Interjú

„Megdöntjük-e Kreón hatalmát?”

Pass Andrea író, rendező

Színház

Jobbikosokról, gyerekmolesztálásról, oktatáspolitikáról is csinált már darabot fiataloknak. Fábián Gáborral közösen viszik tovább, ami a Szputnyikból megmaradt: a nevelési színházzal foglalkozó Mentőcsónak Egységet.

Magyar Narancs: Előadásaitok fiataloknak szólnak, de felnőtteknek is nyitottak. A különbség csupán annyi, hogy a diákok előadás után részt vehetnek egy beszélgetésen vagy drámapedagógiai foglalkozáson.

Pass Andrea: Először nem volt tudatos, hogy olyan programokat csináljunk, hogy mindkét csoportnál betaláljon, de ma már figyelünk erre, és a jövő évadot is így szeretnénk alakítani. Az Újvilágnál mindig meghívunk egy osztályt, a maradék jegyeket pedig bárki megveheti. Így a nézők, azaz a különböző generációk láthatják egymás reakcióit, ami egy pluszadaléka az előadásnak, sőt, az lenne a leg­izgalmasabb, ha utána a beszélgetésen is mindenki részt vehetne – erre a feladatra Takács Gábort kértem fel a Káva Kulturális Műhelytől, ezen még agyalunk, hogyan lehetne megoldani. Az Újvilág esetében ráadásul még kézenfekvő is, mert eleve úgy van felvetve a probléma, hogy mi a szülők, az idősebb generá­ciók felelőssége abban, hogy jelen pillanatban ilyen a politikai helyzet. A darabban is látjuk a gyerekek és a felnőttek világát, és szerintem iszonyú izgalmas út lehet a jövőben, hogy a generációk közötti párbeszédet hogyan tudjuk megteremteni akár egy előadással. Most már nem gondolkodhatunk úgy problémákról, hogy ez vagy az csak a fiatalokat vagy csak a felnőtteket érinti, főleg, ha társadalmi problémákról beszélünk, és nem életkori sajátosságokról. Szerintem igenis az ifjúságon múlik, hogy mi lesz ebből az országból, és igenis kell velük beszélni, adott esetben politizálni is, mert ők már úgyis az a generáció, amely politizál. Kérdés, hogy mennyire lehet belemenni a politikai dolgokba egy olyan műfajon belül, ami mindenképp az iskola intézményéhez köthető. Azt hiszem, akkor cselekszünk helyesen, ha a politikát is ugyanúgy kezeljük, mint minden más problémát egy ilyen típusú programban, azaz hagyjuk, hogy a diákok fogalmazzák meg, mi jut eszükbe az előadásról. Eddig két diákcsoport látta az Újvilágot, és egyik alkalommal sem kezdtek el politikai pártok nevével dobálózni, azt viszont megfogalmazták, hogy a darabbéli két fiatal srác ma már a parlamentben ül.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Nagyon divatos dolog lett ezzel a műfajjal foglalkozni, pedig hozzáértés nélkül a drámapedagógia akár káros is lehet.

PA: A napokban volt az ELTE-n egy beszélgetés Még mit nem? címmel, amelyen a Káva, a Kerek­asztal és a Mentőcsónak vett részt, és ott Takács Gábor is megfogalmazta, hogy ez egy szakma. Mindenkinek, aki ezzel akar foglalkozni, kötelessége ezt valamilyen módon tanulni, és nem elutasítani a képzést. De ha valaki azt mondja, hogy irtózik a drámapedagógiától meg minden ilyesmitől, azt mondja, hogy ez hülyeség, mert nem győzte meg egy ilyen foglalkozás sem – akkor ne nevezze drámapedagógiai programnak azt, amit csinál, és ne pályázzon az erre szakosodott fórumokon. Azért jó például a Tantermi Szemle, mert ott szakmai zsűri ítéli meg, ki kaphat támogatást. Ez nem minden pályázatnál van így sajnos, tehát a szakmaiatlanság nemcsak azon a szinten ártalmas, ahol gyakorolják, létrehozzák az előadásokat, hanem azon is, ahol döntenek róluk.

