Feladvány következik. A dunaPart3 még a sírnivalón sovány kulturális költségvetéshez képest is elenyésző pénzből jött létre, ellenben minden józan számítás szerint az egyik legjobb dolog, ami a magyar színházzal történhet idén. Emellett az ún. országimázs építésének ritka hatékony eszköze, itthon adózó társulatokat juttathat sok bevételhez, és még érzékelhető turisztikai bevételeket is produkál Budapesten. Mindezek fényében, hangzik a feladvány: vajon ki kezdeményezte a fesztivált, és ki a legnagyobb szponzora? Válaszlehetőségek: 1. a magyar állam, a kormány valamelyik minisztériuma; 2. a Fővárosi Önkormányzat; 3. a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozata; 4. a Magyar Színházi Társaság; 5. a Magyar Teátrumi Társaság; 6. az amerikai színház híres-neves keresztapája Baltimore-ból.
Igen, jól tippeltek.
Hogyan jutottunk idáig?
Pedig sokan, sokszor elmondták, hogy ha már van nemzeti kultúrpolitika, annak evidens feladata lenne a legjobb itthoni előadások prezentálása a legjobb külföldi szakembereknek. A szervezést természetesen érdemes a szakmára bízni, de a kezdeményezés és a finanszírozás az állam dolga lenne. Ez az akarat már korábban is hiányzott, ezért 2008-ban a Trafó és a Krétakör azzal az aggasztó tényállítással indította el az első dunaPart – Kortárs Magyar Előadó-művészeti Platformot, hogy „Magyarországon a kilencvenes években rendeztek utoljára olyan előadó-művészeti eseményt, amelynek célja a hazai alkotók nemzetközi megismertetése volt”. A Trafó és a Krétakör mellett a főváros segített összerakni a 15 milliós költségvetést. A második dunaPart ugyanennyiből gazdálkodhatott 2011-ben, és ebből az összegből mindkét alkalommal futotta külön stábra és vidéki előadások meghívására is. (Hogy mi volt a tétje az első két találkozónak, arról Szabó György, a Trafó ügyvezető igazgatója beszélt akkoriban a Narancsnak, lásd: „A főváros ezzel értelmezheti önmagát”, Magyar Narancs, 2011. január 13.)
| ||
Mundruczó Kornél, Pintér Béla vagy éppen a táncos Fehér Ferenc évek óta intenzív külföldi jelenléte valószínűleg nem kis részben a dunaPartnak köszönhető, de ennél kétségkívül látványosabb volt a 2013-as Hungarian Showcase körüli (színház)politikai vihar. A dunaPart kistestvérét a Színházi Kritikusok Céhe szervezte, ugyancsak a baltimore-i keresztapa – akiről mindjárt elmondjuk, kicsoda – kérésére és kontójára, némi fővárosi támogatással. Az Emmihez hiába pályáztak. Összesen négymillió forintból húsz budapesti, független és kőszínházi előadást mutattak be a világ harminc országából érkező, százhúsznál több színházi szakembernek. Ez az összeg, ahogy azt akkor a céh elnökével, Tompa Andreával készült interjúnkban megjegyeztük, nagyjából a fele egyetlen, nem túl drága kőszínházi bemutató költségeinek (lásd: „Tudom, milyen országban jártam”, Magyar Narancs, 2013. február 28.). Hiába a rengeteg önkéntes munka, hiába, hogy az Emmi elutasította a pályázatukat, tehát állami támogatás nélkül szervezték a mustrát, a Vidnyánszky Attila köré csoportosuló színházigazgatók – külön a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete és külön a Magyar Teátrumi Társaság – nyílt levelekben adtak hangot „megdöbbenésüknek”, amiért az ő előadásaik kimaradtak. Erre a szervezők a kézenfekvő választ adták: vidékről ennyi pénzért nem lehet előadást felhozni. Vidnyánszky körének háborgása azonban jól jelzi, hogy ők is érzik az ilyen showcase-ek fontosságát.
És mire megyünk vele?
Mégsem a magyar színházi szakma nyomására jött létre a korábbi két dunaPartot és a Hungarian Showcase-t is elődjének tekintő idei szemle. Hanem azért, mert Philip Arnoult ezt kérte. Arnoult a baltimore-i Center for International Theatre Development (CITD) alapítója, továbbá megszámlálhatatlan kuratórium tagja, nagyszabású lobbista, valamint fesztiválok, csereprogramok, kulturális központok létrehozója és támogatója Moszkvától Nairobiig, akit valami rejtélyes okból kifolyólag szenvedélyesen érdekel a magyar színház, már hosszú évek óta. Idén 15 ezer dollárt áldozott arra, hogy mintegy 50 fős kíséretével megtekinthesse az aktuális felhozatalt.
