A gyerek a legigényesebb közönség – hangzik a színházi világ és egyáltalán a szórakoztatóipar egyik legsunyibb közhelye, amelynek kimondása mögött gyakran ott rejlik az ellentétes értelmű, ám annál praktikusabb igazság, mely szerint a gyerekeknek szinte bármit el lehet adni, s hogy éppen ez az út vezet el a legkönnyebben a felnőttek pénztárcáihoz. Nyilvánvalóan tiszteletlenség lenne A Játékkészítő alkotóiról ilyen hátsó szándékot feltételezni, elvégre ennyi ismert színész és énekes, ennyi név igazán ritkán kerül össze egyetlen produkció körül: itt még a háttérben is Lakatos Márkok és Zsidró Tamások ügyködtek, a fotókat pedig s. k. SP készítette. A sajtóbemutató/nyilvános főpróba láttán mégis az az udvariatlan és nyomasztó benyomás támadt a kritikusban, hogy a „zenés akciómese” körül a vérprofin kavart előzetes felhajtás messze maga mögött hagyta a voltaképpeni terméket, vagyis hogy az előadásnak nagyobb a füstje, mint a lángja.
A füst amúgy szó szerint is értendő, hiszen a szárazjég gomolygása (lásd a Broadway felett az ég hamar elhíresült sikerrecept-sommáját: projektor, lézer és három löket szárazjég) itt is kötelezően végigkíséri, sőt meg is előzi az előadást. A gomolygásból kibontakozó történet azután hamisítatlan gyermekelőadást ígér: a gyerekek által elhanyagolt mesefigurák kalandos úton eljutnak a nagy hatalmú Játékkészítő színe elé, hogy videojátékokba bekerülve újra szerepet kaphassanak, s ne merüljenek el végképp a feledés – füsttel gyakran körülfújt – kútjában. Ebből a sztoriból, ugye, még akármi is lehetne, például lehetne belőle a meghirdetett zenés akciómese, ámde ahhoz pár dolog fájón hiányzik az előadásból. Hiányzik mindenekelőtt a sokfelől ígért interaktivitás, amely a legdrágább jegyek birtokosait különleges bekapcsolódás lehetőségével kecsegtette. Ebből erre az előadásra szinte csak annyi jutott, hogy a Nagymama és a Vadász pár másodpercre felvitt a színpadra néhány erre vállalkozó gyerkőcöt, hogy ott rövid úton a kezükbe nyomjanak egy-egy narancsot, banánt: a jegyárak ismeretében ezek lehettek a világtörténelem legdrágábban mért déligyümölcsei. A gyümölcsakcióra jelentkezni kellett, amit felettébb bájos, esélyegyenlőségi megjegyzés kísért, merthogy kevés feltett kezet látva a Vadász ily kedélyes-korholó kiszólást tett: „a többi ilyen mozgássérült”.
| ||
Azután hiányzott az alighanem Divinyi Réka (forgatókönyvíró, dramaturg) nevéhez köthető történetből a valódi kalandosság, a jelmezeken, a közhelyeken és a vicceskedésen túllépő figurateremtés, s bizony hiányzott a valóban 2014-et mutató látványvilág. Mert amit a háttér tévéfalain láthattunk, az alig haladta meg egy 25 évvel ezelőtti számítógépes játék látványát, amelyből jószerint csak az előadást végigkísérő ásványvízreklám vizualitása emelkedett ki valamelyest. („Raingers” – olvashattuk az egyik fantázia-videojáték nevét a kivetítőn…) S hiányoztak az előadásból a színészi jelenlét és a rendezés érdemi megnyilvánulásai is, miután Magács László a látottak tanúsága szerint nem sok rendezői instrukcióval bocsáthatta útjára sztárcsapatát. Az énekszóban olykor egészen kínos Szabó Győző poénosnak szánt malacot játszik, sutáskodik a színpadon egy háromszemélyes, de arctalan sárkány néhány rossz és ismétlődő viccel, Koltai Róbert öreg királyként téblábol, Alföldi Róbert (Játékkészítő) pedig, mint pár éve szinte mindig, önmagát alakítja: ezúttal hangsúlyozott öniróniával – és unott-rosszul.
A leginkább működőképesnek az előadás zenei vonala bizonyult, már amikor a táncdalénekesek és -énekesnők nem próbáltak egyúttal játszani is. A kurrens magyar slágeripar jó átlagát hozták a Rakonczai Viktor vezető zeneszerző fősége alatt legyártott számok, s majdnem mindenütt megfelelő hangokhoz is kerültek a dalok. Mi több, Nagy Feró (Rettentő Borodin) és Bereczki Zoltán (Hüvelyk Matyi) személyében eleven és izgalmas, hogy ne mondjuk, vokálisan és színpadilag is tökös figurák táncoltak elénk, amiért a felnőtt néző nem tudott eléggé hálás lenni. Ők ugyanis nem csupán a nevüket dobták be a produkcióba.
(Tüskecsarnok, december 22.)
