Arthur Schnitzler neve mások emlegetésekor szokott – mint ihletadó forrás – felmerülni, olyankor például, amikor Kubrick utolsó filmjéről (Tágra zárt szemek) vagy Kornis Mihály rendszerváltás-korabeli vígszínházi sikeréről (Körmagyar) esik szó. Kornis a késő cucilista viszonyok ábrázolásához vette elő a békebeli körkörös szerkezetet, a Radnóti forradalmi újítása viszont, hogy úgy hagyja Schnitzlert, ahogy van, saját – 1893-as – levében. Most, hogy a rendszerváltás is behalt, minek ide az a sok modernség; kapunk 120 éves bécsi hószállingózást és temérdek léhaságot, melyet a nagy nővadász, a férjes asszonyok és a színésznőcskék, a szép testek és a szép lelkek nagy barátja, Pál András túlmozgásos Anatolja áraszt magából hivatásszerűen. A vártnál kevesebbet öregedtek a schnitzleri szövegek, ám ez a kevés is elég soknak tűnik a Radnótiban, ahol színdarab gyanánt nyugtatóan tét nélküli, szecessziós helyzetgyakorlatok váltják egymást. Anatol ilyen nővel, Anatol olyan nővel, Anatol a Ringen, a Hotel Sacherben, saját agglegénylakában. Az Anatol által frekventált nők közül Petrik Andrea és Kováts Adél tűnik ki a sorból: előbbi evős-ivós-szakítós magánszámával, utóbbi egy kis hószitálós megrendüléssel. Az Anatol jobbik eszét, hű barátját és alkalmankénti tettestársát alakító Schneider Zoltán továbbra is esélyes a Radnóti titkos fegyvere címre; amit ki lehet, kihozza az oldalkocsis kibic szerepből. Mindeközben Pál András ruganyosan mozog, de Anatolnak csak egyetlen jobb pillanata adódik; zongora mellett nosztalgiázva eleveníti fel egy lábak közti fellángolás vérpezsdítő emlékét. Az odaadással térdeplő artistanő Schnitzlernek is megvolt, Jeanette-nek hívták, varrónő volt, s oboán kísérte egyszer a zongorázó doktort. Ez az életből vett epizód valóban megőrizte frivolságát, míg a többi olyan, mint a Mariahilferen kapható Klimt-szuvenírek közül egy csinosabb darab.
Radnóti Színház, november 15.
