a műfaj lehet lényeges: a kommentár. Nem a színháziatlanul következetes okoskodás, nem a céltudatosan fejlődő történet, hanem az odavetett megjegyzések sora. Sejtések, sejtetések, széljegyzetek egy beláthatatlan témához. Töredékek, asszociációk, álomdarabok.

Sőt (szerencsére) nem is színre vitt irodalom, amit látunk. Párbeszéd, de leginkább vita. Innen nézve úgy tűnik, Borges eltévedt saját labirintusában, tévedett. Az itt életre kelt világ nem olyan, mint ahogy ő elképzelte. Ez az előadás nem a nagy rendszerről szól, hanem a hiányáról. Itt nem rejtőzik kozmosz, egyetemes rend a dolgok hazug héja mögött. Minden visszavonhatatlanul relatív.

Semmi sem biztos, minden képlékeny. Tér, gravitáció, tárgy, ember viszonyai, szabályai felborultak, határaik olvadékonyak, mint egy napon felejtett zsebóráé. Ember tárggyá, tárgy emberré, barát ellenséggé, fejjel lefelé válhat. És válik is állandóan, minden örök mozgásban, átalakulásban van. Nincsenek cölöpök leverve, nincs hol megkapaszkodni, mert a kapaszkodófogantyú bármikor kígyóvá, asztallá, ketreccé alakulhat. Még az árnyékok sem valódiak. Néhány festve van.

A színpadon lévők viszonyai is ugyanennyire kiismerhetetlenek. Nincs biztos pontjuk, mindenki örökké magányos, nem bízhat senkiben, hiszen a kapcsolatok is a folyton alakuló emberrel alakulnak. A színpadra vetettek (talán kiskocsma néhány asztallal, néhány borospohárral) mégis rettentően egymásra utaltak, egyetlen szerves egészet alkotnak. A legkisebb pöccentésbe is beleremeg az egész színpad. Ha valami/valaki megmozdul az egyik szélen, az a legtávolabbi sarokban is reakciót vált ki. Mindent és mindenkit szálak kötnek össze mindennel és mindenkivel. Az ő labirintusuknak egy mindenhova eljutó pókháló fonala jelöli ki az útjait. Nincs véletlen, letagadható mozdulat: mindenre válasz érkezik, az átalakulások bonyolult, kiismerhetetlen rendjét saját előző vagy következő átalakulásaik váltják ki. Tárgyak, emberek. Emberek, tárgyak. Néha egy tárgy szorul rá egy emberre, néha egy ember a tárgyra. Néha ember mászik a tárgyra, néha a tárgy az emberre. Akár egy halom hasított fa. Egymásra dobálva, egymásra mászva. Torony formálódik belőlük, aztán újra széthullik. Aztán újra nekiveselkednek. Mind egyenrangúak, egyformán kiszolgáltatottak a másiknak. Magányos marionettek (mert a bábok magányosak), de egy zárt rendszer részei, egymás mozgatói, őrei. Ez pedig ellentmondás. Ellentmondások rendszerét látjuk.

Borgesből tehát színház lett, a mondatokból test meg mozdulat. Az előadásnak nemcsak gondolati háttere van, hanem rettentő ötletes, szellemes koreográfiája és csodálatos, finom részletei. Az egymásra rímelő, harmóniába és diszharmóniába kerülő párhuzamos történetek, etűdök szólamai valószínűleg nem is foghatók fel mind egyszerre. A néző választ, lemond az egyikről, hogy a másikat figyelhesse, a fejét kapkodja. A táncos-színészek már majdnem mindent tudnak, és éppen ezért nem hivalkodnak vele. Magabiztosságuk, egymásra figyelésük, koncentráltságuk a legkisebb csuklómozdulatból is messzire sugárzik. Csak az emberek hiányoznak, hiszen ők bábok: egy kifinomult zenélődoboz alkatrészei. A zenélődoboz, amiben minden benne van, az már Borges, persze.

