MN: Te színésznőként is váltottál. Az elmúlt években, Zsótér Sándorral dolgozva új színészi korszakba léptél, megújultál. Nem félted ezeket a nagy szerepeket? Tudsz-e majd ilyen elmélyültséggel dolgozni vezetői feladatok mellett?
KA: Nekem az a módszerem, hogy zsilipelek. Magam mögött hagyom a dolgokat. Mert akkor mindig lelkiismeret furdalásom volna, hogy éppen honnan hiányzom. Amikor kisgyerekes anya voltam, akkor sem volt tele a gyerekem képével az öltözőm. A vezetői szerep kemény, de kiáradó helyzet, amiből majd energiát tudok meríteni. Talán a lelki érzékenységemet olykor háttérbe kell szorítanom igazgatóként. Azt érzem, hogy színésznőként is virágkoromat élem, nem hiszem, hogy le kell mondanom azokról a szerepekről, amiket ebben a színházban én tudok eljátszani. Ez a színháznak is jó, nem csak nekem.
| ||
MN: Nehéz döntés volt eldönteni, hogy elindulsz ezen a pályázaton?
KA: Igen. Hogy hatalmam legyen, irányítsak emberek, ebben nincs tapasztalatom, miközben azt mondják, hogy vezető személyiség vagyok.
MN: Tíz évvel korábban tudtál volna ilyen döntést hozni? Ezt a kérdést szinte csak egy nőnek lehet feltenni, aki vezető szerepbe lép, a férfiak családi szerepe nem annyira látható a nyilvánosságban.
KA: Nem, a magánéleti helyzetem nem engedte volna. Kisgyerekem volt, úgy éreztem, hogy az életem be van szorítva az anya, feleség, színésznő szerepekbe. Pár éve vidékről is beköltöztünk, mert úgy gondoltuk, azzal tudjuk egyben tartani a családot, ha nem töltünk három órát autóban. Ez be is jött. Ha az ember tud és mer változtatni, és nem gondolja, hogy ahova lerakták, ott kell maradnia egy életre, az jó lehet. Egy változás – hogy anya leszek, vezető –, változtat rajtam, reményeim szerint új örömöket tudok belőle meríteni.
