Louis Székely családtörténete olyan, mint egy túlhajtott vicc eleje: a mexikói-magyar-zsidó férfi és az ír-amerikai nő bemegy a kocsmába… Apai nagyapjáról eddig nem sokat mesélt, régóta várt budapesti előadását viszont az ő történetével kezdte. Először kijelentette, hogy I’m Hungarian, majd a „Székely Géza” és a „nagypapa” szavak kimondásával aratott olcsó sikert, hogy aztán az ünneplő közönség arcába vághassa: „Furcsa, hogy így tapsoltok, mert annak idején elüldöztétek a nagyapámat. Cserébe most elviszem Amerikába a kibaszott pénzeteket.”
Székely Géza, a féllábú, hegedülő magyar-zsidó sebész is oda indult, de végül Mexikóban kötött ki, ahol hamarosan megismerte Louis nagyanyját („meg akarta dugni, ezért azt hazudta, hogy katolikus – aztán úgy maradtak negyven évig”). Gyermekük a Harvardon ismerte meg ír-amerikai feleségét, de hamarosan visszaköltöztek Mexikóba. Louis később azt nyilatkozta, hogy ez a sok identitás és azok keveredése nem nagyon érdekli. Budapesten elmondta még, hogy a nevétől – ahogy minden magyar névtől – kikészültek az amerikaiak, undorodtak tőle és kigúnyolták miatta, ezért amikor az egyik edzője a hasonlóan hangzó C.K.-re változtatta a Székelyt, boldogan nyugodott bele.
| ||
Hétéves volt, amikor a család Massachusettsbe költözött, tízéves, amikor a szülei elváltak. Apját ezután alig látta. A válás után lecsúszott környezetben éltek egy bostoni külvárosban, ahol a középiskolát már mély világfájdalommal kezdte, szünet nélkül vedelt és füvezett, és ha úgy adódott, felszippantott bármit, ami elé került. Mikor hasonló érdeklődésű barátai sorban hullottak ki az iskolából, és ő sem állt már messze tőle, az egyik tanára megkérdezte, mit vár az élettől. Filmeket és tévéműsorokat akarok csinálni – felelte a kamasz, és az a bizonyos tanár beajánlotta a helyi tévéhez gyakornoknak.
Közben medencét takarított, autót szerelt, a KFC-ben „szakácskodott” és természetesen videótékában is volt eladó, ahol felfedezte a hardcore pornó zavarba ejtő világát. Forgatott egy kisfilmet, amivel felvették volna az NYU filmszakára, de a túl sok adminisztráció miatt nem iratkozott be. Aztán egyszer csak ott állt a kis bostoni klubban, egy open mic előtt – és széles körű kudarcot vallott. Két évet ki kellett hagynia a traumatikus élmény miatt, de utána a show-biznisz keményen dolgozó kisembere lett. Először Bostonban szerzett reputációt mint strapabíró stand upos, majd New Yorkban folytatta. Kis helyeken, olykor csupán öt-hat ember, máskor épphogy túl népes, hangosan pofázó közönség előtt kellett lenyomnia fél órát, egy órát. Ezek alapvető tapasztalatok voltak: a rossz körülményeknek és a saját hibáinak a kezelése nélkül nem lehetett volna sikeres.
Korunk hőse a tévében
A nagy ugrás az akkor induló talkshow, a Late Night With Conan O’Brien volt, ahol az írói csapat tagja lett, de a képernyőn is feltűnt, például hangyának öltözve. Ezen a ponton már megengedhette magának, hogy saját bankszámlát nyisson, de ezután is háttérben töltött évek következtek, amikor kitanulta a szakmát, miközben például David Lettermannek vagy Chris Rocknak írt szövegeket. Eltelik tíz év, mire többet ül a kamera előtt, mint az íróasztal mögött. Már országosan ismert név, menetelhetne szépen lassan előre, ahogy addig, de aztán történik valami váratlan: megtalálja a karakterét. 2006-ban megjelenik az első egész estés stand up DVD-je (One Night Stand) és elindul önéletrajzi sitcomja, a Lucky Louie. Utóbbiból közepesen kifejlett bukás lett, az HBO nem rendelt belőle második évadot, és Louis C.K. érett művészete felől nem is tűnik különösen vonzó portékának, de az élő közönség előtt, kevés pénzből forgatott sorozatban és a vele egy időben piacra dobott stand upban lép elénk az a figura, aki azóta meghódította Amerikát. Ez a pocakos, izzadós és káromkodós férfi lett korunk hőse.
