magyarnarancs.hu: Már Magyarországon is az ún. női kérdésekkel foglalkoztál?
Gerzsenyi Bea: Igen, de a választásaim sosem voltak igazán tudatosak, egyszerűen az ilyen témájú szövegek voltak rám hatással. Visszanézve látszik jobban, hogy ez a fajta ösztönösség egy tematikai ívet adott. Az első magyarországi rendezésem Jean Genet Cselédek című darabja volt, amit Zsigerek címmel játszottunk a Millenárison és a Térszínházban. Genet idejében még fontos volt a cselédkérdés, ami mára már teljesen érdektelenné vált, így az eredetileg háromszereplős darabból kihúztam a „Madame”-ot, és a két testvér figurájára írtam át. Ezt követően Elfriede Jelinek regényadaptációjában (az előadásnak az általam nagyon szeretett „Szerető nőd” címet Lőrinczy Attila adta) a nők életét elszigeteltség, kapcsolatbeli nehézségek és a társadalom gépies konformizmusának való teljes kiszolgáltatottság jellemzi. Mint ahogy az erotikát is felemészti a kispolgári lét reménytelen mechanikája. Azt kerestem, hogy a kegyetlen gúnnyal és leplezetlen iróniával teli írói szövegben – Margitai Ági (narrátor) éterien érces puszta hangjában – hogyan csillan meg mégis az élet szeretete.
magyarnarancs.hu: Hogy kerültél Franciaországba?
GB: Ezzel a rendezésemmel akartam elindulni egy párizsi rendezői versenyen, de ott feltétel volt, hogy minimum hat szereplőt kell felvonultatni. Ezért újra átdolgoztam a regényt (korábban Tamás Zsuzsával adaptáltuk), visszahelyeztem a műbe a pesti előadásban nem megjelenő férfiakat. Francia színészekkel, a Théâtre 13-ban sikerrel vett rendezői verseny nagy lökést adott, bár a továbblépésben már nem segítettek a szervezők. Csatlakoztam egy francia társulathoz, és csináltunk egy lakásszínházbeli előadást. A Les Biojolistes című darabot (a cím a biológus jelentésű biologiste-tal és csinos jelentésű jolie-val való szójátékból ered) Edward Albee Nem félünk a farkastól, Yasmina Resa Művészet és Woody Allen Central Park West darabjaiból adaptáltam, összeolvasztva a szereplőket, egy baráti társaságot gyúrva belőlük. A nézők Martha vacsorameghívására érkeztek az Albee darab fiatal házaspárjával együtt, mit sem sejtve, hova cseppennek…
| ||
magyarnarancs.hu: Azóta se jöttél haza…
GB: Korábban már voltam ösztöndíjjal Bordeaux-ban, illetve Párizsban diplomáztam. Amikor 2008-ban újra kijöttem, és itt is maradtam, azt hiszem, kalandvágyból tettem. Már gyerekként beleszerettem a francia fővárosba, mindig vissza akartam ide térni, és nehezen bírtam a magyarországi kicsinyes, marakodó légkört, a hátbatámadásokat, az állandó harcot. Sokfelé az látszott, hogy klikkesedés zajlik, meg egymás megsemmisítése. Frusztráló volt az ostoba támadásokra való reagálási kényszer. Végül is ez vezetett oda, hogy elhatároztam, nézzük meg, máshol mi van. Itthon fájt, hogy egy kezemen meg tudtam számolni, ki jött el a meghívott szakmabeliekből az előadásaimra. Básti Juli, Puskás Tamás, Molnár Gyuri, Koltai Tamás… Ennyi. Pedig egy induló fiatal rendező számára roppant fontos, hogy azok, akikre felnéz, akiket mesterének tart, megnézzék és reagáljanak rá. Ehhez képest Párizsban, a rendezői versenyen, miután egyedüli külföldiként bekerültem százhúszból az öt finalista közé, már több, neves szakmai kapcsolatom volt. Majdnem mindenki, akit ismertem – rendezők, színházigazgatók – eljöttek az első előadásomra. Hihetetlen élmény volt, hogy van visszajelzés, valódi szakmai kíváncsiságot éreztem mögötte. Elfelejtettem azt is, hogy Párizsban a nulláról kellett újrakezdenem. Alapvetően persze itt sincs másként, mint máshol. Ugyanúgy itt is a személyes kapcsolat áll az első helyen a karrierben. Nekem megvolt az az előnyöm, hogy a Katonában Ascher Tamással dolgoztam, és őt Párizsban is jól ismerik. Ugyancsak jó ajánlólevél Ariane Mnouchkine, akinél gyakornok voltam.
