Ugyanígy áll fejtetőre a teremtett figura logikája: a falu bolondja „fordítva” látja a világot. Mégis örömmel hallgatjuk, mert akad sok, többnyire kevéssé praktikus, leginkább végső kérdés, amit így, szokatlan irányból tudunk még aránylag legjobban megközelíteni. Olyasmiket például, hogy „mi a kő?”. Ez a kérdés, az azonos című vers szerzője, Tolnai Ottó szerint „a modern költészet (konkrétan: Ponge, Weöres, Popa, Bonnefoy, Dupin és Andre du Buchet verseinek) egyik központi problémája.” Az Anyám tyúkjáról már nem is beszélve! Ebben a színházban főleg verseket hallunk; szokatlan a viszony szöveg és kép között: a kettő válaszol egymásnak, képes egyik a másikat megszólaltatni. Két idegen szféra, dimenzió talál utat egymáshoz. Ahogy Bicskei István egy félnótás hangján, mégis álnaivitás nélkül mondja a Wilhelm-dalokat, Tolnai Ottó szövegét, az empirikusan igazolja azt a régóta feszegetett kérdést: lehet-e versből színház? Bicskei figurája krétával a kezében filozofál, végül csak egyetlen pontot rajzol a táblára, majd ha már úgyis azon tanakodtunk, mi a kő, meg egyébként is, nagy lelki nyugalommal ezt a választ adja: „Nem kő’ annyira firtatni.”
Két magyarkanizsai alkotó rokongondolkodásából született az előadás: ez a vajdasági település a szülőhelye Tolnai Ottónak és annak a Nagy Józsefnek is, aki előbbinek a verseiből csinált már – visszanézve úgy emlegetik – legendaszámba menő előadást, de eddig mindig képekben; maga a szöveg most hangzik el először. A tájegység megjelölése máris egyfajta földrajzi válasz arra, merre terem a költői színház egyik legmeggyőzőbb válfaja: hiszen arrafelé nem Nagy József az egyetlen költői színházcsináló, hozzánk is onnan érkeztek a Stúdió K-ba a „versszínházasok”. Nagy világát mégsem lehet másokhoz hasonlítani. Van benne egyrészt egy adag szerencsés együttlátás: szinoptikusok ők ketten, Nagy és Tolnai, többek közt éppen az ő elmondásukból következtethetünk arra, hogy talán az egyik szavakkal, a másik képekkel gondolhat hasonlót. Ritka adomány egymás magas fokú megértése, a közel azonos érzékelés két ember közt. A Wilhelm-dalok színházában a két alkotói világ érti egymást, és új, adekvát színpadi nyelvet teremt az irodalomnak a színház.
Eddig Nagy József nem érezte szükségét annak, hogy amikor megmutatja az ő számára hiteles, mondjuk most így, „fókuszát” például a Woyzecknek, akkor maga a szöveg vagy a történet is elhangozzon. Ezért kivételes, szokatlan és nagyszerű Bicskeit beszélni hallani: a színpad jobb felén áll, balra pedig az eredetileg képzőművésznek tanult Nagy József szótlan képszínháza látható. A végén tépetten szimmetrikus még a meghajlásuk is. Az persze kérdés, mitől kéne színháznak tekinteni a néma képeket, vagy ahogy Nagy József teszi fel a kérdést: „Egy kép sorsa hogyan válik, válhat drámai eseménnyé?” Például attól, hogy látjuk a folyamatot, ahogyan elkészül a kép; most éppen egy kisméretű papírmasé bábszínházban, de közben ugyanezt látjuk nagyban, multimediálisan kivetítve is. Ahogy a kamera drámai mozgásba hozza az állóképet, arról eszünkbe juthat az írásvetítő-fóliára
festett kelet-európai árnyszínházunk éppúgy, mint a szénrajzait filmező, dél-afrikai Kentridge munkái, vagy a holland Hotel Modern statikus bábszínháza, amibe mozgást csak a beállított bábokon végigvezetett kamera visz. Amit látunk, mégis egyedi, ez a Nagy által „vizuális-zenei dramaturgiának” nevezett jelenség. Épp csak elhangzott az a szó, hogy „klorofill”, és máris két befőttesüveg jelenik meg a bábparaván mögött, és ugyanaz a kettő vetítve, nagyban. Bennük valami kivehetetlen, organikusnak tűnő, de már halott anyag, amire önteni kezdenek, tán csak nem „kloroformot”? A szó persze nem hangzik el, a rím csak a fülünkben cseng. S ha nem erre gondoltak, hát akár gondolhattak is volna, mert mintha ez a szerkezet működtetné a Wilhelm-dalokban szavak és képek egymásra rímelését.
A bábszínházjelenség az előadásban azért is nagyon helyénvaló, mert a mozgató és a mozgatott bábszínházi alaphelyzetét, némiképp az Istent kerülgeti itt egyaránt kép és szöveg. A Nagy József formálta „alkotó” a bábszínházas: aki képes teremteni. Bicskei István, a falu bolondja sem marad el tőle, fölső perspektívából is lát. Például kissé talán szokatlan, profánnak tűnő, annál pontosabb képzettársításokat: „Finom / cigarettapapirosból van az isten / még mindig nyálas a széle / hercegovinai dohány volt benne.” És hogy mit gondolunk erről a meghitt, nyálas szélű istenről vagy arról, hogy mi a kő, azt már „végső ideje eldönteni” – mondja az együgyű Wilhelm az előadás végén. Azzal bolond-előadói pulpitusát szelíd, hamiskás mosollyal a földre dönti.
Szkéné, október 9.