Tudom, van színház, ami ilyen. De ebbe valahogy nem lehet belehalni, nem mehet vérre. Pedig olyan színház is van, amin érzem: vérre megy. Az felkorbácsolhat, ha jó, ez legfeljebb elgondolkodtat, csodálkozásra, csodálatra késztet, még a legjobb formájában is. A Jel Színházból Nemzeti Koreográfiai Központ lett, de ugyanaz a gondolat, ugyanaz a vízió csiszolódik egyre tökéletesebbre az 1987-es Pekingi kacsa óta. Ám lehet, hogy a nagy műveknek árt a tökéletesség.

Az előadás utolsó képében fekete palástos, szélvészként pörgő-forgó nők seprik ki a kijáraton a földön fekvő szereplőket. Csak egy madár-démonnal sakkozó, ijedt arcú cerberus marad a színen. Nem zökkenhet ki annyira az idő, hogy ne a halál rakja ki a pontot a végére. Egyedül ez a biztos. Persze tévedhetek is.

- d -

 

Első lecke

Bicskei István: Wili-kém jelentései

Ha filmről, zenéről, irodalomról vagy festészetről van szó, akkor illik sejteni valamit arról, hogy mi történt, mik a legfrissebb törekvések, irányzatok mondjuk az elmúlt 20-40 évben. És ha történt valami, akkor ki csinálta. Néhány név, néhány kulcsmondat hozzátartozik a civilizációs (sznobos) minimumhoz. A modern, újító, párhuzamos, sőt szabad színház viszont valamiért fekete folt maradt. Nem szólnak róla könyvek, folyóiratok, nagyon kell akarni, hogy valaki információhoz, élményhez jusson. És akkor még szóba sem került, hogy Artaud Franciaországban érettségi tétel.

Persze mindig vannak partizánok. A szegedi MASZK egyesület gondozásában (ők adták ki Tadeusz Kantor írásait is magyarul) most jelent meg Bicskei István, a Nagy József vezette Jel Színház egyik régi tagjának próbanaplója. A könyv egyébként egy sorozat első darabja, nyilván ezért hívják Ariel füzetek 2-nek.

Nagy József rejtélyes alak. Előadásai rejtélyesek azoknak a szerencsés keveseknek, akik látták már, és természetesen még rejtélyesebb azoknak, akik csak hírét hallották. Egy színésze próbanaplója éppen ezért rettentő érdekes lehet. Betekintés a boszorkánykonyhába, értelmezési segédanyag, és szerencsés esetben a Színházról - úgy általában a nagy misztériumról -is megsejthet valamit az, aki szeret megsejteni dolgokat.

És puff neki. Ebből a naplóból az derül ki, mennyire prózai dolog a színház. Munka, egy csomó munka. Ön- és közkíméletlenség. Két lépés jobbra, ezt még újravesszük, fej balra, Charlotte bejön, ugrás, sasszé, sasszé. Nagyon türelmesen, lassan és főleg végig kell olvasni ezt a könyvet, hogy visszamenőleg aztán ezek az egészen apró részletek, csupán a legbelsőbb körbe bebocsátottaknak szóló megjegyzések is értelmet kapjanak. Csupa szubjektív megjegyzésből van összerakva ugyanis. Olyan, mintha nem is azért íródott volna, hogy megjelenjen. Szerencsére éppen ezért semmi tanító bácsis sincs benne. Úgyhogy vigyázat: ez nem egy Nagy József-tankönyv!

Tolnai Ottó utószava sem kevésbé elfogult vagy személyes. Úgy látszik, ilyen ez a színház. De aki tényekre kíváncsi, annak úgyis ott a sok fénykép: előadásrészletek, plakátok, színészek.

Ez a könyv tehát a beavatottaknak szól. Vagy egy szilánk lehet a beavatást keresőknek. Valahol el kell kezdeni.

Repülő Anzelm

Ariel színházi füzetek 2.

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1997/40. (10. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Nagy József
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...