Ha egy karfiolt keresztben kettévágunk, nem látunk mást, csak egy vastag tönköt, felette pedig egy fehér bokrétát. Ám ha hosszában vágjuk ketté, megmutatkozik a növény felépítése, szerkezete, ahogy fraktálokat alkotva egyre kisebb és kisebb egységekben ismétlődik ugyanaz a mintázat. Nemcsak a karfiolra igaz persze, hogy megfelelő metszetben egészen mély szerkezet tárul a megfigyelő szeme elé. Ami a karfiolra igaz, az igaz a társadalom szövetére is, itt azonban gyakran nem lehet tudni előre, milyen rejtett tartalom mutatkozik meg, milyen folyamatokat indít el egy vágat, egy repedés. Főleg akkor, ha azt egy át nem gondolt intézkedés okozza.
Mint például az üvegvisszaváltás megreformálása. A kiindulás az volt, hogy nem újrahasznosító a magyar, nem gyűjti külön a műanyagot és a papírt, az üvegről nem is beszélve – nyilván könnyebb lenne, ha nem számolták volna fel az üveggyűjtő konténerek kilencven százalékát, és ha nem a háztartásoknak kellene fizetnie azért, hogy legyen szelektív hulladékgyűjtőjük, hanem azt az állam szolgáltatná bónusz gyanánt. De mindegy, tény, hogy a macskaalmos zsákot ugyanoda dobjuk, ahova a pet palackot, márpedig ez nem járja.
Jó kelet-európai módszer szerint nem az ösztönzésben, hanem a büntetésben látta meg a kormány a megoldást, vagyis minden dobozra rátolt ötven forintot, így már kimatekozható, hogy megéri-e környezetszennyező módon csak úgy a banánhéj mellé dobni a sörösdobozt.
Azt már tudjuk, hogy mi lett a következmény. A központi elhelyezkedésű üzletek visszaváltó helyeinél hosszú sorokban állnak az emberek, legtöbbjük zsákkal, kiskocsival hozza a begyűjtött, összeszedett palackokat. Bár vannak, akik a maguk felhalmozta dobozokat viszik vissza és vásárolják le, sokkal jellemzőbb a megélhetési jellegű visszaváltás. Ennek része az is, hogy kisebb bizniszt építenek ki társasházi gondnokok, módszeresen kigyűjtve a szelektívbe dobott betétdíjas palackokat, de az is, hogy nyugdíjkiegészítés céljából vagy akármi másért az utcán kikukázzák az emberek a betétdíjas palackokat. Szó is lett erre: flakonozás. Eközben a vásárlók fintorognak, mert a palackokból kicsorgó folyadék ragacsos, büdös tócsává gyűlik, amit nem lehet állandóan takarítani.
Aki támogatólag próbál fellépni, az a kiürült palackokat szatyrostul a kuka mellé teszi, vagy felajánlja a visszakapott ötveneseket jótékony célra. Ez, bár jószándékkal, de az egész visszaváltósdit eltolta a hajléktalanellátás és a szegénység irányába, innen pedig már nem volt megállás. Ma már más metszetben látszik ugyanaz a történet, ami immár nem környezetvédelemről szól, hanem megélhetési üggyé, szociális kérdéssé vált.
A Dívány megkérdezte a rendőrséget, hogy tényleg szabálysértés-e, ha valaki kiszedi a kukákból a dobozokat és visszaváltja azokat, mire a rendőrség elmondta, igen, elvben ez szabálysértés, akár 65 ezer forint is lehet a bírság. A rendőrség sosem mondta, hogy ez valós kockázat, hogy majd a posztoló rendőr ezzel fogja vegzálni a kisnyugdíjast és a hajléktalant. Ám a sajtón már úgy ment végig, hogy ez mekkora szemétség. A rendőrség pedig maga adott ki közleményt, hogy nem, nem akarnak senkit azért megbüntetni, mert kiszedi a kukából a kóláspalackot, legfeljebb szólnak, ha kupit csinál.
Így elértünk oda, hogy a nyárspolgár hétfőn szomorúan ingathatja a fejét, mert szegény emberek arra kényszerülnek, hogy túrják a kukákat ötven forintért, milyen cudar világ is ez, de kedden azért cöcöghet is, hogy nem kéne szétdobálni a félig rágott zsömlét, csináljon már valaki valamit.
A Mohu bejelentette, visszaváltópontot létesít egy hajléktalanszálló mellett – mert a Mohu elemzi a reakciókat, visszajelzéseket és ennek fényében finomítja a rendszert. Ezzel pedig immár intézményesült, hogy aki visszaváltja a palackokat, az vagy hajléktalan, vagy szerencsétlen kisnyugdíjas, vagy egyszerűen nem tudja fizetni a villanyt meg a gázt. Esetleg, kivételként piaci rést meglátó mikrovállalkozó, bár aki szeméttel bizniszel, mégiscsak furcsa szerzet.
Bár az állam és a Mohu is rendkívül érzékeny szociálisan, és az állampolgár is felháborodik az élet igazságtalanságán, mégis kimondatott: jobb lenne, ha ez az egész társaság inkább egy hajléktalanszállóhoz menne, nem rendes boltba. És akkor végre mindenki a helyére kerülne. A polgár a boltba, a zsákos flakonozó meg a szálló mellé, úgyis oda való. Vagy ha ő nem így érzi, akkor intézményes úton majd megmutatjuk neki, hogy de.
Így lett néhány hónap alatt egy szatyor üres pet-palack a megbélyegzés, a csóróság és a méltánytalanság szimbóluma.