Ma már a visszafogottságukról híres világlapok is hajlamosak zseniként emlegetni a 2010-es évek legnagyobb hatású komikusát, de az talán az eddigiekből is kiderült, hogy ez a szó romantikus értelmében biztosan félrevezető. Louis nem azért jutott a csúcsra, mert ösztönös tehetségével leigázta a közönséget. Nem, ő rengeteget hibázott, még többet tanult, hónapokig farigcsálta egyre jobbá a műsorát – és hozott néhány okos üzleti döntést. Az egyik ilyen az volt, hogy miután az egy év alatt tökéletesre csiszolt setjeit leadta a tévé és kijöttek DVD-n, fogta magát, és – példaképe, George Carlin mintájára – kidobta az egészet, hogy aztán nekilásson egy új műsor felépítésének. Ez sokkal melósabb, mint a legjobb gegeket variálni éveken át, de így a rajongók tudhatták, hogy érdemes fizetni az új anyagért. A következő nagy húzása az volt, amikor az előadásait a nagy rendezvényszervező és jegyértékesítő hálózatok kihagyásával kezdte szervezni és promotálni. Aztán kedvesen elhárította az HBO és a Showtime érdeklődését, és 2009-ben már saját maga adta közre Hilarious című DVD-jét, amit önkezével vágott meg otthon. Ezzel kisebb forradalmat robbantott ki a szakmában, de még nagyobb volt a riadalom, amikor az FX-szel megkötötte híres megállapodását. Azóta mindenki a „Louis C.K. deal”-ről beszél, vagyis arról a példátlan jelenségről, hogy a tévécsatorna minden kreatív döntést az egy szem alkotó – a rendező-producer-forgatókönyvíró-vágó-főszereplő Louis C.K. – hatáskörében hagy. Ez kezdetben jóval kevesebb pénzt jelentett, mint egy hagyományos produkció esetén, de az így nyert szabadsággal sikerült egy rendhagyó remekművet létrehozni.
A tavaly az ötödik évadnál félbemaradt, de talán egyszer még folytatódó Louie főhőse egy Louis C.K. nevű komikus, aki a részek elején és végén egy pinceklubban osztja az észt, de a sorozat sokkal több, mint holmi töltelék két stand up között. A két iskolás lányáról az exfeleségével megosztva gondoskodó főhős a válással, a gyerekneveléssel, a randizással és az öregedéssel küzd, de a már megszokott, kíméletlen önelemzés és radikális humor mellé radikális rendezői fantázia is társul, kiszámíthatatlanul kanyargó dramaturgiával és szürreális képsorokkal. A sok röhögés talán feledteti, de mégis az a helyzet, hogy ilyen fékevesztett szabadsággal nem nagyon alkottak a mainstream amerikai televíziózásban, mondjuk, David Lynch óta – aki természetesen fel is tűnik egy emlékezetes szerepben a vendégszínészek hosszú sorában.
Az idén debütált új sorozat siet bemutatni ennek a ritka kontrollnélküliségnek az árnyoldalait. A Horace and Pete már olyannyira saját produkció, hogy eleve a webre készült, Louis honlapjáról lehet letölteni részenként (2 és 5 dollár közti összegért cserébe). Ennek már semmi köze a komédiához. Louis be sem jelentette előre, nem is reklámozta, és eddig kétmillió dolláros mínuszban van vele, de ez még javulhat. Nagyobb gond, hogy az elkészült tíz rész sokszor olyan, mintha egy színpad szélére letettek volna egy kamerát. A Eugene O’Neill és Arthur Miller drámáihoz hasonlított hangulat egy százéves kocsmában terjeng, amelyet a régi kocsmárosdinasztia két kisiklott életű tagja, Horace és Pete, vagyis Louis és Steve Buscemi vezet, vendégeik között számos kiváló színházi színésszel, a pultra ötpercenként kiömlő, múltbéli sorscsapásokkal. A Louie-nál sokkal sötétebb Horace and Pete páratlan vállalkozás, de a túlírt párbeszédek és a túl egyszerű fordulatok annak a bizonyos, gyakorlatias külső szemnek a kínzó hiányáról tanúskodnak.
Szégyentelenül
De ha Louis titkát keressük, akkor nem a kétségkívül figyelemre méltó rendezői vagy produceri tevékenységét kell elemeznünk, és még csak nem is azt, hogy mitől annyira vicces, hogy a néző minden második percben levegőért kapkod. Könnyen lehet beszélni arról, milyen jó a karakterábrázolásban, a hangutánzásban és a mimikában, az előre megtervezett, bonyolult szerkezetekben és a spontán reakciókban. Arról viszont sokkal nehezebb beszélni, mert pont Louis-tól teljesen idegen ez a retorika, pedig csak erről volna itt szó végső soron, hogy Louis C.K. millióknak segít élni. Végignézni egy egész estés show-ját olyan, mint valami modern, laikus, kifacsart gyónás. Ott áll egyedül a színpad közepén az az esendő ember, és magára veszi összes bűneinket. Helyettünk vállalja fel és mondja ki vétkeinket, és a végére elfogadjuk bűnösségünket. Mert mi is túl sokat eszünk és túl keveset dugunk, irigykedünk, félünk, gyűlölködünk, önkielégítünk és letagadjuk, mindenünk megvan, de folyton panaszkodunk, előítéleteink vannak és nem nézünk velük szembe, agresszívan vezetünk, felidegesít a gyerekünk, önzőek vagyunk, álszentek és kárörvendőek – csak nem szeretjük bevallani.
