„Teljesen függetlenek szeretnénk lenni, a szónak nem csak a strukturális értelmében. A magyar színház egy felbolydult méhkas, ahol mindenki azzal van elfoglalva, hogy milyen sérelmei vannak a másikkal szemben, minden tele van feszültséggel, sértettséggel. Próbálunk szabadon gondolkodni, és anélkül létrehozni előadásokat, hogy minket is bekategorizálnának. Ami nehéz, mert már amiatt elkönyvelnek valamilyen politikai oldalon, hogy melyik helyen játszunk – és onnantól sokan aszerint próbálják értelmezni az előadásainkat. Rengeteg energia megy el erre, ahelyett, hogy mindezt az erőt az előadásokba fektetnénk” – mondja Benkó Bence, a k2 Színház egyik vezetője és rendezője.
A fiataloknak persze hagyományosan jobban elnézik a rendszerkritikát, hiszen azt mindig be lehet tudni éretlen hőzöngésnek. Márpedig a k2 társulata meglehetősen fiatal: nevük arra utal, hogy a Kaposvári Egyetem másodéves színészosztályának tagjai alapították meg a csapatot, és ez még nem volt olyan régen: 2010-ről beszélünk. Azóta a k2 elnyerte a Független Előadó-művészeti Szövetség pályakezdődíját, a Színházi Kritikusok Céhe különdíjra jelölte őket, idén pedig a Thealter nemzetközi színházi fesztivál díszvendégei lesznek „Bátrak, merészek, szemtelenek. Belevágtak, pedig óvták, óvtuk őket, hogy ne tegyék, mert ma ez iszonyatos kockázat. Nyerésre állnak: saját, jól artikulált hangjuk van, jól megkülönböztethető a játékstílusuk. Nem kevés ez a mai függetlenek ismeretében” – állítja a Narancsnak Karsai György színikritikus, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára.
„Szerettünk volna az egyetem mellett olyan színházat csinálni, amilyet mi akartunk, és amit nem ellenőriznek a tanárok. Az egyik nyáron páran összeálltunk, aztán az így létrejött kabarészerű előadásról egy idő után a tanáraink azt tanácsolták, hogy ne játsszuk többet, mert rendezésében, dramaturgilag és színészileg sem kiforrott még. Valóban ezer sebből vérzett, de nagyon szerettük csinálni. Ebből jött az a csak azért is, hogy ha nem akarják, akkor mindenképpen tovább kell csinálnunk” – mosolyog Fábián Péter, a másik társulatvezető-rendező, hozzátéve, hogy ezt az elhatározást egyébként az egyetemen is díjazták.
„Aztán a szakmai gyakorlatunk mellett, az egyetemről kilépve már sokkal nehezebb lett összeegyeztetni az embereket, márpedig az nem túl jó, ha valamit csak egyszer tudunk játszani – folytatja a történetet Benkó Bence. – Rájöttünk, hogy esélyünk sincs megismertetni magunkat a közönséggel, ha nincs olyan színészgárdánk, akik elsősorban velünk számolnak.” Így azoknak a színészeknek – főként az egyetem más hallgatóinak –, akikkel korábban már dolgoztak együtt, afféle szóbeli szerződést ajánlottak, amelynek alapja, hogy a társulati tagok más munkát csak akkor vállalnak el, ha az nem ütközik k2-es bemutatóval. Cserébe havi fix fizetésre nem futotta – a törvények szerint még egy évet várniuk kell, hogy a társulat az éves működést biztosító összegre pályázhasson. „Millió dolog van, ami a pénzen kívül motiválhat. Elsősorban a szakmai és emberi bizalom: bízom benne, hogy ha a próbafolyamat elején esetleg még nem is tudom, miért fontos, amit csinálunk, végül meg fogom érteni. És egyre inkább otthon érzem magam a többiek között” – magyarázza Piti Emőke, a társulat Kaposváron idén diplomázó színésze. – Az én agyamat megöli, ha úgy kell dolgoznom, hogy valaki azt mondja: itt jössz be, most állj ide, aztán ott menj át, majd fordulj meg, és mondd azt, hogy… Felszabadító, hogy a k2-ben folyamatos az együtt gondolkodás, ráadásul szabad hülyeséget is mondani.”
Bár az előadások rendezői Fábián és Benkó, a bemutatókat mindig együtt hozza létre az egész társulat. „Először is legyen egy probléma, amiről beszélni szeretnénk, és aztán ehhez találjuk meg az alapanyagot. Fontos, hogy személyesen is érintsen bennünket, a mi helyzetünkről vagy életkorunkról szóljon. És lehetőleg minél radikálisabban beszéljen erről, mert ma az embereknek már nagyobb ingerekre van szükségük ahhoz, hogy színházba menjenek. Ma már nem elég izgalmasan előadni valamit, ennél egy fokkal pofátlanabbnak kell lenni” – fejtegeti Benkó Bence.