Ettől még a dunaPart persze nem csak nekik szól, hiszen összesen 193 menedzser, intézményvezető, kurátor és más szakelem érkezett. A Trafó, a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) és a Színházi Kritikusok Céhe vállalta a szervezést és a pénzek felhajtását, de a három szervezet közül csak a Trafó pályázott sikerrel, a két civil szervezetnek semmilyen állami forráshoz nem volt hozzáférése. Adott valamennyi támogatást az Emmi (3 millió a miniszteri keretből), a főváros (2 millió), a külügyminisztérium (2 millió) és még a Balassi Intézet is beszállt félmillióval. A külföldi magyar intézetek munkatársai közül többen eljöttek, Íjgyártó István kulturális és tudománydiplomáciáért felelős államtitkár pedig egy rövid megnyitóbeszédre is vállalkozott, ami azt jelzi, hogy bár a jelenlegi kormányzat egy kocsonyafesztiválra több pénzt szán, de azért kezdi megérteni, mekkora potenciál lehet egy ilyen rendezvényben.
Tényleg, mekkora? Az ehhez hasonló fórumok jótékony hatását könnyű belátni, de mértékét nehéz felmérni. Most éppen ide érkezik kétszáz külföldi szakember, akik kritikákat írnak és előadásokat hívnak meg. Ezt még át lehet látni, de hogy hova vezet, ha a Theater der Zeit vagy a Moscow Times jót ír egy magyar táncosról, hogy éppen mennyit nyom a latban egy most nyélbe ütött fesztiválmeghívás a jövőben, vagy hogy mit jelent, ha megnéz a színpadon Mihail Barisnyikov, az már követhetetlen. Senki nem kinyomtatott szerződéssel érkezik, de a folyosói pletykák szerint például Horváth Csaba és a Forte Társulat a világ egyik legmenőbb helyére, a Lincoln Centerbe mehet A nagy füzettel, a Dollár Papa Gyermekei pedig a tengerentúlon nagyon fontos Under the Radar Festivalon bizonyíthat – és akkor most csak a New York-i meghívásokat említettük.
Európában a nagy fesztiválok árazzák be a társulatokat és a rendezőket, ahogy azt is, hogy egy ország éppen mennyit ér a színházi tőzsdén. Ha valaki kijut egy A kategóriás fesztiválra – ilyen Avignon, a brüsszeli Kunstenfestivaldesarts, a Bécsi Ünnepi Játékok, a zürichi Theater Spektakel, a moszkvai NET –, annak nem kell aggódnia a következő évek miatt, és a fenti felsorolás utóbbi három tagja idén képviseltette magát a dunaParton. Az elmúlt 15 évben igazán Schilling Árpád és a Krétakör, illetve Mundruczó Kornél és a Proton turnézta körbe ezeket a helyeket. De sokat hívták például Pintér Béláékat, aki az USA-ban is turnézott, a Frenák Pál Társulat pedig számos német és francia meghívás mellett Moszkvában is fellépett. Más magyar táncosok szintén sokat utaznak – az utóbbi időben főleg Fehér Ferenc és Ladjánszki Márta –, de főleg kis és közepes fesztiválokra.
Egyik fesztiválmeghívás szüli a másikat, akár úgy is, hogy az egyik magyar társulat sikere ráirányítja a figyelmet a többi magyar alkotóra. Schillingnek vagy korábban a Katona József Színháznak biztosan volt ilyen hatása – magyarázza Barda Bea, aki három lábbal áll a dunaPartban, hiszen egyszerre a Trafó művészeti vezetője, a FESZ alelnöke és a színházi program válogatója. S még annyit jegyez meg, hogy a sok utazás nagyon strapás, de a magyar társulatoknak feltétlenül megéri, hiszen itt „nem magyar nagyságrendű” pénzeket kereshetnek. A siker azonban korántsem garantált, hiszen Kelet-Európa már nem áll a figyelem középpontjában, az új sláger Afrika.
Ennyit tudunk
Annál komolyabb kérdés, hogy mit tudunk mutatni a sok messziről jött embernek, ami őket is érdekli. Mikor Jászay Tamás színikritikussal nekiállunk a válogatási szempontok elemzésének, gyorsan leszögezi, hogy az egyetlen szempont a minőség volt. (A zsűri tagjai voltak még – rajta és Barda Beán kívül – Fuchs Lívia és Králl Csaba tánckritikusok, illetve Herczog Noémi és Tompa Andrea, lapunkban is rendszeresen publikáló színikritikusok.) Aztán gyorsan eljutunk odáig, hogy bár az esztétikai ítélet valóban döntő szerepet játszott, de több más szempontot is tekintetbe vettek. A Hungarian Showcase zsűrizése után, vagyis a 2013 eleje óta keletkezett előadások közül szemezgettek, de egy alkotótól vagy csapattól csak egy előadást választottak. Továbbá figyeltek arra, hogy az előadás eladható legyen, vagyis legyen izgalmas nyugati szemmel, és legyen könnyen mozgatható. Az amerikai partnerek kérésére kiemelten kezelték a női alkotókat és a kisebbségeket reprezentáló előadásokat, de láthatóan saját preferenciáik is voltak: a függetlenek, a fiatalok és a társadalmilag érzékeny darabok például igen nagy arányban képviseltették magukat. Három kőszínház verekedte be magát a programba, az Örkény, a Katona és a Víg, igaz, utóbbi A revizor Szputnyikkal közös előadásával. De ahogy a fesztivál közleményében fogalmaztak: a 14 színházi és 13 táncelőadás a hazai szcéna számtalan oldalát mutatta be. Szerepelt tantermi előadás (Szociopoly) és köztéren zajló produkció (Promenád), kamara- (Otthon) és nagyszínpadi előadás, de a határon túlról is érkezett egy vendég, a kolozsvári Parallel. A táncos szekcióban bemutatkozott a Hodworks, Gergye Krisztián Társulata, valamint sok fiatal alkotó. Jászay szerint volt olyan vidéki előadás, amit szívesen meghívtak volna, de csak a könnyen utaztatható kolozsvári darab fért bele a költségvetésbe. A Nemzeti Színház repertoárjában azonban nem találtak olyat, ami megütné a mércét.
