Galkó a magyar színjátszás kétségtelen vagabundja évtizedek óta. Egyik elindítója volt a tanyaszínházi mozgalomnak és a protestáló, kísérletező Huszonötödik Színháznak a hetvenes években. Játszott Jancsó Miklós filmjeiben, a szolnoki és a miskolci színházban, s volt ugyebár a Művészetek Völgye művészeti vezetője is. Utolsó színházi munkahelyéről, az Új Színházból Dörner György azzal rúgta ki, hogy csak olyan emberrel akar dolgozni, aki hisz Istenben, aki tudja, hogy léteznek másfajta dimenziók. Nos, az Új Színház azóta sem virított újabb dimenziókat, viszont Galkó Balázs az maradt, aki volt, a nemzet versmondója, élő lelkiismeretünk, aki kívülről fújja József Attila életművét, s minden vészhelyzetre van egy életmentő idézete.
*
Magyar Narancs: Miért a Csendesben akartál találkozni?
Galkó Balázs: Nagyon szeretem ezt a helyet, még abból az időszakból, amikor egyszerű, bokszos étterem volt, tölgyfa asztalokkal, finom kajákkal, és ide járt a magyar avantgárd java. Szentjóbytól kezdve Cseh Tamáson keresztül Balaskó Jenőig mindenki itt volt a hetvenes években. Itt lehetett szárnyashússal töltött palacsintát enni.
MN: Voltak-e akkoriban nagy terveid? S hogy telt aztán az elmúlt negyven-ötven éved?
GB: Igazán hosszú távú terveim nem voltak soha. Egy színésznek nem is lehetnek; nem ő tervez, vele terveznek. Annyit tudtam, hogy nem akarok olyan színész lenni, mint a többiek, vigyáztam arra, hogy ne lehessen valami skatulyába bedugni, lógjon ki a fülem legalább. Jancsó Miklós, aki nemcsak a rendezőm volt, hanem atyai jó barátom, egyszer azt mondta, hogyha mindenki ül, te állj fel, mert az eltérőre odafigyelnek. Egy idő után ez tudattalanul is működött bennem. Nem volt persze kemény szerep, csak valamiféle látszólagos lázadás. Inkább mások vették lázadásnak néha.
MN: Egyáltalán, kell vállalnia a művésznek társadalmi harcokat?
GB: Persze hogy kell. Pláne itt, a 21. században, hisz' amikor Sinkovics Imre vagy Darvas Iván eldöntötte, hogy vállalja, akkor becsukták. Ezek mostanában meg nem is olyan becsukós idők.
MN: Miért kell harcolni mostanában?
GB: Például szoborügyek és átnevezési ügyek miatt. Nagyon szerettem Hundertwassert, egy világ omlott össze bennem, amikor megtudtam, hogy az osztrák újfasiszta párt tagja volt, de az alkotásai azért műalkotások. A Szabadság téri megszállási emlékmű alkotója pedig rossz alkotó, az a baj vele. Wass Albertet sem azért nem bírom, amiről ír, hanem azért, ahogyan írja, egyszerűen rossz költő, rossz író, nincsen dolgunk egymással. Bicskanyitogató, hogy Tapolcán, ami Batsányi János szülővárosa, és róla neveztek el mindent, a könyvtárat, de még a néptáncegyüttest is, most a könyvtárat átnevezték Wass Albertre. Érthetetlen egyszerűen. Ha Párizsban lehet Sztálingrád metróállomás, akkor Budapesten miért ne lehetne Moszkva tér?
MN: Emlékszel ennél jobb helyzetre a művészet és a politika viszonyában?
GB: Nem, sőt. A mostani hatalom, ez a Kerényi-féle kurzus nem kéri, hogy más légy, de nem is tűri. Az ő esztétikája, etikája, a világról alkotott elképzelése nyomja rá a bélyegét mindenre. Az egész egy tébolyda. Tőlem senki nem kéri közülük most, hogy dolgozzam vele, úgyhogy nincsen velük viszonyom. Örülök annak, ha Ragályi Elemér felkér, hogy a kedvese születésnapjára verset mondjak, vagy ha elhívnak rendezőasszisztensnek, s azt jól megcsinálom.
MN: Mikor akadt be nálad a versmondás?
GB: Olyan hároméves koromban, a nagyapámtól, aki nagyon sokat olvasott fel nekem. A vers sűrítmény, nagyon tömény, és sokat tud egyszerre láttatni. Nagyon fontos dolog. Csokonainak van egy verse, Az ember a poézis legfőbb tárgya. Na, ezért szeretem a verseket. Baromi kevesen olvasnak lírát, tök hülye az emberiség, le kéne váltani.
MN: Változhat e téren bármi is?
GB: Nem.
MN: Mindenre tudsz egy József Attila-verssel válaszolni. De melyik az a verse, ami a leginkább vonatkozik a mai magyar valóságra?