Louis szépen levezeti, miért a létező világok legjobbika a kapitalizmus és a liberális demokrácia, és azt is, hogyan változunk kényeskedő balfaszokká benne, akik a telefonjukat nyomogatják, hogy ne kelljen a bennük lakó ürességgel szembenézniük. „Soha nem érzel teljes boldogságot vagy teljes szomorúságot. Csak többé-kevésbé elégedett vagy a termékeiddel – aztán meghalsz.” Kedvenc célpontja a fehér ember, aki a jelek szerint egy másik bolygóról jött, mert semmi nem tetszik neki itt, mindent át akar alakítani, és mivel valójában minden fantasztikus az életében (van mit ennie, soha nem fázik, és ha akar, felrepül a levegőbe), ezért kitalál dolgokat, amiken aggódhat. Louis a hibáinkkal szembesít, de saját magán keresztül, ezért nem félelmet és bűntudatot kelt, hanem feloldoz a hallgatás alól, és segít röhögni magunkon. Ami minden valamire való brit tudós és képzett konyhapszichológus szerint az egyetlen út a boldogsághoz és az egészséges élethez.
„Azt mondani, hogy egy téma túl szörnyű ahhoz, hogy vicceljünk vele, az pont olyan, mint ha azt mondanánk: ez a betegség túl szörnyű ahhoz, hogy kezeljük” – hangzik az egyik ars poeticának is beillő mondata. Amikor arról beszél, hogy milyen homoszexuális vágyai vannak heteróként, azon a többség gond nélkül nevet, de például amikor újra és újra kifejti, hogy a lányai, akik amúgy az egyetlen jó dolog az életében, mekkora seggfejek tudnak lenni és hogy miattuk nincs élete és hogy hányszor gondolt már arra, hogy otthagyja őket a francba – azzal már nyilvánvalóan tabut dönt. Aztán persze apák és anyák tömegei küldözgetik neki a köszönőleveleket, mert kimondta, amit ők sohasem mertek. Ebből a gondolkodásmódból egyenesen következik, hogy egyik fő ellensége a politikailag korrekt nyelv dogmája, miközben megvetéssel beszél azokról, akik rosszindulatúan sértik meg annak normáit. Szép egybeesés, hogy Obama elnök pont abban a rádióadásban mondta ki először a kimondhatatlannak tűnő „nigger” szót, amiben Louis-t a kedvenc komikusának nevezte, mert „akkor is jószívű, amikor förtelmes dolgokat mond, és lehet érezni benne a jóságot”.
Mindezt a Kongresszusi Központban is érezni lehetett, ahol a három bemelegítő előadó tíz-tízperces produkciója után meglehetős ováció fogadta a mi drága jó Lajosunkat. Aki szerencsére azzal kezdte 50 perces előadását, hogy megtapsoltatta külön a magyarokat és külön a külföldieket, amiből megtudhattuk, hogy a borsos jegyárak ellenére gyorsan megtelt, kétezer fős ház mintegy kétharmadában magyarok ülnek (ami azt jelenti, hogy az angol nyelvű stand upnak van itthon közönsége). A nagy megelégedéssel fogadott magyar tárgyú megjegyzések (családtörténet, hülye taxis, hülye boltok, „székely karate” felirat) után jött a nagyszerű rutin, amit ezen az európai turnén tökéletesített. A talán minden eddiginél pesszimistább hangvételű műsor leült azért néha, illetve én személy szerint az öngyilkossággal való kedélyeskedést nem tudtam élvezni, de így is boldogan távozott mindenki. A még Louistól is szokatlanul tágas horizontú beszédfolyam akadálymentesen jutott el a délutáni szunyókálás és a szex összehasonlításától (nyilván az előbbi jön ki jobban belőle) a terrorizmusig (a kopaszokat nem akarja lefejezni az ISIS, mert haj nélkül rohadt nehéz felmutatni a levágott fejet a kamerának).
A világ egyszerre gyönyörű és szomorú, és ez tök jó – erről pofázik Louis C.K. figurája immár tíz éve. Budapesti produkciójában meglepően sok volt a keserűség. A röhögéstől kitisztult fejű közönség felállva ünnepelte.
