A Hinoki 2.0 című koreográfia pontosan konstruált játszótér, széteső testek és kavargó faforgács különleges univerzuma. Kicsit persze Wim Vandekeybus szédítő és szuggesztív világa is, hiszen Mészáros az ő világhírű csapatának, a belga Ultima Veznek a tagja. Ehhez jönnek még a válogatott új generációs kortárs táncosok – Dányi Viktória, Horváth Nóra, Juhász Péter, Mikó Dávid, Varga Csaba –, akik külföldön tanultak, vagy jelenleg is külföldön dolgoznak. Mást akarnak, a hanyatló rendet, a haszontalan szabályokat szeretnék ismét felépíteni úgy, hogy az mindenki számára élhető legyen. Emblematikus ebből a szempontból ez a darab, egy hamisciprus, ami félig fenyő volt, vagy tán egészen az, most meg épp újrafogalmazza önmagát.
A színpadon az zajlik, ami a gondolatban. A táncosok folyamatos, sodró, ritmusos, ám öntörvényű mozgásban vannak, és ez különleges konstellációkba rendezi őket. Csapatba verődve, harmonikusan pusztítanak, illetve tájrendeznek, és szépen széthordják a díszletként szereplő faforgács hegyet a testük mozdulataival. Mániásan befelé fordulnak és taszítják a szembejövőt, mintha új érzéseket, együttléteket keresnének. Folyamatosan pulzál az egész, misztikus, keleties fényben, a jelenkori jelmezek és a folyamatosságot megakasztó mozdulatok viszont a nyugati kultúra valóságát teremtik újra. Ez a megnyugtató kettősség Porteleki Áron élőben létrehozott zenéjére is vonatkozik. Előadás az előadásban, ahogy a zenész molyol, kiegyensúlyozza a dobokat, tépi az elektromos gitár húrjait, hasal az effektek között. Kíméletlenül lelepleződik itt minden, zenész és táncos is lesöpri magáról a fölösleget.
Trafó, március 6.