GB: Mindegyik, de leginkább az, hogy: én nem ilyennek képzeltem el a rendet, lelkem nem ily honos, nem hittem, hogy létet könynyebben tenget, aki alattomos... Szóval, hogy nem erről volt szó, anyám, én nem ilyen lovat akartam. Öt éve kiabálom, hogy ebben azért mindannyian benne vagyunk, te is, én is, mert azoknak a barátainknak, akik közel álltak hozzánk, és a hatalomhoz is közel álltak, netán helyet foglaltak benne, nem szóltunk, hogy tessék szíves etikusnak lenni. Nem szóltunk, hogy attól, hogy valami nem törvénytelen, attól még erkölcstelen lehet. És az a legnagyobb baj, hogy a hatalom állandóan erkölcstelen. Nem lehet nem számon kérni, egy gondolkodó embernek az a dolga és kötelessége, hogy számon kérje.
MN: Te például kinek nem szóltál?
GB: Nem szóltam Demszky Gábornak, Magyar Bálintnak, Fodor Gábornak, Szekeres Imrének, illetve szóltam, csak már későn. Hogy tessék szíves lenni nem hazudni, nem csalni, mert az nem elegáns. Medgyessy Péter miniszterelnökségének első száz napjában összehívtak egy értelmiségi csoportot, hogy beszéljünk arról, mit kéne csinálni. Engem is meghívtak, és azt mondtam - mert ugye én mindig József Attilával vagy Mórickával jövök -, hogy az igazat mondd, ne csak a valódit. S három hétre rá kiderült, hogy elhárítási tiszt volt.
MN: Érdemes volt egyáltalán a politikusokkal összefogni?
GB: Hogyne, hisz' nem azt jelenti, hogy támogatja az ember a rendszert, hanem azt, hogy elmondja a véleményét róla. Ha engem elhívna a Fidesz, hogy elmondjam, mit gondolok róluk, elmennék. De nem hívnak, majd hülyék lennének. Azt ők senkitől nem akarják hallani, hogy csalók és rablók.
MN: A Művészetek Völgyével mi a helyzet? Miért nem sikerült egy jól működő fesztiválnak ennyi idő alatt rentábilissá válnia?
GB: Úgy, ahogy politikailag sikerült szétzilálni az országot, úgy sikerült a politikának szétzilálnia a Művészetek Völgyét. Ez a helyzet vele. Az igazi oka persze én vagyok. Én akartam állandóan nagyokat dugni és szűzen maradni, ami, mint tudjuk, nem megy. Úgy gondoltam és gondolom most is, hogy létezhet úgy művészet, hogy önmagában. És az volt a disznóság, hogy egyik politikai kurzus sem volt hajlandó odaállni e mellé az egészen különleges és szép fesztivál mellé. Úgy kezdődött, hogy a Márta Pista vett egy házat, és elment a barátaival zenélni oda, aztán a zenéből filmet is forgatott, a zenét fölvette, alázenélt még elektronikus kütyükkel, és abból lett a Támad a szél című lemez. Jó lemez volt. Nagyon megtetszett neki a dolog, és elhatározta, hogy csinál belőle művészeti napokat, amire meghívta a Nemzeti Színházból Csiszár Imrét, Berek Katit, Nemcsák Károlyt és a többieket (elakad).
MN: Miért nevetsz ezen ekkorát?
GB: Mert eszembe jutott egy elég jó sztori. Nemcsák meghívta a József Attila Színházba játszani Huszti Pétert, és most látom, hogy Huszti rendez valamit Szentendrén, és annak a főszereplője meg a Nemcsák. Vicces. De hogy folytassuk a Művészetek Völgyénél, úgy gondoltam, hogy ennyi akarás meg öröm meghozza a gyümölcsét, és kiderült, hogy nem.
MN: Kódolva volt, vagy csak megcsúszott valahol?
GB: Ez egy folyamat volt, és most ott tartunk, hogy két évvel ezelőtt a sajtótájékoztatónk előtt kértem Márta Pistától két percet, amikor L. Simon Lászlót elküldtem a francba, mert hazudott, mert átvert minket. Valahogy úgy adódott, hogy minden ilyesmit, mint a megnyitók, nekem kellett kitalálni. Három éve kitaláltam, hogy nem átvágjuk a piros-fehér-zöld szalagot, hanem egy széles nemzetiszínű szalaggal körbevesszük a házat, és L. Simon, akiben nem is az zavart, hogy rossz politikus, hanem még mellette rossz költő is, szóval, hogy ő meg az akkori földművelésügyi miniszter nem elvágják, hanem majd összekötik ezt a szalagot. Írtam is hozzá egy szöveget, hogy ne szétvágd, hanem ragaszd össze, ne szétharapd, hanem harapdáld össze, és ezt a Pista zokon vette, illetve a pécsi polgármester vette zokon, és szólt neki, hogy határolódjon el tőlem, és ő elhatárolódott. Olyannyira, hogy most már nem vagyok a Művészetek Völgye vezetésének, illetve stábjának a tagja. Már az ókori kis keresztény közösségek és minden olyan közösség, ami úgy keletkezett, hogy elzárta magát a világtól, létrehozott egy belső rendet, majd kinyílt a világ felé, és helyezkedni akart benne, az így járt. Úgy tűnik, ez törvényszerű. Ugyanez volt a NÉKOSZ. Túlságosan demokratikusak és aktívak lettek a közösségei, így fel kellett őket számolni. A Huszonötödik Színház is ez a történet volt. Az is önmagát falta fel. Volt egy közösség, ami működött, nem is akárhogy, de azt mondta, hogy még jobban akar működni, és akkor megtalálták Iglódi Pistát, isten nyugosztalja, aki a Nemzeti Színházból jött oda, azokkal az elvárásokkal, igényekkel, gondolatokkal, amiket az akkori Nemzetiben képviselni kellett. Hívsz valakit, hogy segítsen, de aki segít, annak nem elég jó az a státusz, hogy segítő. Tudod, amikor valaki a saját hatalmától megrészegülve nem hallja meg az ellentmondókat. Ilyenekkel vagyunk körülvéve ma is.
