Ezt a munkát közösen készítették, Molnár csak a következő, Dekameron című előadásukat jegyzi egyedül. És persze azért nincs senkinek a neve zárójelben, mert itt nemcsak táncos és zenész, de zene és tánc is egyenértékű. Előadóművésszé lép elő a két zenész, kapcsolatba lépnek velük a táncosok, zenére zihálnak, apránként, pimaszkodva elveszik a dobfelszerelésüket, bebújnak a gitáros pántja mögé szorosan; tánccá válik az is, ahogyan megszólal a zene. Például egy reneszánsz-barokkos hangzású dallam, elektromos gitáron.
És már megint egy táncelőadás, aminek humora van. Nem tudom, mi történt itt, de míg sokáig a magyar kortárs tánc halálkomoly, kissé karót nyelt jelenség volt - fontos és alapvető áttörést jelentettek Gergye Krisztián politikai tánckabaréi -, most feltűnt egy friss és új táncnyelv, ami dögös, vagány, könnyed és nem utolsósorban van humora. A Budapest Tánciskola szellemisége ez. A táncos, aki ironizál a természetellenes és önnön erotikáját leplező baletthagyományokon. Miközben képzett és profi a teste, nem billen el a természetes test ma kissé idegennek, debellának ható, Isadora Duncan-i szélsőségébe sem. És minderre reflektál is. A legegyszerűbb, látszólag semleges, az ujjgyakorlatoknak megfeleltethető bemelegítés közben a táncosnő lelepleződik mint erotikus jelenség. Molnár Csaba magánszáma, ahogy megmutatja, hogy lényegében minden bemelegítés "arról" szól. Megemeli a táncosnőt, csak épp "véletlenül" a mellénél fogja meg. Egyúttal fitneszparódia, amikor kéri a táncosokat, vegyék le felsőjüket, miközben ugrálnak, és a nézői tekintetet a szökdelő mellek táncára irányítja. Felszabadult és könnyed ez az előadás, nem szól többről, mint emberi viszonyokról, nincsenek súlyos állítások, mégis éppen elég, ami van. Tánc és vele egyenértékű zene.
A Nyúzzatok meg! tipikusan "független" színházi fesztiválra való. Mert aki a magát így jellemző Thealterre, hazánk legjelentősebb független színházi fesztiváljára megy, nem egyszerűen strukturális különbségekre számít. Joggal várja, hogy újszerű, itthon legalábbis nem megszokott nyelvű előadásokat lásson, legyenek ezek sikerültek, mint a Nyúzzatok meg!, vagy akár elvetélt kísérletek, csak ne unalmasak. Szomorú, hogy az NKA Kulturális Fesztiválok Kollégiuma idén nem tartotta a Thealtert támogatásra méltónak. Szomorú, hiszen egy kultúra számára nincs elemibb szükséglet, mint hogy platformot kapjon a "nem megszokott" - amilyen például ez a Trafóban debütált táncelőadás. (A fesztiválon töltött két nap zavarba ejtő kitérője a debreceni Csokonai Színház igazgatóhelyettese, Gemza Péter bosszantóan végiggondolatlan és főként nyelvezetében túlontúl ismerős, egyszerűen nem idevaló Beckett-rendezése.)
Mi való ide, mi nem - ez alatt azt értem, hogy minden illik a Thealterhez, ami szokatlan, vitát gerjeszt, és ha ezt elérte, szélsőséges esetben akár bukás is lehet. Az izraeli Kétszobás lakással például akadhat a hazai nézőnek fenntartása, talán részben a kulturális különbségek miatt, és itt a zenehasználatra gondolok. A legproblematikusabb talán a két szerelmes egymásra találásának pillanatában bevágott kommersz, romantikus sláger. Niv Sheinfeld és Oren Laor produkciója ezzel együtt is joggal tart számot érdeklődésre.
A műsorfüzetből kiderül, hogy egy ikonikus izraeli táncelőadás átiratáról van szó, az átfogalmazás lényegi vonása pedig, hogy a szerelmi kettős ezúttal nem egy férfi és egy nő, hanem két férfi között történik. Izraeli kontextusban, ahol három ősi vallás melegek iránti hagyományos intoleranciája adja a keretet, a tánc rögtön politikus előadássá válik, ahogy most nálunk is.
A szegedi zsinagóga modern színházi lámpákkal felszerelt terében a két táncos először iszonyú lassan, tűréshatárunkat feszegetve határolja le szigetelőszalaggal a színpadot. Felkészít az előadásra, megképzi a teret. Ami körporond helyett a kétszobás lakásnak megfelelően kettéosztott téglalap. Valamiféle sportpálya. Két térfél.
Először egyszerre mozognak, szimmetrikusan. Kék, illetve zöld tréningfelsőben. Aztán elindulnak körbe-körbe. Mozgásuk repetitív. Az egyik levetkőzik, és egy ugrással átöleli a másikat, felajánlkozik. Alighanem tudatosan idézik meg Pina Bausch Café Müllerének ismert jelenetét. Amikor a táncost átkulcsoló, szorosan átölelő testet az álló figura leveti, ledobja magáról, de a szerelmes táncos alighogy földet ér, ugyanazon szigorú koreográfia szerint villámgyorsan visszakapaszkodik. Majd ugyanez a pontos, pár mozdulatból álló koreográfia ismétlődik, egyre gyorsabban. Az egyik táncos nem fogadja el az őt nyilvánvalóan vonzó másik közeledését. Elkapom a tekintetét, miközben öleli a társát. Látható, ahogy szerelmének külső megítélésén gondolkodik.
A repetíció végig megmarad. A sejtetett közeg erősen militáns, hogy talán még nehezebb legyen vállalni az eltérő nemi identitást. Ennek a leheletnyi előadásnak azonban nemcsak témája a másság, hanem a nyelvezete is. Deviáns színház. Remélem, mehetünk jövőre is színháznyelvi devianciát keresni az addigra huszonöt éves Thealterre.
Thealter Fesztivál, Szeged, július 23. és 24.
