Művei igen hamar eljutottak a magyar színpadokra, és a kezdeti nem túl sikeres előadások ellenére generációk sora vitte és viszi színre Csehov drámáit: minden év Csehov-év. Csehovot és műveit aligha kell kiemelni az irodalomtörténeti értelmezések zárványából ahhoz, hogy az életmű színházi legyen, hisz’ kis túlzással mindig is az volt. A Bajor Gizi Színészmúzeumban nyílt kiállítás indirekt módon mégiscsak erre tesz kísérletet, amellett, hogy igyekszik a 20. század fontos, esetleg emblematikus magyarországi előadásairól némi információt közzétenni. Nem túl eredeti módon azt emeli ki a színházi múzeum, hogy lám, hányféleképpen lehet értelmezni egy-egy színdarabot, és miféle rendezői elképzelések léteznek. Mindezt lényegében anélkül, hogy rendezői életműveket vagy színházi korszakokat ismertetnének, bár kétségkívül bizonyos keretek között kísérletet tesznek rá, ha nem is sikerrel. A tárlat, megidézve egy-egy színháztörténeti jelentőségű produkciót, kulisszatitkokkal, mint a jelmez vagy díszletterv, interjúrészletekkel, korabeli kritikákkal informál. Ez működik is, Gellért Endre Nemzeti Színházban színre vitt Ványa bácsijáról vagy Székely Gábor és Zsámbéki Gábor rendezéseiről, meg például Ascher Tamás katonás Három nővéréről van mit mesélni. Annak ellenére viszont, hogy kortárs csehovi interpretációkról kellene szólnia a tárlatnak, az intézeti séma szerint a régi idők nagyjait és előadásait emelik ki, míg a jelenkori művészeket és alkotásaikat épphogy csak megemlítik. Így Ádám Ottóról messze több szó esik, mint Vidnyánszky Attiláról, Schilling Árpádról vagy Jeles Andrásról, hogy másokat ne is említsünk. Erősen torzítanak a hangsúlyok. És bár némiképp kárpótolnak a korabeli képek, valamint a teljes előadás-felvételek, a videók épp nem úgy vannak közzétéve, hogy azokat bárki is végignézhesse. Az egész kiállítás valahogy nem igazán segíti a befogadást.
Bajor Gizi Színészmúzeum, nyitva: november 11-ig
