Fritz Lang azonos című, 1927-ben készült kétségkívül filmtörténeti jelentőségű alkotása ihlette a Maladype Színház új mozgásszínházi előadását, amelyben Fehér Ferenc koreográfiája (és rendezése) a túlhajtott urbánus mindennapokról, korunk emberének elfojtásairól, s az időnként vulkánként felrobbanó tudattalanjáról szól. Mindezt animális, illetve mechanikus mozgásokkal – amelyek Fehér Helló, Zombi!, illetve The Station című táncműveiből ismerősek leginkább –, valamint sötét tónusú techno zenével, sok füsttel, indusztriális díszletekkel jeleníti meg.
Jól elkülöníthető mozdulatokból álló meneteléssel indul a történet, a nyolc színész egyetlen organizmusként araszol a felvonó felé. Később visszatérnek ezek a mozgásszekvenciák mindenféle alakzatban, duók, triók, szólók is láthatók: Fehér elég pontosan építi fel az előadás 50 percét. Fokozatosan növeli a tempót, leegyszerűsíti a mozdulatokat, támaszkodik a figurákra, valamint a nyolc eltérő felépítésű test sajátosságaira.
Nincs történet, nem a film forgatókönyvét követi az előadás: a mozgással kifejezhető tömeges és egyéni lelkiállapotok, identitások és hangulatok kelnek életre. Egyetlen mondat hangzik el, igaz, az többször is Mesés Gáspár hangján, a szexualitással kapcsolatban, németül: „Ich bin so gut” (annyira jó vagyok). Ez mindig nagyon viccesen hat, segít oldani az amúgy egyre feszültebb hangulatot, amelyet a szinte paralitikus mozgások sűrítenek. Aztán korunk némafilmje színpadi technopartiba és ruhaledobálásba csap át. Naná, meleg helyzetekben ez segít.
Eötvös10 Közösségi Tér, szeptember 19.
