Magyar Narancs: Színészként kapta meg első diplomáját, de utána egy sor olyan iskolát is elvégzett, amelyek inkább a marketinghez, a menedzsmenthez állnak közel. Mintha tudatosan készült volna színigazgatónak.
Barnák László: Ez így túlzás, de már a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szóba került ilyesmi, mert állandóan szervezkedtem, projekteket indítottam, összefogtam az embereket. A Színművészeti után Szolnokra kerültem, és amikor egy év után eljöttem onnan, kényszerűségből, szabadúszóként pályázatokat kellett írnom, és belekóstolhattam a színházi szervezőmunkába is. Aztán jelentkeztem a MOME művészetmenedzsment képzésére, majd elvégeztem a színháztudományi szakot a Károli Egyetemen, sőt még stratégiai marketinget is tanultam.
MN: Ilyen sok ideje volt?
BL: A hazai színészképzés nagy hiányossága, hogy az egyetem nem készít fel az önmenedzsmentre. Szerződés nélküli színészként én ezekre a tanulmányokra már-már rá voltam kényszerítve, bár emellett érdekelt is, amit tanultam. Tehát nem azért kezdtem képezni magam, mert színigazgató akartam lenni, csak szerettem volna tisztában lenni azokkal a dolgokkal, amik a színház hatékony működését segíthetik elő. A pályázatom beadása előtt is csak színészként voltam a szegedi társulat tagja, bár többször rendeztem is.
MN: A kollégái tudtak arról, hogy pályázni fog?
BL: Eleinte még én sem voltam ebben biztos. Csak tavaly december végén döntöttem úgy, hogy pályázat formájában szeretném megfogalmazni a szegedi színházzal kapcsolatos gondolataimat. A vesztesek nyugalmával tettem, ugyanis biztosnak tűnt, hogy Gyüdi Sándor igazgató és Keszég László főrendező marad a színház élén. Végül az győzött meg a pályázat beadásának szükségességéről, hogy korábban, például az Újszínház kapcsán is voltak olyan jelentkezők, akik tudták, hogy nem nyerhetnek, viszont ebben a formában publikálhatták gondolataikat. Az én pályázatom rögtön nyilvános lett, sőt a végére odaírtam azt is, hogy bárki felhasználhatja. Az igaz, hogy a társulat többsége ekkor értesült a szándékaimról, de már előtte is voltak kollégák, akik kérdezték, pályázom-e, és javasolták, hogy írjam le, miket gondolok.
MN: Ezek szerint már korábban is hangot adott az elégedetlenségének?
BL: Ahogy mindenki, én is elmondtam, mit gondolok, de az okoskodás a büfében, az öltözői elégedetlenkedés olyan általános „gyakorlat”, amit nagyon hamar meg lehet unni. Azt gondoltam, inkább konkrétan megfogalmazom, hogyan lenne érdemes újragondolni, mert abból még kisülhet valami.
MN: A pályázatában azt írta, a Szegedi Nemzeti Színházat vissza kell helyezni a hazai színházi élet palettájára, ahonnan egy jó évtizede eltűnt. Ezt hogy értette?
BL: Amikor Szegeden kívül találkozom a kollégákkal, meg szoktam őket kérdezni, mit tudnak a Szegedi Nemzeti Színházról. Sajnos az esetek többségében nem tudnak érdemleges választ adni. Másfelől a MASZK Országos Színészegyesület elnökségi tagjaként volt szerencsém legalább háromszor ott lenni a POSZT-on a szakmai zsűri tagjaként, és láthattam, hogy a szegedi színház szinte sosem kerül előtérbe. Ugyanez jellemző a többi fesztiválra is, miközben azt látom, bizonyos vidéki műhelyek az elmúlt évtizedben nagyon hangsúlyosan fel tudták hívni magukra a figyelmet. Arra céloztam a pályázatomban, hogy Szegednek is fel kellene ezekhez zárkóznia.
MN: Két éve Spiró György lett a teátrum művészeti főtanácsadója, és Keszég László érkezett főrendezőként Szegedre. Ezek szerint ők nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket?
BL: Tény, hogy elindult egy folyamat, új erőkkel gazdagodott a színház, érezhető volt, hogy egy picivel több szakmai figyelem fordul a színház felé. A csapat tagjaként éreztem azt is, hogy energikusabb, a szakmára jobban fókuszált munka zajlik, de mégsem történt átütő változás. Persze ehhez több időre lett volna szükség, de tudomásom szerint Spiró György szerződése tavaly december 31-én lejárt, vagyis ő az idén már nem is tartozott a társulathoz.
