Gáspár Sándor úgy játssza el Molière halálát – ami, tudjuk, a Képzelt beteg előadása közben a színpadon éri –, hogy felváltva mutatja meg, mit érez a haldokló belül, és mi az, amit mindebből a darabbeli gyanútlan néző is lát.
„Az év színházi szenzációja” – hirdették már jó előre A Játékkészítő sportcsarnokba szánt előadásait. Talán mert a „felülárazott karácsonyi celeb- és sztárhakni” túl őszinte elnevezés lett volna. Spoiler- és csalódásveszély!
A román független színház legismertebb alkotója újabban saját kutatásain alapuló műveit viszi színpadra. A Trafóban bemutatott darabjában a Securitate archívumának anyagait keveri fikciós eszközökkel.
A nőkről semmit sem mond, de a véres kezű, hataloméhes férfiakból sok mindent megmutat Alföldi Róbert rendezése. Tompa Andrea kritikája a Vígszínház Julius Caesarjáról.
Berlinben magától értetődően érdekesek a sokszínű esztétikák és álláspontok, a „nehéz helyek”, amelyekkel szolidaritást lehet mutatni, és amelyek emlékeztetnek a művészet felelősségére, társadalmi szerepére. A moldovai és romániai művészeti életet bemutató fesztivál címe: 25 év múltán – A jó fiúk csak a filmekben nyernek.
Horváth Csaba Oresztészt vendégrendezett a Radnóti Színházban. Ebből a tényközlésből minimum annyit lehetett sejteni még nézés előtt, hogy a színpadon nem lesz olyan színész, aki majd a szövegét mondva tétován ácsorog.
Mindenről egyenesen megmondja a véleményét: az autista vagy zseni Herzl Tivadarról, a struccpolitizáló színházról, a rafinált zsidózásról és temetetlen halottainkról.
Olyan természetesen kezdődik az előadás, miközben egy megrendezett és átmeneti térben vagyunk a Katona alsó szintjén, a ruhatári szekrények közt, hogy hirtelen más értelme, értelmezhetősége lesz a helynek.
Áll előttünk ez a nagyszerű, különös, hegyes szakállú színész, tar koponyával. Mintha a fejtetőn megszokott szőrzet őnála árnyékot vetett vagy tótágast állt volna: állára költözött.
Egy világsztári vendégfellépés és egy bemutató – eseményekben gazdag volt a múlt hét az Erkel Színházban, ahová előbb Edita Gruberová érkezett meg, majd aztán Oberfrank Pál rendezésében az új Carmen-produkció.
Amikor a Katonában bemutatták a darabot, éppen ismét felröppent valami szenzációs hír Észak-Koreáról, ezúttal a nagy diktatúra azon szándékáról, hogy egyesülni kívánna másik felével, a Déllel. A hír éppolyan hihetetlen és hiteltelen volt, ahogy majd a darabban jellemzi valaki az igazi nagy szerelmet: mert a szerelem – a hajdan volt, a tökéletes, a holtomiglan – olyan, mint amikor egyesül a két Korea.