Magyar Narancs: Eleged lett abból, hogy nem kaptál művészileg méltó szerepeket?
Básti Juli: Alig hiszem el, de bizony igaz, negyvenhárom évesen kerültem a Nemzetihez, a színházgyárba, ahol mindig valami más volt kicsit fontosabb, mint csupán remek előadásokat csinálni. Nehéz volt ez az elmúlt idő nekem is, a Nemzetinek, az országnak is. Közben felneveltem két gyönyörű fiamat, sikerült élharcossá tenni a Centrál Színházat, valamint megalapítani a Keszthelyi Nyári Játékokat. A nemzetis része az életemnek meg így sikerült. Kevés nagy emlék, sok fájdalom. Igazából már tavaly el akartam jönni, de még vártam egy évet, nem akartam politikát csinálni belőle.
MN: Hogyan élted meg az Alföldi-korszak lezárását a Sirállyal?
BJ: A Sirály a társulat hattyúdala volt. Nem volt az normális, ami az Alföldi vezette Nemzeti körül folyt. Az országos politika hullámai csapkodtak a ház körül. Volt már ez így a Nemzetivel, lesz is még így, a munkának azonban nem tesz jót. Se a nyugtalanság, a hurrogás, se a fölösleges, hisztérikus ováció. Az erősen átpolitizált légkörben bomlani kezd a közös munkára hivatott közösség, és felüti fejét a demagógia. A színház politizál, de van egy helyes mérték.
MN: Arkagyina szerepébe belepakoltad az összes kételyedet a színészi pályáról, anyaságról, a kettő küzdelméről…
BJ: Én játszottam Arkagyinát, és jó volt játszani. Elemezni, dicsérni nem tudom. Az biztos, hogy sokan érezték, mondták róla: „na, végre, a Básti megint”. Szolgálhattam volna több ilyennel is a tucat év alatt. Nem rajtam múlott. Én nem vesztettem el a hangomat. Mindenesetre Alföldivel ez a szerep is nagy küzdelemben született.
| ||
MN: Mégis átjött az alakításodból a színésznők örök dilemmája, lelkifurdalása…
BJ: Jól ismerem ezt a dilemmát. Nőként belém van kódolva, hogy életet adjak. Ha a színésznő elnyomta volna bennem ezt az ösztönt, ha csak a másik utat választottam volna, elégedetlen lennék. Ha nem lenne három remek fiam, úgy érezném, hiányos az életem. Nem tudnám megmutatni színpadon azokat az érzéseket, amelyek a gyerekvállalással alakulnak ki egy nőben. Mindamellett fejet hajtok kolléganőim előtt, akik kizárólag a szakmát választják.
MN: Kaposvárról is azért jöttél el, hogy együtt lehess Marci fiaddal.
BJ: A következő két gyermekemnél is mindig volt min gyötrődni, de soha nem gondoltam, hogy az anyaság elvesz a szakmától. Ha meg igen, azt nem bántam, mert a másik oldalon olyan sokat kaptam. Képtelen lennék család nélkül élni. Szeretek szűk szeretetközösségben, puha fészekben létezni.
MN: A Centrál Színház lett a színházi otthonod. Milyen hátrányát, illetve előnyét élvezed annak, hogy a férjed az igazgató?
BJ: Az előnye az, hogy könnyebben és eséllyel tudok igent vagy nemet mondani arra, amit meg akar csináltatni velem, egyáltalán elmondhatom, hogy hű, mennyire jó vagy rossz ez a darab. Egyébként nem szoktam szerepet kérni. Jól tudunk együtt dolgozni Tamással (Puskás Tamás, a Centrál igazgatója – a szerk.), ezzel együtt vannak súrlódások. A munka feszültségében rám könnyebben szól, mint egy másik kollégára, mert közöttünk nincsen gát, akadálytalan az átjárás. Ilyen szempontból kicsit nehezebb a közös munka. Viszont még otthon is órákat tudunk beszélgetni arról, amivel éppen foglalkozunk.
MN: Nálatok minden a színházról szól?
BJ: Nem minden, csak az arányos rész, de ez az arány jelentős. Hogyne beszélgetnénk a munkánkról! A színészeknek nehéz civillel élni, mert ők képtelenek elfogadni, hogy a másiknak megállás nélkül a színházon, a szerepein kattog az agya.
MN: Eddig is változatos szerepeket játszottál a Centrálban, evidens lett volna, hogy már korábban ide szerződj. Elsősorban magatok vagy mások miatt nem léptél korábban?
