A fiziológiai csoda gyanánt azonosítható szlovák koloratúrszoprán a Fricsay-minifesztivál fényét emelte megjelenésével: a száz éve született s a bevett magyar szokással ellentétben kizárólag Hegyeshalmon túl világhírű dirigens emlékére a Lammermoori Lucia címszerepét énekelte Pesten, miután Fricsay utolsó hazai bemutatójaként éppen ezt a Donizetti-operát vezényelte 1948-ban. A most alkalmilag összeállt, koncertszerű előadás, mondhatni, magától értetődően, nem az alig 48 évet élt Fricsay, hanem a 68 évesen is tündöklő Gruberová ünnepévé lett, sokadszorra is bizonyítva az énekesnő művészi intelligenciáját és emberi nagyságát. Gruberová titka ugyanis elsősorban nem a pazarul konzervált énektechnika, hanem az a tudás (sőt: mindentudás), amellyel kiismeri a bel canto dallamok logikáját és pszichológiáját – s az az emberség, amely hús-vér kiterjedéssel ajándékozza meg e gazdagon díszített, virtuóz szólamokat. Ilyen főszereplővel azután egészen mellékessé válhatott az előadás formális besorolása, hiszen rendezés és díszletek nélkül is teljes operai élményt kínált a produkció. Gruberová egy-egy érzékeny gesztusa, elgyötört pillantása maga volt az operaszínházi figurateremtés, amelyhez bölcs ökonómiával a hangfáradás apró tüneteit is emberábrázoló mozzanatként csatolta. A hang kiélesedő, segélykiáltásként ható frázisai vagy a virtuozitástól a bensőségesség felé stilizált koloratúrák mind Luciát mutatták: nem az egyedül lehetséges Luciát, hanem egyet a tökéletes szerepmegoldások sorából.
Az este szerencsés csillagzat alatt állt, s ebben Andrij Jurkevics énekesek iránt oly empatikus vezénylésének, Kálmándi Mihály baritoni remeklésének, de épp így a közönség első pillanattól nyilvánvaló zajos lelkesedésének is jutott érdemi szerep. A közönség tombolása persze elsősorban Gruberová személyes sikerét jelezte, de azért egyúttal azt is bizonyította, hogy a bel canto operák számára Pesten is érdemes lenne helyet szorítani a repertoáron.
*
A Carmen persze még kevésbé hiányozhat e repertoárról, elvégre egyike az operairodalom törzsdarabjainak: Bizet műve a C az ABC-operák sorában (Aida, Bohémélet, Carmen), mely dalművek nélkül köztudomás szerint lehetetlen népszerű operaházat csinálni. Szinetár Miklós turistacsoportos és plüssmacis rendezése után most Oberfrank Pál nagytükrös, pomponlányos, bevásárlókocsis Carmenje foglalta el helyét az Erkel műsorán. Nyáron a Margitszigeten már megismerhettük e rendezést, amely sajnos kőszínházba betelepülve sem cáfol rá az akkori első benyomásra: Oberfrank Pálnak semmi, de semmi, de semmi nem jut az eszébe a Carmenről, s éppígy semmit, de semmit, de semmit nem látszik tudni az operarendezés feladatáról és értelméről. Alapszinten megoldatlan jelenetek sorjáznak a trendinek áhított színpadon, erősen megszórva olyan pillanatokkal, amikor a jobb érzésű jegytulajdonos számára mindössze a félrenézés lehetősége marad. Csupán egyetlen „apróságot” megemlítve e feledendő szériából: utolsó jeleneteiben, így meggyilkoltatásakor is, Carmen egy tökéletesen funkció nélküli, ámde nagymamás retikült szorongat a bal kezében, amelynél szemzavaróbb operai kelléket tán még sose láttam. Persze leszámítva ezt a produkciót, mert itt a vízadagoló automata vagy a Torreádordal elnökségi asztala épp ily zavarónak mutatkozott. S ha már a szemzavaró jelző felmerült: a Cigánydal videoklip-koreográfiájára rákapcsolják a stroboszkópot, amit szerencsés lenne hamar elhagyni, mielőtt még valaki a nézőtéren rohamot kap tőle, legyen itt szó akár düh-, akár epileptikus rohamról.
Színészvezetés híján a szereplők színészi játéka a szerény operai-operaházi elvárásokhoz képest is csalódást keltő. Nyári Zoltán például valahol az operett és a népszínmű határvonalán billeg játékával, s a tehetséges művész dalizó tempója még akkor is bántaná a szemet, ha a tenor vokálisan kikezdhetetlen Don Josénak bizonyulna – de erről sajnos szó sincs. Mi több, egy-egy ponton felmerült: Nyári ebben a formában el tud-e jutni egyáltalán az előadás végéig? A címszereplő Gál Erikával kapcsolatban ilyen aggodalom nem merülhetett fel, hisz ő mindvégig rokonszenvesen teljesítette szólamát. Ha a Carmen csupán egy lenne az operaszerepek közül, s ha Carmen meghatározó vonása a rokonszenvesség lenne, nem is igen érhetné kifogás Gál Erika teljesítményét. Csakhogy mit ér a közönség egy olyan Carmen-alakítással, amelyből szinte minden hiányzik, ami miatt Carmen fontos és érdekes számunkra? Ahogyan nyáron, úgy most is a Micaela szólamát éneklő Létay Kiss Gabriella bizonyult a legjobbnak: lényének és hangjának líraisága még ebben a közegben is tökéletesen érvényesült. S akárcsak nyáron, úgy most is azt érezhettük, hogy Kálmándi Mihály számára inkább csak papíron ideális Escamillo szerepe és szólama, vagy legalábbis ebben a rendezésben a kiváló énekes nem érzi magát elég komfortosan ahhoz, hogy legjobb formáját nyújtsa. A bemutatót vezénylő Dénes István igen tempósan hajtotta végig az előadást, s ezzel olykor komoly hálára késztette a nézőtéren és a színpadon szenvedőket.
Erkel Színház, október 27. és 31.