A Züfec esetében például az volt az alapvetés, hogy mindarról szóljon, ami a pályakezdő színházi embereket zavarta, idegesítette vagy foglalkoztatta a mai magyar színházi életben. Ehhez találták meg Bulgakov Színházi regényét, amelyből Kautzky-Dallos Máté dramaturg készített egy nyers színpadi változatot. „Ezt aztán Bencével átfésültük, a saját korunkra alkalmaztuk, majd az olvasópróbán a félig elkészült darabot a színészek elé vittük, akik szintén továbbgondolták, sok ajánlatot hoztak. Ezáltal az előadás óhatatlanul mindnyájunk közös gyerekévé vált” – emlékszik vissza Fábián Péter. Így aztán az sem meglepő, hogy a két társulatvezető együtt rendezi az előadásokat, és elmondásuk szerint igazán radikális véleménykülönbség még egyszer sem volt köztük.
A rendezők hangsúlyozzák: a témaválasztás mellett a formai sokszínűség is a legfontosabb alapelveik közé tartozik; jövőre például operettet is terveznek. „Vannak izgalmas, invenciózus előadások, de egyre kevesebb kedvem van színházba járni: némi sarkítással ugyanaz a rendező ugyanazt a formanyelvet használja húsz éve, ugyanazokkal a színészekkel, akik ugyanabból a színészi eszköztárból dolgoznak. A biztonsági játék, a bekövesedett pozíciók, a biztos megélhetés igénye szül egyfajta rutint, ami színházellenes, mert így az előadások leválnak az itt és mostról, és szépen, profin megcsinált kulturális események lesznek, amelyek színháznak nagyon unalmasak. Ez még a függetlenek között is gyakran megtörténik.
A legnagyobb félelmem, hogy egyszer rólunk is azt mondják, hogy na, ez egy fábiános vagy benkós előadás lett, mert az azt jelenti, hogy az egész önmagába záródott, és elveszett a kísérletező kedv” – magyarázza Fábián Péter.
A társulat másik mumusa a túlontúl homogén nézőközönség. „Magunkon is érzékeljük, hogy belterjes a nézőbázisunk, bár már történtek előrelépések. De azért a Jurányi nézőterén egy előadás közönségének 97 százalékát ismerem, ami nem egészséges. A másik véglet a tömegtermelés, ami sokszor az igénytelenséggel jár együtt, mert ha sok embert akarsz elérni, az könnyen híguláshoz vezethet. Pedig a független színháznak is szólnia kell a hús-vér, hétköznapi emberekhez, nem zárkózhat be a kísérletezés elefántcsonttornyába. Nagy kérdés, hogyan lehet minőségi, de népszerű színházat csinálni, befogadható, de nem olcsó formanyelven” – töpreng Fábián. A cél elérésének érdekében úgy próbálják tágítani a közönséget, hogy nincs fix játszóhelyük; játszanak vidéken és Budapesten, a Szkénében, a Hátsó Kapuban, és koprodukciókat hoznak létre, megismertetve magukat például a Stúdió K, az Orlai Produkció vagy a következő évadban a TÁP Színház közönségével.
Egyelőre a pénz- és lehetőségszerzéshez még szükség van a szakma bizalmára és jóindulatára, hogy felajánlják a közös munka és a társfinanszírozás lehetőségét. „Mindig is kötelezettségünknek éreztük, hogy együtt dolgozzunk a független társulatokkal, és az együttműködéssel segítsük munkájukat és fejlődésüket. A k2 Színház az egyik legprogresszívebb, tisztán és rendkívüli alázattal működő társulat; nem ijednek meg a kihívásoktól, és nem hagyják magukat letéríteni arról az útról, amit kigondoltak. Indulásuk óta szinte minden előadásuk mély nyomot hagyott bennem. Így amikor megkerestek az Apátlanok ötletével, egy percig sem gondolkodtam” – emlékszik vissza Orlai Tibor a koprodukció első lépésére. A csapat ugyanakkor tisztában van az együttműködések korlátaival. „Egy függetlenekről szóló konferencián mondták rólunk, hogy ezt x alkalommal lehet eljátszani, ahol x kisebb, mint öt. Egyelőre honorálják a kísérletező kedvünket, de idővel fel kell nőni, önfenntartóvá kell válni, különben a pénz és a jóindulat is el fog fogyni” – mondja Fábián.
„A legelső, amit a társulat alapításakor megbeszéltünk, hogy ez egyelőre mindenki számára befektetés lesz; időt, energiát és pénzt kell belefektetnünk. Nagyon jó, hogy így senki nem azért vágott bele, mert azt remélte, hogy hamar milliomosok leszünk. Persze vannak hosszú távú céljaink, de jelen körülmények között önbecsapás lenne egy évnél távolabbra tervezni” – mondja Benkó Bence. Fábián Péter hozzáteszi: „Gyorsan meg kell tanulnunk, hogyan működik pontosan a struktúra, de közben nem veszíthetjük el a függetlenségünket.” Karsai György is hasonlóképp látja: „Túl nagy a tempó. Feladatuk: az igényességből nem engedni, nem elfáradni, nem engedni a sablon-megoldások csábításának. Érték született; vigyázni kell rá – ez a dolguk. Nagy felelősség.”