BJ: A szakma belterjes. Sokszor vagyunk igazságtalanok, féltékenyek, nincsenek illúzióim. Olyat is olvastam, hogy „persze, mert a férje az igazgató”. Volt fordítva is, hogy „persze, a neje”. Zajlik az életünk, mindig ilyen, csak ez most a miénk. Azért a Nemzetiben is volt néhány szerepem, amit szerettem. Mind közül A Macskalápon volt a legjobb, sőt az egész pályámon az egyik legkedvesebb szerepem. Meg a Hermelinben a Lukács Antónia.
MN: Nyilván belegondoltál abba, hogy három igazgató alatt miért tettek úgymond parkolópályára.
BJ: Biztosan nem voltam nekik elég jó.
MN: Nagy visszhangot keltett, amikor tizenkilenc évi tagság után a Katonából a Nemzetihez szerződtél. Vasziljev – soha meg nem valósult – Lear király-rendezése miatt?
BJ: Schwajda szerződést ajánlott egy alakulóban lévő társulathoz. Igazából az volt a baj, hogy annyiónkat hívott a Katonából, Söptei Andreát, Csákányi Esztert meg engem, hogy az már sok volt Zsámbéki Gábornak. Választás elé állított minket, megyünk vagy maradunk, ő nem fog senkit egyeztetni. Zsámbéki kifejezetten az egyutcás falut, a zárt közösséget tartotta fontosnak. Az az ütőképes csapat, amelyik kizárólag az ottani munkáját végzi. Megértem az álláspontját.
MN: A bezártságból lett eleged?
BJ: Mondjuk! Ismétlem, negyvenhárom éves voltam. Minimum a váltókor küszöbén álltam, de már utazni sem szerettem. Tizenhat éven keresztül évente legalább három hónapot külföldön turnéztunk. És ezt már nem bírtam. Annak idején imádtam repülni, de ahogy teltek az évek, mániákusan arra gondoltam, lehetetlen, hogy egyszer ne zuhanjunk le. Hiába mondták, hogy ennek nagyon kicsi az esélye, a vége felé hisztérikus állapotba kerültem, annyira féltem.
MN: Holott szakmailag a Katona volt a csúcs a pályádon.
BJ: A Katona a 20. századi magyar színjátszásnak volt az egyik csúcsa. Soha vissza nem térő alkalom, egy világsikerű színház. Nekem is egyetlen, felejthetetlen korszak, maga a fiatalság. Ami ott történt, egy országnak volt fontos. A Katona vátesz volt, a titkos gyülekezés, az érlelődő változások helye, szent hely, mi meg a felkent papok.
MN: Kaposváron és a Katonában talán Ascher Tamás volt az a rendező, aki a legtöbbet tudta kihozni belőled. Milyen neked a megfelelő rendező?
BJ: Zsámbékival, Áccsal is jól tudtunk együtt dolgozni. Én azt szeretem, ha egy rendező számol azzal, hogy nekem is jár az agyam, ha elfogadja, hogy én is alkotó vagyok. Nem szeretek bábuként részt venni egy produkcióban. Attól rosszul vagyok, ha miután elkezdtünk egy darabot próbálni, a rendező rögtön megmondja, hova álljak, mit mondjak, hogyan vegyem a levegőt, mit viseljek. Azért lettem színész, mert érdekel, hogy különböző embereket hogyan tudok megformálni. Hogyan tudom kibontani az egész lényt, mennyit tudok belőle megfejteni. Ha nagyon megnyomorítja a rendezői koncepció a szerepemet, nekem semmi közöm nincs hozzá, akkor elvesztem a kedvemet, sőt a közömet is a produkcióhoz.
MN: Gyakran előfordul ilyesmi?
BJ: Az utóbbi tizenkét évben bizony előfordult. Manapság sok helyen az alanyi fogalmazás, a rendező személye érvényesül, sokszor a darab kárára.
MN: Mit gondolsz, a függetlenek tartanak tőled, azért nem hívnak?
BJ: Pedig mennék boldogan, ha hívnának!
A legnagyobb bánatom az, hogy pont akkor mentem el szülni, amikor Schilling Árpád a Bernarda Alba házát rendezte a Katonában. Mindig nagyon szerettem volna vele dolgozni, ahogy Pintér Bélával is.
MN: Básti Lajos és Zolnay Zsuzsa lányaként beleszülettél a színházba, végszavaztál a szüleidnek, öltözői gyerek voltál. Csakis a színészi pálya jöhetett szóba?
BJ: A pszichológia is vonzott, de éppen abban az évben, amikor felvételiztem volna, bevezették a matematikafelvételit, ami nálam kizáró ok volt. Mindig az emberek érdekeltek, de jobb, hogy így foglalkozom velük. Sokkal jobb, hogy színész lettem, mert így ki tudom játszani magamból a fájdalmakat, az örömöket, a depressziót, mindent.
MN: Az édesapádat szokták etalonként emlegetni, míg édesanyádat inkább csak a feleségeként. Mai szemmel hogyan látod, min múlott, hogy anyukád színésznőként háttérbe szorult?