MN: „Elszomorít, hogy olyan körülmények között dolgozunk kollégáimmal, melyek sokszor méltatlanok egy Nemzeti Színházhoz, hogy a nézők a szomszédos megyeszékhelyre mennek színházba” – írja.
BL: Ez az intézmény 135 éve létezik, három tagozata van: a kortárs balett, az opera, valamint a próza. Az épület legutóbbi rekonstrukciója több mint 30 évvel ezelőtt volt, olyan körülmények között kell színpadra állítani darabokat, hogy mállik a vakolat és minden amortizálódik. Így nem lehet rendes munkát végezni, és ezt a közönség is megérzi.
MN: Mi lehet az oka, hogy mások nem pályáztak?
BL: Minden bizonnyal ez a beágyazottság, illetve az, hogy senki nem akart a nyakába venni egy ilyen háromtagozatos, majdnem kétszáz közalkalmazottat foglalkoztató színházat, ahol határozatlan idejű munkaszerződések tömege nehezíti a vezető munkáját, ha változtatni akar. Ez azért nem annyira vonzó, mint egy budapesti színház vezetése, ahol sokkal nagyobb a mozgástér gazdaságilag és a munkaszervezésben is. Ezzel együtt is, úgy tudom, a pályázat kiírásakor voltak még érdeklődők. De aki ebbe belefog, előtte fölméri, mekkora esélye lehet. Aki pedig korábban volt már színigazgató vagy művészeti vezető, csak úgy nem dob be egy pályázatot. Erre inkább olyan ember képes, aki úgy érzi, nincs vesztenivalója, aki belülről látja, hogyan zajlanak a folyamatok – és én ilyen vagyok. Úgy szálltam be, hogy lehet, ezért majd kirúgnak, noha a pályázatomban nem volt támadó szándék.
MN: Az előző igazgató szintén pályázott, de Gyüdi Sándor az ön pályázatában is szerepelt mint operaigazgató. Egyeztettek előzőleg? Netán szólt neki: „Igazgató úr, én is fogok pályázni, és elvállalnád-e az operavezetést?”
BL: Én nem értek az operához, Gyüdi Sándor viszont évtizedek óta karmester, és ő a megválasztott vezetője a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak is. Úgy gondoltam, ahhoz, hogy zökkenőmentes legyen a színház irányítása, jó átmenet lehet, ha olyan szakember áll mellettem, aki ismeri a színházat, a szimfonikus zenekart, az operabarátokat…
MN: És ő mit szólt ehhez?
BL: Azt mondta, hogy öt éve – az akkori pályázatok idején – is érkezett hozzá ilyenfajta megkeresés, és ha esetlegesen úgy alakul, akkor a részéről nincs ennek semmi akadálya. De ettől függetlenül ő is beadta a pályázatát.
MN: Amit aztán visszavont. Miért? Ráadásul a kinevezése előtt még egy aláíráspárbaj is volt a társulaton belül.
BL: Erről őt kellene kérdezni. A pályázatok benyújtása után volt egy társulat előtti meghallgatás, ahol ő is, én is elmondhattuk az elképzeléseinket, és a társulatból bárki kérdezhetett. Ezen a meghallgatáson a színészek éppúgy jelen voltak, mint a műszaki dolgozók, majd a végén szavazás is volt, és az én pályázatom kapott többséget. Csakhogy a prózai színész kollégáim egy része ezután nyilatkozatot írt, amelyben kijelentették, hogy a Keszég László-féle irányvonal mentén képzelik el a prózai társulat működését, és ezért Gyüdi Sándort támogatják. Tíz-egynéhányan írták alá a szándéknyilatkozatot, de az igazgató úr ennek ellenére visszavonta másnap a pályázatát, pár nappal később pedig – február 16-án – engem nevezett ki a szegedi önkormányzat.
MN: Az elmondottak alapján olyan helyzetbe került, amire nem számított, mivel nem gondolta, hogy nyerni fog. Ráadásul vezetői tapasztalatai sincsenek.
BL: Tény, hogy mindez hatalmas felelősséggel jár, de mivel nincs olyan, hogy színigazgató-képzés, valahol ezt is el kell kezdeni. Én azért tanultam, képeztem magam, hogy ha olyan helyzetbe kerülök, mint a mostani, legyen megalapozott hátterem. Persze az is igaz, hogy már tíz éve itt vagyok, ismerek mindenkit, amivel csak azt akarom mondani, hogy másik színházra biztosan nem adtam volna be pályázatot. Kinevezésem után rengeteg segítséget kaptam a házon belül, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak megjegyzések, nem hallottam vissza mindenféle szamárságot. Például azt, hogy én kinek az embere vagyok az önkormányzatban, hogy melyik rendezőnek vagyok a strómanja, és így tovább. Ezekből persze semmi nem igaz.