Arra Barda és Jászay is utal, hogy külföldön nem feltétlenül az működik, ami nálunk. Többször megtörtént, hogy valamire, amit a válogatók nagyon progresszívnek gondoltak, a külföldi kritikusok legyintettek, hogy ezt már láttuk a 80-as években. A zárónapon Linda S. Chapman a New York Theatre Workshoptól, Thomas Irmer, a vezető európai színházi lap, a Theater Heute szerzője és Iulia Popovici, a román Observator Cultural kritikusa beszélték ki a magyar színházat. Chapman annak örült, hogy mennyivel több női alkotó került a programba (a férfiak idén is kétharmados többségben voltak, de két éve a 25 előadás rendezői és koreográfusai között konkrétan egy nő volt). Popovici a többiek helyeslésétől kísérve méltatta a klasszikus magyar színészképzést és a rendezői színházat, míg Irmer elsősorban a társulati munkát szereti a magyar színházban. A beszélgetés egyik legérdekesebb pontja kétségkívül az volt, amikor ezek hárman a táncos és a színházi mezőny – amely szerintük két külön világ – különbségeiről beszéltek, egyértelmű előjelekkel. A színházra szerintük a narrativitás, a direktség, a formai innováció és szociális érzékenység jellemző, ellentétben a test dolgaival bíbelődő táncosokkal, akiknél kevés önreflexiót láttak.
Olyan hozzászólás is érkezett, hogy a magyar színházban túl sok a kommentár nélkül hagyott erőszak, míg egy neves angol kritikus a színházi program másik vonulatára hívta fel a figyelmet, amikor a dunaPartot úgy emlegette, hogy „the festival of the seven blow-jobs”.
Az igazi szopás
A külföldi kritikusok azt is megjegyezték, hogy két éve több volt a kultúrharc a színpadon, amelynek helyét mostanra az esztétikai útkeresés vette át. Linda S. Chapman pedig bátorítólag elsütötte azt a közhelyet, hogy a politikai elnyomás jót tesz a művészeteknek. A következő beszélgetésnek nem ez volt a tanulsága. Schilling Árpád, Horváth Csaba, Mundruczó Kornél és Pintér Béla (képünkön ebben a sorrendben, Tompa Andrea körül) a külföldi vendégek szemében sztárok, itthon azonban alig dotált, megtűrt elemek, akik nem utolsósorban a nyugati vendégjátékok és koprodukciók segítségével maradnak életben. (Már ameddig megmaradnak, az ötödik meghívott például a nemrég megszűnt Szputnyik vezetője, Bodó Viktor lett volna, csak ő külföldi munkája miatt nem tudott eljönni.) Csórók vagyunk – vázolta a magyar színház legjobbjainak külföldi pozícióját Schilling, aki kénytelen külföldi partnereivel megfizettetni még az itthoni irodája fénymásolási költségeit is, mert semmilyen itthoni forrása nincs.
A fesztivál alatt délelőttönként gazdag szakmai programmal is traktálták a résztvevőket, köztük az első rögtön a kultúrpolitikai kontextus felvázolására tett kísérletet. Gáspár Máté (egykor a Krétakör ügyvezetője) és Vári György (egykor a Narancs újságírója) a tőlük megszokott türelemmel és korrektséggel hangsúlyozták, hogy a politikában régen is minden rossz volt, régen is loptak, régen is leszarták a szakmát, bár való igaz, hogy az elmúlt öt év új távlatokat nyitott ezekben a kérdésekben is. Példaként az NKA és az előadó-művészeti törvény egyaránt kétségbeejtő sorsát hozták fel. De sem ők, sem más előadók, sem maguk az előadások nem tudtak olyan sötét képet festeni az országról, mint Gáspár Máté tárgyilagos ismertetője a miniszterelnök előző napi évértékelőjéről. Amiből a hazánkba érkező színházi szakemberek rögtön megtudhatták, hogy a magyar társadalom maga mögött hagyta, illetve meghaladta a kapitalista piacgazdaságot, a liberális demokráciát, a multikulturalizmust és a politikai korrektséget. Csak hogy tudják, hova jöttek.
Budapest, március 2–8.