BJ: A mamám gyönyörű, tehetséges színésznő volt. Szerintem nem volt elég erőszakos. Bár hogy is lehetett volna a Básti feleségeként? Nem járt az igazgatók nyakára, hogy márpedig én játszani akarok, adjanak nekem szerepeket. Filmezni is alig hívták, a tévében sem igen foglalkoztatták.
MN: Mit viszel tovább a szüleidből?
BJ: A temperamentumom apáméhoz hasonlít, ő volt ilyen erős indulatú. Ugyanakkor mindketten nagyon lelkiismeretesek voltak. Megtanultam tőlük, hogy tisztességesen kell dolgozni, nem lehet mellébeszélni, kibújni, rosszul csinálni. Hogy amennyire tőled telik, a maximumot kell nyújtani.
MN: Milyen színészi kép él benned az édesapádról?
BJ: Nagyon tetszett, szerettem, ahogy játszik. Bizonyos darabokban hiányoltam, hogy olyan volt, mint amilyen lenni szokott. Nem bújt ki eléggé önmagából. Azt gondoltam, hogy egy színésznek mindig másnak kell lennie, tehát ahány szerep, annyi fajtának. Azóta persze látom, hogy nem tudunk kibújni önmagunkból. Ez a testünk van, ez a hang, ez a szem, ez a tekintet. Képtelenség annyira megváltozni, mint ahogy én azt látni szerettem volna gyerekkoromban.
MN: Amiről beszélsz, azok a manírok, nem?
BJ: Ismersz olyan színészt, aki idősebb korában nem maníros? Egy idő után mindenki kialakul. Magamon is utálom, amennyire tudok, változtatok rajta, küzdök, folyamatosan próbálkozom.
MN: Észreveszel magadon gesztusokat a szüleidtől?
BJ: Hogyne. Bár egész kamaszkorunkban azon dolgozunk, hogy lefejtsük magunkról a szülői hatást, de azt gondolom, hogy egyáltalán nem tudunk elszakadni a szüleinktől, azoktól a gesztusoktól, amiket tőlük láttunk. Nagyon szűk mezsgyén járunk. Azon küzdünk, hogy újabb és újabb kapukat nyitogassunk magunkban. Minden szerep kapunyitogatás. Mindegyikhez meg kell találnom valami mást, mint amilyen én vagyok.
MN: Ehhez nyitottan és intenzíven kell élni.
BJ: Kevés emberrel történt annyi minden, mint velem. Fiatal lányként, amikor tiltottak valakitől, az erkélyajtón úgy mentem ki, hogy két üvegajtót törtem át. Nem jártam ugyan őserdőben, de az emberi viszonyokról sokat tapasztaltam. Sok mindenkit elveszítettem fiatalkoromban, sok bánatot éltem át.
MN: Az első fiad, Gothár Márton már elismert név a szakmában. A két kisebbiket is a művészi pálya vonzza?
BJ: Nagyon büszke vagyok Marcira, például ő vágta a Víkend című filmet, ami nagyon jó lett. Tele van munkával, legközelebb Írországban forgat. Samu idén érettségizik két tannyelvű gimnáziumban, Dávid Waldorf-iskolába jár. Mindketten színházzal, filmmel akarnak foglalkozni. Szerencsére Samu zseniálisan rajzol, Dávid pedig csodálatosan zenél, a Jó emberek című előadásunknak is ő írta a zenéjét.
MN: Soha nem hallani, hogy nyilvánosan állást foglalnál szakmai vagy közéleti kérdésekben, holott nyilván megvan a véleményed.
BJ: Szeretnék olyan országban élni, ahol, ha hirtelen kérdik, nem is tudom, ki a miniszterelnök. Dühít, amikor azt látom, hogy a kormányváltások a klientúra építéséről szólnak, és nem az ország dolgáról. Biztos ez a dolgok rendje, hiszen még csak negyedszázada próbálkozunk, de nekünk most kell boldogulnunk. Drukkolnék, haladjunk már, jöjjön végre az ország érdeke, ne legyünk már hülyére véve. Nem állok sehová! Én az ország boldogulásának pártján állok, különben is, az a szakmám, hogy tükröt tartsak. Hogy tarthatnék tükröt pártosan? Ha olyat látok, majd gyorsan elfordítom a tükrömet?
MN: Ez az elégedetlenség vonatkozik a szakmádra is?
BJ: Nem lehet összeterelni a szakmát. A fekete ruhás nővéreken kívül most nem ismerek olyanokat, akik képesek összefogni. Édesapám nagy szakszervezetis volt, a tavalyi POSZT-on a szakszervezet Básti Lajos-díjat alapított.