MN: De idén is ott leszel a völgyben.
GB: Megyek, persze, mint bármelyik fellépő. Lesz József Attila, lesz Gerendás Péterrel közös előadás, Szkárosival is csinálunk valamit, amit most, október 23-án találtunk ki, amikor az MSZP hülye volt elnökét hallgattuk. Az jó volt, egymás mellett álltunk, egymásra néztünk, és azt mondtuk, hogy szörnyű idő, azaz idéztük a Petőfi-verset, amit mindketten szeretünk. Ebből lett a műsor. Aztán Szokolay Dongó Balázzsal csináltunk egy kétszemélyes, énekes, versmondós előadást abból a trágár Toldiból, amit gyerekkorodból te is ismerhetsz.
MN: Ennyi?
GB: Ennyit a völgyről, illetve még beszélhetnék a stílusról, ami maga az ember, aki hordozza a körülötte lévő világ lenyomatát. Nem vagyok már a Művészetek Völgye, illetve a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet vezetőségének tagja többé, Pista összehívott egy vezetőségi értekezletet, és kitalálták, hogy egy merőben új csapat vezeti innentől a völgyet. Ugyanaz a metódus, mint nagyban. Én meg azt hittem, lehet úgy művészetet csinálni, hogy nem áll oda az ember egyik politikai táborhoz sem.
MN: Az Új Színház is hasonlóan fájdalmas ügy?
GB: Azon nincs mit ragozni, a miniszterelnök a felelős. A 2010-es választások előtt túl nagy volt a Jobbik nyomása. Ezért Csurka István írt Morvai Krisztináról egy leleplező cikket a Magyar Fórumba, célzott közönségnek ment, és tényleg elég sokan elpártoltak a Jobbiktól. Valamennyire ennek is köszönhető volt a kétharmad, így Csurka benyújtotta a számlát, s az Új Színházat írta rá. Tarlós pedig fizetett.
MN: Színházban mi áll közel hozzád mostanában?
GB: Mindig szerettem az off-színházi kezdeményezéseket, Schillinget, Mundruczót, de nagyon szeretem a Stúdió K-t is, ahol igazi minőségi művészet zajlik. Mindig a hivatalostól eltérőben teremtek a jók. Hivatalostól eltérő, nem támogatott volt Csontváry Kosztka Tivadar, Ady Endre és József Attila. Persze, ha az ember nem tudja kifizetni a villanyszámlát, az nagy baj. Lám, ösztönöm helyes nyomon járt, amikor bejött az ember. "Kikapcsolja a villanyom" - ez zúgott bennem, mint a tenger. A kés ott volt az asztalon - éppen a ceruzám hegyeztem -,haezt azembert leszúrom, tudom,mindennel kiegyeztem. (József Attila: Gyönyörűt láttam - a szerk.) Úgy gondolom, és azt tapasztalom, hogy abban a pillanatban, amikor a művészet valamilyen módon megpróbál megfelelni valaminek vagy valakinek, el is veszíti a saját arcát, erejét, devalválódik.
MN: Azt mondtad, sose terveztél hosszú távra. Meddig tervezel most?
GB: Hatvanöt éves elmúltam. Azt tervezem, hogy Márton fiamat, aki elsős lesz idén szeptemberben, elkísérem iskolába. Aztán majd megy magától. Nem tudok kopogtatni. Ha alakulnak a dolgok, az jó. Van erről egy ragyogó viccem. Gyönyörű belvárosi trafik, verőfényes délelőtt, elegáns úr megy be talpig nyakkendőben a trafikba. Álomszép csaj áll a pult mögött. Az úr megfordítja a táblát, bezárja a boltot, odamegy, átöleli a csajt, megcsókolja, az meg hagyja. Elegáns úr vetkőzik, élére hajtva leteszi a ruháit, lesöpri a pultot, leveszi a nő melltartóját, az hagyja. Amikor ráfordul, megszólal a nő: jaj, ne! Mire az úr feláll, és azt mondja, jó, akkor kérek egy csomag Mátrát. Így vagyok én ezzel a kopogtatással.