MN: Pedig egyre több ilyen jellegű pályázat van, és ahogy a színházak támogatása csökken, mintha ilyen, látszólag újító módon próbálnák behozni a kieső pénzeket.

PA: Ez sajnos így van.

MN: Előadásaidban aktuális témákat dolgozol fel, a Más nem történt a szexuális zaklatással, míg az Újvilág a szélsőséges eszmék fiatalok közötti terjedésével foglalkozik. Nemcsak rendezője, de írója is vagy a daraboknak. Mi szerint választasz témát?

PA: Mindkét előadás esetében a közéletre reflektáltam, adódott, kirobbant vagy elfajult egy olyan jelenség, amire reagálnom kellett. De ugyanez történt annak idején a Kő, papír, olló esetében is, akkor az oktatási törvény átalakítása volt sokkoló élmény. Történik valami igazságtalanság, vagy egy olyan probléma kerül elő, amihez így vagy úgy, de mindenkinek köze van, és éppen ezért beszélni kell róla a diákokkal vagy akár a felnőttekkel is. Ezzel lehet egyfajta védettséget adni, hogy nem csinálhatnak bárkivel bármit, mert igenis beleszólhatok abba, ami velem történik, legyen az oktatáspolitikai döntés, szexuális zaklatás vagy bármi. Beleszólhatok a sorsom alakításába, és nem az van, hogy a fejem fölött történnek a dolgok. Ami a leginkább zavar, és ezt a fiataloknál sokszor tapasztalom, hogy iszonyú kompromisszumkészek. Én lázadó kamasz voltam, ezért fura látni, hogy például amikor az Antigoné foglalkozásain ott voltam, azt tapasztaltam, hogy a „megdöntjük-e Kreón hatalmát?” kérdésre a gyerekek, akik a népet játszották, azt válaszolták, hogy nem. Vagy a „kivel megyünk, Antigonéval vagy Iszmé­nével?” felvetésnél egyértelműen Iszménére szavaztak. Rettenetesen szomorú, hogy a diákok kompromisszumot kötnek – félelemből vagy passzivitásból, de főleg azért, mert azt tanulják meg, hogy ez a biztosabb út. Mind azt akarjuk tudatosítani, hogy igenis elmondhatod, amit gondolsz, mert igen­is van beleszólásod, rajtad is múlik. Olyan témákat választok, amikből egyértelműen az derül ki, hogy nincs az a hatalom, legyen az egy politikai erő vagy egy hatalmi pozícióban lévő tanár, aki bármit megtehetne velünk. A Más nem történt esetében azért is nagyon fontos ez, hogy akivel történt már ilyesmi, annak ne legyen bűntudata, aki meg esetleg belekerül egy ilyen szituációba, az legyen felvértezve.

MN: Hogyan reagálnak a tanárok a lehetőségre, hogy vannak ezek az előadások és a foglalkozások? Mennyire együttműködők az iskolák?

PA: Boldogan fogadják, de alapvetően azokkal az iskolákkal vagyunk kapcsolatban, amelyek egyébként is nyitottak. Nagyon kicsi a kapacitásunk, kellene nem egy, hanem több olyan ember, aki abban segít, hogy felkutat iskolákat. Ez egy külön munkakör, de jelenleg mi, alkotók csináljuk, és igazából tényleg azokat az iskolákat hívjuk, amelyek már jöttek, nyitottak voltak, mert nyilván ezer más dolgunk van. Ez nem feltétlenül baj, mert így legalább ezekben az iskolákban már bejáratott ez a nyelv, megtanulják, hogy „kinyithatom a számat”. Eddig az iskoláknak nem kellett fizet­niük a programjainkért, de ahhoz, hogy az előadásokat rendszeresen tudjuk játszani, az iskoláknak is be kéne szállniuk, azaz pályázniuk kellene az ilyen tevékenységeket támogató kiírásokra. Nagyon kevés iskola engedheti meg magának, hogy erre költsön, még akkor is, ha csak jelképes összeget kérünk a fenntarthatóság érdekében. Ez problémát szokott okozni, sajnos ez is egyfajta szelekció.

Figyelmébe ajánljuk

Meghalt Dario G

  • narancs.hu

Nemcsak a producer ment el, hanem egy szelet az 1990-es évekből is.