magyarnarancs.hu: Harmadik francia rendezésed, Matei Visniec A női nemi szerv, mint csatamező című műve talán a legdurvább…
GB: Először kerestem szándékosan női és pszichológiai témájú darabot. Érdekes, hogy Polcz Alaine idevágó műve nem jutott akkor eszembe. A román szerző az 1992 és 1995 közötti boszniai háborút dolgozza fel. A fiatal bosnyák nő, Dorra, miután öten megerőszakolják, egy németországi (volt amerikai) rehabilitációs centrumba kerül. Az amerikai Kate azért jön Európába, hogy a tömegsírokat feltáró csoportnak legyen a kísérő pszichológusa, de a megszámlálhatatlan holttest láttán összeroppan, így ő – igaz, saját akaratából – ugyanott találja magát, mint Dorra. Jóllehet, Visniec darabja több eltérő értelmezést kínál, engem a traumatikus állapot lélektana és feldolgozása, a személyiség újraépítése foglalkoztatott. Dorra az első négy jelenetben nem szólal meg. Hallgatása nincs megmagyarázva, sokféle értelmezése lehetséges. Az eredeti szöveg szerint az őt „felkereső” amerikai pszichológusnőről sem tudjuk, hogy dolgozni jött-e a németországi centrumba, vagy maga is olyan sérült, mint a megerőszakolt bosnyák lány.
| ||
magyarnarancs.hu: Milyen volt a fogadtatása?
GB: Eddig a stúdiószínházban és a párizsi román nagykövetségen játszottuk egy fesztivál keretében, ahol ott volt a darab írója is. A követségnek helyet adó palota százévesnél is régebbi lenyűgöző színháztermében valaha Sarah Bernhardt állt a színpadon… A stúdiószínházban kicsit más volt a felállás. Egy alkalommal próba alatt arab fiatalok jöttek be és randalíroztak a színházban, később előadás alatt döngették a színház falát, vaskapuját. Többszöri próbálkozásunk, hogy megtaláljuk a közös hangot, kudarcba fulladt, ki kellett hívni a rendőrséget. Hogy tudjuk a munkát folytatni, kértem a színészektől, hogy képzeljék azt, odakint háború dúl. Célom csak annyi volt, hogy továbbmenjen az előadás. Az egyik este (két ilyen izgalmas előadásunk volt) elmentek a rendőrök, az előadás második fele már biztosítás nélkül zajlott. A publikum fele az előadás részének hitte a zajokat, végül mindenki elfelejtette, mert olyan valószínűtlen erőt sugároztak a színészek.
magyarnarancs.hu: Mit gondolsz, ez a provokatív darab mennyire tette ismertté a neved?
GB: Nem tudom, hogy az-e a jó szó rá, hogy provokatív? Őszinte, fájdalmas, igen komoly belső munkát igényelt mindannyiunktól. Remélem, hogy ez a mély munka láthatóvá vált. A premiert követően két avignoni színház is be akarta mutatni már tavaly, de a turnéhoz nem voltak meg az anyagi feltételeink. Ám két hónappal ezelőtt beszálltam egy avignoni (700 férőhelyes) színház menedzsmentjébe, és előadásokat válogattam az idei nyári fesztiválra. Ennek köszönhetően sikerült elérni, hogy mi is játszani fogjuk az előadást nyáron, az OFF fesztiválon, részben új szereposztással, 1100 társulat között, annak reményében, hogy új kapuk nyílnak meg előttünk.
magyarnarancs.hu: Egyáltalán nem hiányzik a magyar színházi élet?
GB: Amikor otthonról elmentem, új élményekkel kerültem szembe itt. Nagyon sok dolgot meg kellett értenem, hogy kibírjam azt, hogy egyik napról a másikra egyedül kiköltözöm egy másik országba, teljesen más mentalitású emberek közé. És amikor két év után felhagytam azzal a képtelen ötlettel, hogy valaha is franciává válhatok és akcentus nélkül beszélhetek, megnyugodtam. Igazából szeretnék kétlaki életet élni, de amikor megkérdeztem egy magyar színházigazgatót, mikor fognak úgy állni a csillagok, hogy náluk rendezhessek, azt felelte: soha. Ennek ellenére nem törekszem sem arra, hogy végleg Franciaországban maradjak, sem arra, hogy visszatérjek, nincs bennem kényszer. Most minden energiámat Avignon köti le. Bárhol el tudom képzelni a folytatást.
(Matéi Visniec: Du sexe de la femme comme champ de bataille, Franciaország, Festival OFF - Avignon, Théâtre Pandora, július 4 - 26. Rendző: Gerzsenyi Bea, szereplők: Vasiliki Georgikopoulou, Goztola Krisztina, ének: Slárku Anett)