MN: Azóta konszolidálódott a helyzet a színházban?
BL: Miután megkötöttük a szerződéseket, teljes mértékben. A munkáltatói tárgyalások alkalmával páran jelezték, hogy kerestek vagy kaptak más színházi felkéréseket, másokkal én nem hosszabbítottam szerződést. Jöttek új tagok is, meghirdettük a következő évadot. Most már mindenki arra koncentrál, hogy elinduljon a munka.
MN: Miért éppen Horgas Ádámot választotta maga mellé főrendezőnek? Ahogy önnek igazgatóként, neki főrendezőként nincs gyakorlata, sőt a közönség is afféle all-round színházcsinálóként ismeri.
BL: Horgas Ádám munkáit jól ismerem, ő olyan rendező, aki összművészetben gondolkodik, és erre itt nemcsak lehetőség, de szükség is van, hiszen a tánc és a zene nagyon hangsúlyos a színházban. Úgy vélem, a Szegedi Nemzeti Színház közönsége nagyon szeretne olyan előadásokat látni, amilyenek Horgas Ádám adaptáció-ősbemutatói voltak, például az Életrevalók, a Lepkegyűjtő vagy a 39 lépcsőfok. Ezek a darabok hosszú szériát értek meg más színházakban, és amikor Ádám valamelyik rendezését idehozták, nálunk is telt házakkal ment. Számomra az ő munkássága mutatja azt, milyen irányba érdemes elindulni, hogy nézőinket be-, illetve visszacsábítsuk. Ráadásul, amikor megkerestem és igent mondott, abban is egyetértettünk, milyen darabokat, vendégrendezőket szeretnénk hívni. Már ennek jegyében hívtuk rendezni a következő évadra Alföldi Róbertet, Bezerédi Zoltánt, Lukáts Andort.
MN: Mi lesz az operarepertoárral? Marad a Gyüdi-féle vonal, vagy lesznek változások?
BL: Vannak olyan előadásai a színháznak, amelyek új irányt mutattak, ugyanakkor tisztában vagyok azzal is – és ezt a legnagyobb tisztelettel mondom –, hogy van egy olyan operabarát nézői kör, amely a hagyományos, klasszikus operajátszást részesíti előnyben. De mivel éppen az opera vált az egyik leginnovatívabb színpadi műfajjá az utóbbi években, azt is meg kell újítani Szegeden. Nekünk az is a feladatunk, hogy a fiatalokat megszólítsuk, kitaláljuk, hogyan tudnánk velük is megszerettetni a műfajt.
MN: Azt mondta, fejlesztésre szorul az épület, úgy tudom, a fizetések is alacsonyak. Honnan lesz pénz nagyszabású tervei megvalósítására?
BL: Úgy gondolom, máris sokkal beljebb vagyunk, ha találunk olyan pályázati pénzeket, amelyekből korszerűsíteni tudunk. Meggyőződésem, hogy pályázatok útján nagyon sok beruházást meg lehet ejteni, például a műszaki infrastruktúrát lehetne fejleszteni – ilyenek országszerte voltak az utóbbi években, csak éppen nem Szegeden; itt legfeljebb a saját működési költségekből jutott korszerűsítésre.
MN: „Három fő gondolat határozza meg jövőbeli elképzeléseimet: a tervezhetőség, a figyelem és a felelősség.” Lehet-e manapság úgy terveznie egy színigazgatónak, hogy jövőre önkormányzati választás lesz, és ha nem a jelenlegi városvezetés marad, akkor jaj annak, akit ez ültetett bármilyen pozícióba?
BL: Ez is elképzelhető. Amikor elkészült a pályázati anyag, és a polgármester úr behívatott, hogy beszélgessünk róla, elmondtam neki a terveimet, de utána átmentem a Fidesz képviselőihez, és nekik is elmondtam ugyanezt. Pontosan azért, hogy tudják, én egyik irányba sem szeretnék elköteleződni, és nem is köteleződtem el. Hogy az önkormányzati választások után lesz-e valami változás, azt talán az dönti majd el, hogy elindul-e a szegedi színház a jó irányba. Ha viszont politikai döntés születik, abba nyilván nem tudok beleszólni.
